– Mikor tudatosult bennetek először, hogy a ti testvéri kapcsolatotok más, mint a többi gyereké?
Huba: Nekünk ez annyira természetes volt, mivel ebbe nőttünk bele. Egy udvarban nőttünk fel az unokatestvérekkel, mindenki kettesével testvér volt, testvérpárokkal voltunk körülvéve, és mi is egy pár voltunk a többiek között. Nem volt ennek különösebb jelentősége.
Barna: Mivel mindig egy osztályban voltunk, arra már kis koromtól emlékszem, hogy megvédtük egymást. Ha valamelyikünket bántották, az nekünk fájt, de gondolom, ezzel egy „átlagos” testvér is ugyanígy van.
– Kisgyerekkorotokban egyformán öltöztettek titeket?
Barna: Édesapánk mindig ragaszkodott ahhoz, hogy még a frizuránk is egyforma legyen. Emlékszem,
volt olyan, hogy amikor a hajamat másfelé fésültem, és mentünk vasárnap a templomba, akkor magához hívott, és a fésűvel más irányba igazította a hajam, hogy hasonlítsunk. Szerintem büszke volt arra, hogy iker fiai vannak.
Huba: Abban az időben, amikor mi gyerekek voltunk, mindent párosával vettek, de sokszor nem volt két egyforma ruhadarab, hanem különböző színűek, vagy nagyon hasonlóak voltak.
Barna: Itt aztán életbe lépett az, hogy ki választ elsőnek. Arra emlékszem, hogy én cirkuszt rendeztem, ha Hubi felvette az én ruhámat.
– Volt, hogy csínyből egymásnak adtátok ki magatokat?
Huba: Nem nagyon emlékszünk ilyenre. Általában meg tudtak különböztetni a nevelőink, de ha ők nem is, akkor az osztálytársak elárultak volna.
Barna: Nem éltünk vissza ezzel a helyzettel. Inkább a teológián volt olyan, hogy egy-egy előadáson a hatalmas aulában, ahol akkor még tömeg volt (kb. 80 ember két évfolyamról), egyikünk jelent meg az órán, a másik ellógott, és azalatt valami érdekesebbet csinált.
– Milyen nevelésben részesültetek, mit hoztok magatokkal otthonról?
Barna: A szüleink számára szent volt a vasárnap, mindig együtt mentünk a templomba. Ugyanakkor meghatározó volt a nagyon vallásos nagymamánk, akivel egy udvarban nőttünk fel, és aki „teljes műszakban” imádkozott. Biztos a szülőknek sem volt könnyű, hogy ne tegyenek különbséget a bánásmódban. Érdekes, hogy ha visszatekintek az életünkre, volt egy egészséges konkurencia. Egyszer egyikünket dicsérték, máskor a másikat. Így fej fej mellett haladtunk. Szerencsére hasonló képességűek voltunk, ezért nem volt egyikünk sem lemaradva. Sokszor harcoltunk azért, hogy kinek az akarata érvényesüljön. Én voltam a nagyobb, talán Hubinak többet kellett alkalmazkodnia.
Huba: Barni egy negyedórával korábban és egy fél kilóval nagyobb súllyal született. Én a kis súlyom miatt az első heteimet Marosvásárhelyen töltöttem inkubátorban (üvegburában, ahogy akkoriban mondták). Édesanyám távollétében cigányasszonyok tápláltak. Ez sose zavart, sőt, örültem, amikor megtudtam, hogy keresztszüleink, mikor választaniuk kellett, engem, a kisebbet akartak.
A Tamás ikrek elsőáldozása
– Nagy döntésekben befolyásolt, hogy a másik mit választ? Különösen a pályaválasztásra gondolok, egyszerre döntöttétek el, hogy papok akartok lenni?
Huba: Jártunk rendszeresen ministrálni, és emlékszem, hogy harmadikos lehettem, amikor hazamentem, és nagymamámnak mondtam, hogy pap szeretnék lenni. Erre ő azt mondta, hogy akkor sokat kell tanulni, olvasni meg imádkozni.
