– Hogyan kerültél Budapestre?
– Tizennyolc évesen nagy dilemma volt számomra, hogy a bukaresti vagy a budapesti képzőművészeti egyetemre felvételizzek grafika szakra. Bukarestbe felvettek, de fizetéses helyre. Úgy döntöttem, a tandíj összegéből inkább befizetek egy felvételi előkészítőt Budapesten. Így is lett, majd bekerültem a magyarországi egyetemre.
– Milyen volt az áttelepülés?
– Akkoriban hatalmas volt a keresetbeli különbség a két ország között, Csíkból megfinanszírozni az itteni létet nagyon nehéz volt. Jóformán egyből elkezdtem dolgozni, ahogy átjöttem. Például gyerekeknek terveztem és építettem gerenda-játszóházat, de vállaltam kőfaragó munkát is, a mínuszban, decemberben pár száz forintos órabérért faragtuk a követ. Ma már kicsit embertelennek tűnik, amiken átmentem, de szerencsére könnyedén átvészeltem, mert jó volt a mentális beállítottságom.
Szerintem segített az is, hogy tizennyolc éves koromig kisebbségi létben éltem, megedződtem, hiszen Romániában nekünk, magyaroknak, semmit nem nyújtottak tálcán.
Megtanultam, hogy mindenért ötször annyit kell harcolni, mint másoknak. És ez ebben a másik közegben is így működött.
– Te hogyan fogalmazod meg, a művészetnek melyik ágával foglalkozol?
– A csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumban szobrászaton és kerámián végeztem, de már ott is határátlépéses munkáim voltak, inkább installációknak nevezném őket. Az egyetemen grafikát tanultam, majd átmentem intermédia szakra. Számomra a kísérletről szól a művészet, anyag és forma kísérletről, de még azt is mondhatnám, hogy társadalmi kísérletről.
Amit elkészítek, kiteszem köztérre, erre valahogy reagálnak az emberek, lesz bennük egy lenyomata, így azt is mondhatom, hogy az alkotásom jó esetben kivált valamilyen társadalmi reakciót. Van erre egy angol kifejezés: public intervention. Köztéri beavatkozás. A diplomámon egyébként azt írja, médiaművész, de az intermédia az, ami a legközelebb áll az elképzelésemhez.
– Magyarázd el, kérlek, az intermédia kifejezés mit jelen.
– Talán senki sem tudja pontosan, hogy mit (felkacag). A médiumok találkozása egy köztes zónában, olyanoké, amelyeknek látszólag nem biztos, hogy van közük egymáshoz.
– Ha valakinek ennyire szenvedélye a szakmája, tud mellette lenni hobbija? Horgászol, főzöl, sportolsz, goblenezel?
– (felkacag) Az az igazság, hogy valóban minden az alkotásnak rendelődik alá nálam. Talán a fotózást tudom említeni, mint hobbit, mert ez az utóbbi időben felerősödött újra, és különböző analóg gépekkel is fényképezek. Nagy lelkesedéssel fotózom például az antennákat és egyéb banálisnak tűnő jelenségeket.
– Kérem?
– Igen (mosolyog), nagyon érdekesek! Az antennák olyan képződmények, amelyek számomra kortárs szobrokként is értelmezhetők. Mindamellett, hogy az antenna az egyetlen olyan tárgy a lakott környezetben, amit esztétikailag nem terveznek, de mégis a város része, mindenhol ott van. Ezekből a fotókból kiállítást is tervezek, tehát ez a hobbim is végül beépül az alkotási folyamba.
– Szereted az embereket meghökkenteni?
– Inkább olyan élményt okozni, ami képes kibillenteni őket a megszokott állapotból. Vagy olyan nyomot hagyni, ami dolgozik bennük hosszabb távon is, ami rákényszerít, hogy másképp lássunk, és a szokásos dolgainkat időnként megkérdőjelezzük, újragondoljuk.
– Oktatsz az Eszterházy Károly Egyetem Vizuális Művészet Intézetében Egerben. Mit ad számodra a tanítás?
– Az egyetemen nemcsak művészetet tanítunk, hanem folyamatosan rákérdezünk arra, hogy mi a művészet értelme, mi az élet értelme, és ha csak egy diáknál el tudjuk érni, hogy ezeket az alapkérdéseket önmagában helyreteszi, és rájön, mi az ő művészi krédója, már megéri oktatni. A tanítás által közvetlenebbül érzem, hogy talán fontos vagyok a társadalomban. Persze ott az alkotás, de mindig van bennem némi bizonytalanság, hogy ez valóban tényleg hasznos-e a társadalom számára (nevet). De a tanítás hasznos, ez száz százalékban biztos!
– Csíkban születtél, Budapesten élsz. Az identitásod hová köt?
– Vegyes az identitásom. Nagyon szeretem Budapestet, de néha túl sok. Csíkszeredát imádom, főleg a várost körbevevő természeti környezetet, az mindig rengeteget ad nekem. Mindig vágyom a hegyek, erdők után, ez egy kitörölhetetlen alap az életemben. Ha haza tudok menni, mindig intenzív élmény számomra.
– Szeretsz utazni.
– Jártam többször Távol-Keleten, Dél-Koreában, Japánban, Indiában, Kínában, és ezeken az utakon azt értettem meg, hogy teljesen másképp is lehet csinálni az életben mindent, mint ahogyan mi csináljuk Európában, és úgy is működhet.
Nagyon sokféle ember létezik, nagyon sokféle értékrend, és mindegyik érvényes.
Azelőtt sokkal határozottabb elképzeléseim voltak arról, hogy a világnak milyennek kellene lennie, de most már nincsenek. És ez jó szerintem (mosolyog). Most sajnos nem lehet utazni, ez hiányzik.
– A vírus miben változtatta meg az életedet?
– Az alkotás mindig is magányos tevékenység volt, így a karantén nem volt olyan vészes számomra. Ugyanakkor rengeteg dolog egyszerűsödött a hétköznapi élet szintjén. Az ügyintézés jó része átkerült online felületre, ez már rég meg kellett volna történjen, hiszen értelmetlen pl. órákat sorban állni egy hivatalos papír kitöltéséért. Az emberi tragédia oldala vitathatatlan, de bizonyos szempontból a koronavírus megjelenésével és az új helyzetre való reagálással léptünk át igazából a 21. századba.
Fotó: Labancz Viktória
korábban írtuk
László Barna: Itthon is lehet
Mindig mosolygós a fiatal székelykeresztúri László Barna: olykor naiv megnyilvánulásait eltökélt célok és kitartó munka váltja. Bár még pályakezdő filmes, átütő pozitívsága ígéretes jövőt sejtet, s mint mondja, családi hátterének köszönhető, hogy céljai megvalósításához van is kellő önbizalma. Ha filmet készítene magáról, a boldogságról szólna. (Cikkünk a Nőileg magazin 2019. októberi lapszámában jelent meg).
