Könyvborítói mindannyiunk könyvespolcán megtalálhatók, szürrealisztikus, színpompás festményeit számos városban megcsodálhatták a művészetkedvelők. Szentes Zágon egyszerre elismert reklámgrafikus, képzőművész és fotós.
– Gyerekkorod óta alkotsz, a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumban szobrászatot tanultál. Miért váltottál?
– A szobrászat mellett a nagy festők voltak a példaképek, az ő világuk inkább érdekelt. Amikor olvastam Rembrandt, Toulouse-Lautrec, Van Gogh életét, olyan akartam lenni, mint ők. Azt képzeltem, hogy a múlt század fordulóján kellett volna élnem Párizsban, végigjárnom azt az iskolát, mint sok erdélyi, székelyföldi művész. A festészet és a grafika jobban lenyűgözött, mint a szobrászat.
– A kolozsvári képzőművészeti és formatervezői egyetemen mégis fotó-videó szakon végeztél...
– Előbb festészetre felvételiztem, de nem sikerült túl jól. Sokáig nem tudtam teljesíteni éles helyzetben, amikor meg volt szabva a téma. Azért döntöttem a fotó-videó mellett, mert biztosra akartam menni. Apám fotós volt, így a fotózás közel állt hozzám, azzal is foglalkoztam. Másrészt úgy gondoltam – nagyképűen –, hogy a festészet terén eleget tanultam, itt viszont fotót, videót, animációt, számítógépes programokat lehet tanulni, több a lehetőség.
Erődemonstráció, 80x80
– Utána Budapesten jártál doktori képzésre. Hogyan kerültél vissza Kolozsvárra?
– 2000-ben volt egy kiállításom a Korunk Galériában, ott ismertem meg Orbán János Dénes költőt, írót. Tetszettek neki a munkáim, meg is vett egy festményt, többet elkért könyvborítókra, és utána megbízott borítókészítéssel. 2006-ban Csíkszeredában megszűnt a munkám, és hívott, hogy Kolozsváron beindul az Erdélyi Híradó Kiadó, a Bulgakov Kávéház, lesz munka. Így felcsalt Kolozsvárra. Fél évig, évig jól ment, utána már döcögősen. Ekkor elmentem Könczey Elemérhez, aki akkor indította az Idea Plus grafikai stúdiót, könyvműhelyt az Idea Design&Print társcégeként. Tudtam, hogy sok a munka, így megkérdeztem, kell-e segítség. Szerencsém volt, hogy egyből odataláltam, azóta ott dolgozom.
– Könyvborítókat készítesz, dolgozol az Erdélyi Híradó Kiadónak, a Koinónia Kiadónak, az Előretolt Helyőrség Íróakadémiának. Van terület, műfaj, amely jobban inspirál?
– A szépirodalom: az első munkáim is irodalmi művek borítói voltak. Volt egy csomó fiatal, első-második kötetes szerző, akikkel könnyű volt kiegyezni, kreatív dolgot csinálni, nyitottak voltak az új, szokatlanabb tervekre. Ez szabadságot adott, és úgy éreztem, én is meg tudom mutatni az ötleteimet, a világomat.
– Ma is könnyebb úgy dolgozni, ha nem kell elvárásokhoz alkalmazkodnod?
– Nagyon sokat tanultam, fejlődtem és változtam. Muszáj volt igazodni a könyvek címéhez, hangulatához. Az sem jó, ha teljesen szabad vagy. Inspiráló, ha jó, elvontabb címe van egy könyvnek, ha a szerző, szerkesztő elmondja, mit tart fontosnak. Bármilyen instrukció segít. De néha a cím is elég, és telitalálat lesz a borító.
– Az alkalmazott grafika mellett maradt a fotó és a festészet is. Hogyan viszonyulnak egymáshoz?
– Váltják egymást. Van, hogy a festészettel foglalkozom többet, máskor a fotón a hangsúly. Amióta borítókat, plakátokat készítek, a fotóimat is más szemmel nézem. Sokszor eleve úgy készítem, hogy felhasználható legyen valahol egészben vagy részletként mint dizájnelem.
– Ha rangsorolni kellene a területeket, mi lenne a sorrend?
– Elég nehéz rangsorolni, a fotót és a festészetet is fontosnak tartom. Fotóval nehéz nagyon újat mondani, időigényes, jönni-menni a fényképezőgéppel egész nap, várni, keresni. Mostanában inkább a festészetről érzem, hogy úgy tudom magam kifejezni, ahogyan senki más. Emiatt talán kicsit fontosabb. A reklámgrafika, alkalmazott grafika munka, felkérésre készítem, pénzért. De arra is büszke vagyok, oda kell tenned magad, hogy jó legyen.