Nekünk ez nem volt idegen hivatás, mert ha visszamegyünk a családfán, legalább hat pap volt a felmenőink között.
Valahogy adott volt, hogy azok a fiúk, akik egy kicsit közelebb akartak kerülni az oltárhoz, Gyulafehérvárra felvételiztek a líceumba, akkor nem volt más lehetőség erre.
Barna: A gyulafehérvári kisszemináriumba (akkori nevén kántoriskolába) úgy mentünk, hogy ott voltak már olyan udvarhelyi fiúk, akik példaként álltak előttünk, akikkel barátok voltunk, együtt ministráltunk. Én annyira fiatalon még nem fogalmaztam meg, hogy pap szeretnék lenni, csak valamikor középiskolásként. Kamaszkorunkban vonzó volt az udvarhelyi fiatal papok hiteles példája. Édesapánk nagyon szigorú volt, nem igazán dicsérgettek, így az önbizalmunk nem lehetett valami nagy. Sokáig azt gondoltam, hogy nem vagyok képes rá, túl messze van a cél. Akkoriban a teológiáról is sokkal könnyebben elküldték a diákokat.
Huba: Igen, az emberi tényezők is nagyon meghatározóak voltak a papi hivatásunkban: szüleink értékrendje, a papi példák nagyon erősek voltak.
– Volt, hogy zavart az egyformaság, jelentett valaha identitásválságot: ki vagyok én, hogy tudom magamat megkülönböztetni a hozzám nagyon hasonló testvéremtől?
Barna: Testvérek között természetes, hogy néha idegesítő a másik jelenléte, különösen kamaszkorban. Egy gyerek nemrég kérdezte Hubitól, hogy „Pap bácsi, maguk hogy különböztetik meg egymást?” Mire ő mondta viccesen: „Néha nézem reggel a tükörben, hogy én vagyok-e.”
Mi egymást látva kicsit magunkat is látjuk. Egymásnak a kritikusai is vagyunk mindenben, ez kicsit gyalulja is a személyiségünket.
Néha előfordul, hogy a nagyon jó testvérek családalapítás után eltávolodnak egymástól, teljesen külön utakon kezdenek járni. Ez nálunk nem áll fenn, mi egymás mellett maradtunk. Egymás társaságában mindig jól éreztük magunkat, sokat segítettünk egymásnak, és amikor távol voltunk, vágytunk arra, hogy a másik meglátogasson. A lelkipásztori munkában nagyon fontos kérdés, hogy a döntéseinket kivel beszéljük meg, ebben is nagy segítség vagyunk egymás számára. Akárcsak a körök esetében, van egy közös metszéspont, és ez a közös metszéspont az Isten, az ő ügye.
A Tamás ikrek ballagása
– Éreztétek meg valaha a nagy fizikai távolság ellenére is, hogy a másik bajban van?
Barna: Ismerek olyan ikreket, hogy nem tudnak egymás nélkül meglenni. Mi nem voltunk ennyire egymáshoz nőve. Nekünk néha elváltak az útjaink. De olyan jó volt mindig tudni, hogy egymást értjük, ugyanakkor egyet érzünk.
Huba: Szolgálatban sokszor voltunk távol egymástól, külön-külön voltunk Rómában is két évig. Majdnem naponta beszéltünk, az elején pedig, amikor még nem volt mobiltelefon, leveleztünk.
– Mi az a jellembeli tulajdonság, amiben leginkább hasonlítotok?
Barna: Nagyon hasonló értékrendünk van, ami főként annak köszönhető, hogy majdnem azonos hatások értek.
A legfontosabb közös vonásunk talán az igényesség magunkkal és a munkánkkal szemben. Nem szeretünk semmit úgy kiengedni a kezünkből, hogy össze legyen csapva.
– Most már öt éve dolgoztok együtt. Jól kiegészítitek egymást a közös szolgálatban? Mik azok a tulajdonságok, amik megkülönböztetnek?
