Azon kevés színházi rendezők egyike, akiket nem kell bemutatni sem a magyar, sem a román ajkú romániai embernek, de még a tengeren túl sem. Tompa Gáborról mindenki hallott, az is, aki nem jár színházba: neve, személyisége, merész újításai immár negyedszázada hullámokat vetnek körülötte. Dragomán György, A fehér király és a Máglya című regények szerzője, éppen a napokban nyilatkozta: meghatározó, katartikus élmény volt számára, amikor 14 évesen megnézte a Tompa Gábor rendezte Hamletet.
Ugyanezt érezte e sorok írója sokadmagával együtt, amikor a kilencvenes évek elején, zsenge egyetemistaként láthatta Ionesco drámáját, A kopasz énekesnőt Tompa rendezésében Kolozsváron. Akkor és ott megéreztük: valami gyökeresen megváltozik, bennünk is, a kolozsvári kulturális életben is, visszavonhatatlanul. Az előadás azóta világhírűvé, szakmai körökben hivatkozási ponttá vált, megjelenésekor azonban sok ellenséget „szerzett” a rendezőnek, aki ezzel a produkcióval tette le a Kolozsvári Állami Magyar Színház megreformálásának első alapkövét.
Tompa Gábor 25 éve vezeti a társulatot, és ezalatt kapott hideget is, meleget is közönségétől. Gyűjtöttek már aláírásokat a leváltására, és szinte naponta a szemére vetik, hogy szakított a népszínházi hagyományokkal. Mindeközben a Kolozsvári Állami Magyar Színház az ország egyik legelismertebb társulata lett, nemzetközi hírnévre tett szert, produkciói bejárták a világot Dél-Koreától Bogotáig, ebben az évadban Tokióba és Mexikóvárosba is kaptak meghívást.
Tompa Gábor az Atlanti-óceánon innen és túl rendez, tanít, itthoni közéleti tevékenységével pedig a kultúrák közötti valós együttműködést szorgalmazza. Az általa vezetett színházban például nem történhet meg, hogy nincs román fordítás az előadásokon, de sokszor a feliratozás a román mellett angolul is követhető. A „másik” tisztelete mellett a túlélés eszköze is ez: így biztosít telt házat egy olyan városban, ahol a 60.000 magyar lakos mellett 300.000 román ajkú ember él, az októbertől júniusig itt élő egyetemisták nemzetiségi összetétele pedig évről évre egyre színesebb képet mutat. Nem csoda hát, hogy az elsők között volt, akik támogatták a Kisebbségi Kulturális Charta létrejöttét, amely Kolozsvár különböző etnikumainak valós párbeszédét hirdeti.
– Legutóbb akkor találkoztunk, amikor a Kisebbségi Kulturális Chartát írta alá, Kolozsvár több intézményvezetőjével együtt. Akkor futott be Mariborból, ahol előző este volt az ön által rendezett Cseresznyéskert bemutatója… Milyen élményekkel jött haza Szlovéniából?
– Nagyszerű élmény volt a Cseresznyéskerten dolgozni egy meglepően erős, fegyelmezett, kíváncsi és megújulni vágyó társulattal, valamint Georges Banu dramaturggal és Carmencita Brojboiu díszlettervezővel. Maribor egy olyan színházi kisváros, amely sok szempontból a lengyelországi Opoléra emlékeztet, ahol Grotowski első színházi laboratóriuma működött, s amely rendkívül alkalmas a színházi műhelymunkára. A következő években rendszeresen visszatérek majd színházat és operát rendezni.
– Azóta megkezdődött az évad, mire ez az interjú megjelenik, az ön által vezetett Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata már túl lesz első bemutatóján. A Julius Caesar című drámát Silviu Purcărete vitte színre – már a felkéréskor a 2016-os Shakesperae-emlékévre készültek. Mindig ilyen előre gondolkodik?
– Igen, az évadokat igyekszem 1–2 évre előre megtervezni, a jelentős rendezőket leszerződtetni, mivel ők is jó előre tudják a következő évadokra tervezett munkáik időpontját. A produkciós költségvetéseket is legalább egy naptári évvel előre kell kérnünk a Minisztériumtól.
– Apropó, előre tervezés: a színház által kétévente megrendezett Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál következő kiadásáig még több mint egy évet kell várni, de ön már tavasszal elhatározta, hogy az idegenség lesz a központi témája. Azóta, mintha az élet csak önt igazolná, beindult a menekültáradat, és a téma, ha lehet, most még aktuálisabb. Hogy látja a menekültkérdést? És mit tud tenni ilyen súlyos társadalmi válsághelyzetben a színház?
– Ez rendkívül összetett kérdés, nem kizárt, hogy ezen fordul meg majd a történelem kereke... A színház, mint mindig, az elesettek, kisemmizettek pártján kell hogy álljon, a társadalmi igazság mellett, ami nem könnyű...
– Beszéljünk egy kicsit Tompa Gáborról, az emberről. Itthon az ország egyik legsikeresebb társulatát vezeti, közben San Diegóban a Kalifornia Egyetem színházi tanszékén a rendezői program vezetője. És akkor még nem is beszéltünk a meghívásokról: úgy ruccan át Kolozsvárról San Diegóba tanítani, Mariborba, Prágába vagy Szöulba rendezni, mint más a szomszéd városba. Nem fárasztja ez az életforma?
– Szeretem, meg is szoktam, de fáraszt. Viszont az egyik színházi helyről a másikra való zarándoklás életelememmé vált... Valahogy nem tudnék meglenni nélküle.
Az öreg hölgy látogatása próbáján
– Marad ideje a családjára?
