– Hátráltatta-e valaha a pályáját az, hogy nő, illetve anya?
– Nem, a szüleim, nagyszüleim mindig biztattak, férjem, fiam megfelelő körülményeket biztosított a munkához.
– Szüleim értelmiségi generáció gyermekei voltak, emiatt, illetve származásuk miatt sem volt akadálymentes a továbbtanulás. Édesapámat kizárták az egyetemről, miután kiderült a származása, végül munkásként végezte el az egyetemet esti tagozaton. Hasonló okokból édesanyám jelentkezni sem tudott az egyetemre. Így az ő vágya, álma gyermekei révén valósult meg, s ezt mindig éreztük a biztatásában, az ambíciójában, olyannyira, hogy olykor még a házimunkáktól is megkímélt, mondván „ti csak tanuljatok”. Hasonló volt a nagyszülők hozzáállása is.
A tudás iránti vágy mindig ott volt bennem, és soha nem éreztem azt sem, hogy nőként hátrányos helyzetben volnék. Még azok részéről sem, akik talán a nők „tudásában” kételkedtek. Az üzemben, amikor a tervező osztályon dolgoztam,
a főnököm azt mondta egy alkalommal, hogy én egy olyan nő vagyok, akinek férfiagya van – ez tőle maximális bóknak számított.
Sokszor felvetődik bennem, hogy vajon mint anya megtettem-e mindent a fiamért azon kívül, hogy az oktatására, az alaptudásának megszerzésére gondot fordítottam. Szántam-e elég időt a nevelésére, a vele való beszélgetésekre?
Aztán egy velem készült interjú keretében őt is megszólaltatták, és azt mondta, hogy édesanyám nem egy szokványos anya, de mindig időt szánt a családi nagy találkozásokra, beszélgetésekre. Ekkor megnyugodtam, hogy a szakmai és magánéletem között talán sikerült egyensúlyt tartani, természetesen ebben a családom messzemenő bizalma, türelme, támogatása és szeretete is benne van.
– Milyen téma foglalkoztatja, amit eddig valamilyen okból nem nyílt lehetősége kutatni?
– A jelentősebb kutatásaimat mindig együttműködésben végeztem, vagy közreműködő intézmények eszközeit véve igénybe. Mindig vágytam egy anyagtudományi laboratóriumra, ahol legalább egy korszerű mikroszkóp legyen az asztalomon, hogy bármikor belenézhessek a próbadarabjaimba. Ez épp folyamatban van – tudom, az álmok, a vágyak beteljesülnek. Vágytam egy zongorára, hogy bármikor megszólaltathassam, ez pár éve ugyan megvalósult, csupán az idő a gát, hogy játsszak rajta...
A kutatási témák közül talán
a tudománytörténet foglalkoztat, amire nem volt elég idő, de bármi, ami a társadalom hasznára, a szűk közösségünknek javára válik, a megmaradásunk biztonságára, az bizonyára érdekelne.
Mindig e kettősség lakozott bennem, a tudásvágy és a közösségi tevékenység.
– A jelenkor kihívásaiból kiindulva, az ember számára milyen területet kellene ön szerint kutatni?
– Szerintem nem kellene beszűkíteni a kutatások szakterületét vagy egyik-másik területet kiemelni. Minden tudományágnak megvan a jelentősége, s a kutatási eredményeinek a fontossága, hasznosíthatósága.
Diákjaimnak szoktam mondani, hogy az életben két dolgot kell nagyon jól megválasztani: a szakmát és a társat, s a lényeg, hogy mindkettőt szeressük, mert mindig vannak nehéz időszakok, kudarcok, melyeket könnyebb átvészelni, ha a szeretet és tisztelet megvan bennünk e kettő iránt, nyert ügyünk van.
– Az anyagi források mennyiben befolyásolják a munkáját?
– Soha nem befolyásolták munkámat, ha kellett, bérmentesen is elvégeztem, avagy közreműködtem olyan intézményekkel, ahol az anyagi forrás, a kutatáshoz szükséges eszköz megadatott. Ezen közreműködések járultak hozzá, hogy itthon maradjak.
Érdekes, hogy olykor olyan ügyeket is felvállaltam, melyeknek a hosszú távon való anyagi fedezetét nem láttam még, de az elindított jó ügy (téma) mellé mindig felsorakoztak többen is, akár a munkálatokat, akár a finanszírozását segítve.