Barna: Mi gondviselésnek látjuk azt, hogy most együtt vagyunk, Isten ajándéka. Jobb együtt, mint külön. Hubi nagyon jó érzékkel megáldott az adminisztratív és gazdasági ügyekhez. Ez az ő felelőssége. A pasztoráció inkább az enyém, de ez nem jelenti azt, hogy ő nem végez ezen a területen feladatokat. Neki volt tapasztalata pályázatokkal, a pénz kezelésével, munkálatok levezetésével. Nekem, amikor volt is találkozásom, mindig mást kértem meg ezekre a feladatokra.
Huba: Az elején megbeszéltük, hogy ne ugorjunk neki mindketten ugyanazoknak a dolgoknak, ne tegyünk plusz köröket, hanem kinek, ami a területe, azon dolgozik. Nem megyünk be ugyanarra a programra mindketten. Barni például, mivel egyházmegyei ifjúsági lelkész volt, a fiatalokkal ő foglalkozik.
Barna: Úgy gondolom, hogy nekem erősségem, hogy csapatban gondolkodom, és amit lehet, leosztom, delegálom. Mivel én másfél évvel korábban érkeztem ide, és én vagyok a megbízott plébános, ezért felülről látom az egész egyházközséget, egy kis távolságból, és ugyanígy átlátom a pasztorális évet is. Rengeteg idő kell, hogy egy ekkora közösség tagjait személyesen is megismerjük, de most már azokat, akik sűrűbben megfordultak a templomban, plébánián, ismerjük, és tudjuk kötni egymáshoz.
A Tamás ikrek édesanyjukkal
– Volt rá példa, hogy az együtt-dolgozásban inkább akadályt jelentett az, hogy testvérek vagytok?
Huba: Hogy a gondviselés így hozta, hogy együtt vagyunk, ebben pozitívumot látok. Olyan szempontból, hogy sok munkahelyen egy cél elérésében a másikat meg kell győzni, lehet nagy vergődés, hogy ő nem úgy látja. Mi viszont egymás gondolatát értjük.
– A közösség most már meg tud különböztetni titeket? Nem csak fizikailag, hanem társít-e mindkettőtökhöz külön projekteket, személyiségjegyeket, ügyeket?
Barna: Szerintem egyértelműen igen.
Akikkel hetente legalább egyszer találkozunk, azok különbséget tudnak tenni. Nagyon kevés olyan esetre emlékszem ebben az egyházközségben, amikor egy beszélgetés során összetévesztettek bennünket.
A megoldandó feladatokat, problémákat egyébként el szoktuk mondani egymásnak, de a plébániai csoportokkal mindig csak egyikünk tartja a kapcsolatot.
Huba: Bár az egyházi hagyományban kialakult, hogy a papot nem helyezik a szülőfalujába, -városába, mégis egy nagy előny, hogy mi udvarhelyiekként értjük és érezzük az itteni emberek gondolkodásmódját. Fontos, hogy egy hullámhosszra tudjunk kerülni az emberekkel, hogy legyen egy közös akkord.
– Azt el tudjátok képzelni, hogy a jövőben külön szolgáljatok?
Barna: Mi szerettük külön is. Szerintem fog az életben olyan alkalom adódni, hogy ebben döntenünk kell. De úgyis egymás közelében képzeljük el az életünket. Én nem gondolkodom előre, hogy mi lesz 15 év múlva. Elég a mának a maga baja. Most így vagyunk, és sokkal jobban, mintha távol lennénk egymástól. Feladatunk van, és próbáljuk a tőlünk telhető legjobban végezni. De ha majd máshová szólít az élet, annak is állunk elébe. Mindenkinek adott egy „veteményeskert”. Hogy az mennyire lesz szép vagy gyomos, az rajta is múlik.
korábban írtuk
Ruști Alexandru plébános: Kell az életben valami pozitív szenvedély
Nem szalaszt el egyetlen lehetőséget sem, amikor hegyeket mászhat, és ha a kisváros határain kívül jut, lélegzetelállító fotókkal nyűgözi le az erre kíváncsi közönségét. Máskor meg nyakába akasztja szólógitárját, és nagy szenvedéllyel csap a húrok közé – mindezt egy-két szentmise, templomi szertartás vagy hittanóra között. Ruști Alexandru lupényi plébánosként éli nem mindennapi hétköznapjait.