– A gyerekeimet, amikor csak tehetem, magammal viszem, szinte minden országban voltak, ahol dolgoztam eddig. Ha nem vagyok otthon, akkor is naponta beszélünk telefonon, Skype-on keresztül. A nagylányommal kissé más az eset, neki már egyéves kisfia van, Münchenben él. De ezen a nyáron mindnyájan összejöttünk Szlovéniában, Horvátországban – a két fiatalabb gyerekemet meg elvittem Dél- Koreába, Amerikába is. Nagyon szép nyár volt.
– Hol érzi magát otthon?
– Ahol a gyerekeimmel, a családdal együtt lehetek.
– Olyan családba született, amely valósággal predesztinálta a kulturális és közéletben való szerepvállalásra: az udvarhelyi református kollégium nagyapja, a vásárhelyi színház édesapja nevét viseli. Mit jelent ez önnek? Teher? Ajándék?
– Büszke vagyok arra, amit nagyapám, édesapám jelentettek az erdélyi kultúrában. Ők jelentik számomra a gyökereket – ami nélkül nincs igazi művészet, tehát színház sem.
– Tompa Andrea (aki önnek csak névrokona) mondta egyszer, hogy ilyen névvel Erdélyben csak színházzal foglalkozhat az ember. Ő persze viccelt, a Tompa nevet azonban kétségtelenül a színházzal asszociálja a legtöbb erdélyi ember. Nagyobbik lánya, Tompa Eszter is színésznő lett. A két kisebb gyermeke is kacsingat a színpad fele?
– Nem, egyelőre ők zeneiskolába járnak Kolozsváron, s ha lesz hozzá tehetségük, tudásuk, elhivatottságuk, előfordulhat, hogy zenei pályát választanak majd. De addig még sok a tanulnivaló – nem csak zenei téren!
– Huszonöt éve igazgatja a Kolozsvári Állami Magyar Színházat. Elégedetten tekint vissza az elmúlt negyedszázadra? Mit csinálna másként, ha újrakezdhetné?
– Nem tudom. Nem kezdhetem újra. Jó pár hálátlan dologgal kellett megküzdenem, de sok nagyszerű emberrel, művésszel találkozhattam, csodálhattam a munkájukat itt Kolozsváron is, és ez a fontos.
– És hogyan látja a következő 25 évet?
– Mint a teniszben – mindig a következő labdára figyelve...
Névjegy
Tompa Gábor 1957. augusztus 8-án született Marosvásárhelyen. Nagyapja Tompa László költő, édesapja Tompa Miklós rendező és színházigazgató, akiről a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozata is a nevét kapta. Édesanyja a Marosvásárhelyi Székely Színház neves színésznője, Mende Gaby. Bukarestben szerzett rendezői diplomát a Színház és Filmművészeti Akadémián. Mesterének Harag Györgyöt tartja, de sokat tanult édesapjától is, aki a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet rektora volt. Már korai rendezéseivel sajátos, akkoriban még szokatlan művészi nyelven szólalt meg. A diktatúra legsötétebb éveiben vitte színre többek közt Bulgakov: Iván, a rettentő című komédiáját, A buszmegálló-t Kao Hszing-csien-től, vagy a már említett Hamletet, amely az ifjú Dragomán Györgyre oly nagy hatást tett. A robbanásszerű sikert azonban az 1992-ben rendezett A kopasz énekesnő hozta meg, amelyet 1993-ban, az akkor 200 éves erdélyi magyar színjátszás történetében először, nagyszabású nyugat-európai turnéra hívtak meg. Angliában az év legjobb külföldi előadásának járó díjat nyerte el a produkció, s egy hónapon át vezette a londoni színikritikusok toplistáját. Azóta a kolozsvári magyar színház már számos romániai és külföldi turnén vett részt, és alig van fesztiválfellépésük, vendégszereplésük, ahonnan ne jönnének haza valamilyen elismeréssel.
Tompa megfiatalította a társulatot, tudatosan és jó érzékkel válogatta maga köré a fiatal erdélyi magyar színészeket. A színházvezetés és rendezés mellett tanít, verseket és esszéket ír, eddig tíz kötete jelent meg romániai és magyarországi kiadóknál. Közös verskötete jelent meg Kovács András Ferenccel és Visky Andrással is. Ő rendezte a Kínai védelem című nagyjátékfilmet, mesterkurzusokat tart az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, Németországban és Franciaországban. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem keretében működő színművészeti egyetem egyik megalapítója. Beszél angolul, franciául, németül és katalánul. Díjainak se szeri, se száma, sokszoros UNITER-díjas, Érdemes Művész, a Magyar Kultúra Követe, hogy csak néhányat említsünk.
Tompa Gábort már többször díjazta a romániai színházi szakma, az év legjobb rendezőjének járó elismerést 1984-ben, 1987-ben, 1993-ban, 1997-ben, 2008-ban, az év legjobb előadásáért járó díjat 1989-ben, 1992-ben és 2008-ban kapta meg. A Román Színházi Szövetség Kiváló művész elismerését (UNITER) 2002-ben vette át. Ugyanebben az évben egyébként Magyarország Érdemes Művésze díjat is kapott.
Legemlékezetesebb hazai rendezései:
Bulgakov: Képmutatók cselszövése (1995), Gombrowicz: Operett (1997), Shakespeare: Troilus és Cressida (1998), Molière: A mizantróp (2000), Ionesco: Jacques vagy a behódolás (2003), Beckett: Godot-ra várva, I.L. Caragiale: Az elveszett levél, Visky András: Tanítványok (2005), Shakespeare: III. Richárd, Csehov: Három nővér (2008), Büchner: Leonce és Léna (2010), Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása (2013), Shakepeare: Velencei kalmár (2018).
Fotó: Biró István
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2015. novemberi lapszámában jelent meg.