Vallom, hogy a jó ügyeket elindítóknak, a mozgatóknak és fenntartóknak egyaránt jelentős a szerepük, tán még a szerencse is könnyebben szembeköszön ezekkel.
– Mit emelne ki a kutatási eredményeiből, aminek a mindennapokban hasznát vehetjük/vehetnénk?
– Nem tartom magam nagy tudósnak, nagy eredményekkel sem hivalkodhatok, de az általam kutatott témák hasznossága mindig kötődött egy adott környezethez. A mérnöki pályafutásom első éveiben kutatott témák, fejlesztések az üzemi termelékenységet, az alkalmazott informatikai fejlesztések a könnyű és gyors tervezőmunka végzését segítették. Doktorandusz koromban az anyagtudomány és anyagtechnológia területére mozdultam el, a lézeres felületkezelések kutatása, modellezése az ipari technológiák fejlesztésére irányult. Volt periódus, amikor elméleti kutatással foglalkoztam, a celluláris szerkezetű anyagok geometriai felépítésének vizsgálatával, minősítésével, ennek is megvoltak az egyedi eredményei. Aztán
egy betegség válsága irányított az orvostudomány felé, interdiszciplináris kutatások irányába: különleges bioanyagok megmunkálására, orvosi eszközök fejlesztésére. Most is ilyen jellegű kutatásokban veszek részt,
az anyagtudomány és gyógyszerkutatás kettősségében, az elektro-szálképzés technológiafejlesztésében.
Névjegy
Kolozsvárt született 1960-ban, mérnök-informatikus, akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem habilitált egyetemi docense, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapító tagja, főtitkára, az EME Műszaki Tudományok szakosztály elnöke, a Magyar Mérnökakadémia tiszteletbeli tagja.
Híve vagyok az inter- és transzdiszciplináris kutatásoknak, a különböző tudományterületek művelőivel, illetve a társintézményekkel való együttműködésnek. Számos csoportos kutatást irányítottam, az ilyen jellegű kutatásokhoz több tudományág képviselőiből álló vegyes csoportra volt szükség, ezért hoztuk létre 2006-ban a Kulturális és műszaki örökség feltárása, kutatása és védelme Erdélyben című programot. Az évek során az archeometriai kutatási csoport már számos jelentős kutatást és eredményt tudott felmutatni, például a Felső-Tisza-medencei római kerámialeletek vagy a Mikházán talált ókori nyílhegyek vizsgálatával kapcsolatosan, vagy a római limes keleti szakaszán, Mikházán, Marosvécsen, illetve Felsőrépán talált vassalak-maradványok vizsgálatával (elemzésével). A régészeti salakok jellemzően számos ásványi és kémiai összetevőt tartalmazó komplex és heterogén anyagok. Ezek aránya segít meghatározni a feldolgozásnál használt fűtőanyagot, a technológiát, a kovácsolás (esetleg olvasztás) hőmérsékletét, sőt a vasérc származási helyére is utalhat.
A technikatörténeti kutatások is hasonló szakmai élményt jelentenek a résztvevőknek. Céljuk a műszaki objektumok (malom, harang, toronyóra stb.) felkutatása, feltárása, működőképessé tétele, valamint a térségnek a kulturális turisztikai fejlesztése. Szintén időszerűnek és fontosnak tartom az ipartörténeti kutatásokat, amelyeket 2008-tól végzünk, a forrás- és adatgyűjtések, interjúkészítések révén, illetve előadás-sorozatok szervezése által, megmozgatva a társadalom ezen rétegét, megszólaltatva a még élő és emlékezni tudó információhordozókat.
– Ki lenne az, akitől szívesen kérdezne, akivel beszélgetne, de már nem lehet, vagy nincs rá mód?
– A szüleim, a nagyszüleim, a dédmamám, kedves tanáraim, hiányoznak azok a „nagy beszélgetések”, történetek.