– Méltatóid szerint a festményeiden lévő bizarr lényekkel egyfajta „privát mitológiát” teremtettél. Honnan inspirálódsz?
– Egyrészt ott a szürrealizmus, másrészt rájöttem, hogy a gyermeki naivitás, bátorság – a gyermek nem tart a kritikától, nem gondol arra, vajon jó-e, amit csinál – szabaddá tesz. Jó, ha valaki ezt természetesen tudja csinálni, még ha tudatosabban is, de gyermeki lazasággal, úgy, hogy semmilyen következménytől nem fél, élvezi az alkotás pillanatát, folyamatát és eredményét. Emiatt fordulhattam ebbe az irányba. Mivel nem jutottam be első próbálkozásra egyetemre, egy évig rajzot tanítottam a csíkszeredai József Attila iskolában. Nem volt nagy kedvem hozzá, de nem volt választásom. Kemény volt, az öcsémet is tanítottam, pár év különbség volt köztem és a diákok között, én is egy hosszú hajú nagy gyerek voltam. Bár nem szerettem, nagyon inspiráltak a gyerekek rajzai, a naiv és bátor megjelenítési forma. Kicsit az is befolyásolt.
– Élénk, intenzív színekkel dolgozol.
– Szeretem az erős, tiszta színeket. A középiskolában azt tanították: a színeket ne használjuk tubusból, ki kell tudni keverni. Az volt a trend. Aztán rájöttem, hogy már a szivárvány összes színét meg lehet kapni, miért matyukáljam össze?
– Az intenzitás, kontraszt, feszültség jellemző a fotóidra is.
– A színes fotónál fontos, hogy legyenek színek rajta, és szeretem a napsütést, a nyarat. Télen nem is szeretek fotózni. Erős, direkt fényben szeretek, amikor süt a nap, ez főleg a színes fotónál fontos. Régen, amikor fekete-fehérben fotóztam, annyira nem számított, ott nem zavarnak be a színek.
– És kivárod a különleges élethelyzeteket, amiket érdemes lefotózni...
– Amikor fotózol, csak azzal foglalkozol. Ha jó a helyszín, van két motívum, ami együtt érdekes, és vársz a harmadikra, az egyfajta vadászás. Várod, hogy mi történik. Vannak fotóim, amelyeknél bejött a képbe egy pluszmotívum. Azt el kell kapni, mert olyan nincs többé. Ott komponálódott össze, abban a fényviszonyban, és az a jó, ha sikerül egy ilyen izgalmas pillanatot jól komponálva megörökíteni. Úgy szeretek fotózni, hogy ne befolyásoljam a helyzetet, ne zavarjak be a szituációba. Teleobjektívvel jól lehet így fotózni. Kiragadom az élet egy mozzanatát úgy, hogy nem is tudják, nem veszik észre. Ez fontos ahhoz, hogy hiteles legyen. Tényleg az élet folyamata, függetlenül tőlem, függetlenül a fotózástól.
– „Az ember soha nem éri utol magát, mindig van új cél” – nyilatkoztad egy korábbi interjúban. Most éppen mi az?
– Felvételizem a Romániai Képzőművészek Szövetségébe (UAP), a kiállításomra készülök, ősszel lesz Csíkszeredában. Festményeket, könyveket is kiállítok, és készítek egy kollázst plakátokból, könyvborítókból. Emellett a Kolozsvári Magyar Napokon lesz újabb Mimesis-kiállítás.
Rókatündér, 80x80
Nemrég a csíkszeredai TAG (Transylvanian Art Group) képzőművészeti csoportnak – melynek tagja vagyok – volt tárlata Gödöllőn, amit átvittek Budapestre, a Román Kulturális Intézetbe, majd Szegedre. Évente van kiállításunk Csíkszeredában, és két-három alkotótábor is. Sok minden akad, nem is jut minden eszembe.
– A TAG-csoport egyfajta kapcsolattartás is a szülővárosoddal? Fontos, hogy tartozz valahova?
– Kapcsolattartás is, de van pár tag, akivel amúgy is tartanám a kapcsolatot. A magját egy generáció adja, osztálytársak voltunk az általánosban vagy középiskolában. Mindenki csíki, vagy van köze Csíkszeredához. Nem az a fontos, hogy tartozzam valahova, hanem hogy van egy kihívás, verseny, amire kénytelen vagyok készülni. Évente festek három képet a TAG-csoport miatt. Ezáltal is születnek dolgok, bár kicsit erőltetve – a szó jó értelmében. Van vagy tíz 80x80-as festményem, amely a TAG-csoport kiállítására készült. Ha nem lenne a csoport, lehet, hogy egyebet csinálnék, és ezek a munkák nem születtek volna meg.
Fotó: Biró István
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. májusi lapszámában jelent meg.