– Anyai dédmamám képe van előttem, a fotelben ül és olvas, mikor belépek a szobába, leteszi és rám mosolyog, én egy fordulattal máris a fotel mellé lekuporodom, fejem a karfán és hallgatom a családi történeteket. Ezek ma is bennem vannak, nemcsak a történetek, hanem a nyugodalom, a lelki béke, a szeretetteljes lénye. Örök érvényű hagyatékok. Ettől erőt, biztonságot s önbizalmat lehet nyerni.
– Az apai nagymamám tanított zongorázni, vonzódtam a hangszerekhez, ez ma is így van, bármi, ami ritmust, hangot, zenét megszólaltat, abból gyűjtök otthonra is (furulya, kolomp, kasztanyetta, gitár, harang, doromb, szájharmonika, de még a zenedoboz is). Iskolás korunkban hosszú éveken keresztül az anyai nagymamámnál étkeztük. Az ebéd rituálé volt: a gondosan megterített asztal, az unokatestvérekkel a beszélgetés, a milyen volt ma az iskolában kérdések, amihez szorosan hozzátartozott a három öreglány: dédmama, nagymama és nagymama testvére. Ebéd közben, 13 órakor, a Kossuth rádióban hírek következtek, majd ezután a
„Játék és muzsika 10 percben, aki kérdez Czigány György” – hangzott el; aki válaszol… és a szünetben mindegyikünk mondta a saját nevét, majd a megoldásra koncentráltunk, ki ismeri hamarabb fel a megszólaló muzsikát. Igen, játék és muzsika ebéd közben, jókedv, élénkség az asztalnál.
Játékos tudásgyakorlat. Ez az időszak is az, ami rólunk szólt, csodálatos emlékek a gondoskodásról és a szeretet átadásáról, egy életre szóló csomagban.
Anyai nagyapám bottal járt, akkor gyermekként még nem tudtuk, hogy a Duna-csatorna építésében töltött fogsága betegítette meg, gyengítette le. A számolásra ő tanított meg, egy kockáslapot teleírt számokkal, majd az alján egy vonalat húzott, s arra biztatott, adjam össze, megtettem, érdekes feladatnak tűnt, észre sem vettem, hogy ez tanítás. De jólesett a dicsérete, miközben a fejemet megsimogatta. Sok az emlék, sok a hiányzó személyiség, de így visszaemlékezve, talán minden beszélgetés kis téglaként épített engem.
– Megtorpanás…?
– Megtorpanás? Persze, szerintem ez mindenkinél van, lehet betegség, társadalmi, vagy munkahelyi válság, én mindkettőt átéltem. De ez nem volt igazi megtorpanás, csupán pillanati válság, talán ezek lehettek egy komolyabb irányváltásnak az elindítói. Ezek nélkül nem indultam volna új útra, irányba. Utólag visszaemlékezve hosszú távon ezekre szükség volt.
– Milyen terveket dédelget mind szakmailag, mind a magánéletét illetően?
– Mindig tervezek, kitalálok újabb feladatokat, nem tudok leállni. Szakmailag szeretném az utánam jövő generációnak is kialakítani a kutatási lehetőségeket, de ez nem zárja ki az újabb saját kutatási terveket sem.
Hálás vagyok, hogy taníthatok az egyetemen s továbbadhatom a tudást, s mindezt anyanyelvemen (ez nekem annak idején nem adatott meg).
Foglalkozhatok a mi tehetségeinkkel, a jövő mérnökeivel, jó látni, hogy Szatmártól Kézdivásárhelyig rengeteg diák általunk lép a fiatal felnőttkorba. A magánéletet illetően pedig: „csupán” megtartani azt, ami van, s ahogyan van, hiszen számomra ez nagy érték.
– Ha meg kellene fogalmaznia egy bővített mondatot tanulságként az elmúlt évek tapasztalatairól, hogyan hangzana?
– Talán a múlt évben Pécsen, a Nők a tudományban című rendezvényen tartott plenáris előadásom záró mondata illene ide a leginkább: Tudásalapot vetni; hinni, merni, tenni, s megbecsülni minden kis eredményt; kivárni azt is, ami lassan fejlődik; hatékonyságra hajtani, eredményességre törekedni, s az igaz értéket mindig szem előtt tartani; mindezt folyamatosan átadni, s olyan tudós közösséget kialakítani, melyet a tudás, a hit, a tisztelet és a bizalom ereje tart össze.
Friss lapszámunkat alább kérheted:
