– A kommunizmusban súlyos döntés volt a pályaválasztás. Miért választotta a matematikát?
– Brassó mellett, Barcaújfaluban végeztem az általános iskolát, már ott megszerettem a matematikát. Utána Brassóban, az Unirea Líceumban tanultam, és a matematika volt az egyetlen tantárgy, amiben nem csalódtam. Itt meghatározzuk a szabályokat, azok szerint játszunk, és ha betartjuk őket, nem érhet csalódás.
– Más tantárgyakban csalódott?
– Igen. Intuíció kellett, hozzá kellett tenni, változtatni kellett ahhoz, hogy működjön. A matematikában nem volt ilyen.
– Évfolyamelsőként ipari líceumban kezdte a tanári pályát. Hogyan érintette, hogy nem elit iskolában tanít?
– 1982-ben végeztem, Kolozsvár és más nagyvárosok zártak voltak. Így az országos kihelyezésen hiába választottam elsőként, az első magyar hely Kézdivásárhelyen, ipari líceumban volt. Ha opportunista lettem volna, kérhettem volna egy másik helyre szóló személyi igazolványt – az alapján helyezték ki a kezdő pedagógusokat. De azt mondtam: azért tanultam, hogy az eredményeim alapján helyezzenek ki. Akkor jártam másodszor a városban, sem az embereket nem ismertem, sem a körülményeket. Tizenkettedikeseket, nálam öt évvel fiatalabbakat tanítottam. Ipari líceum lévén, nem voltak matematika orientáltak, nagy küzdelembe,
kilenc évembe telt, amíg az első diákom egyetemre ment. Sok-sok „favágás” eredménye volt, de a fiatalos lelkesedés átsegített ezen az időszakon.
Amikor lehetőség adódott, 1991-ben, versenyvizsgáztam, és áthelyeztek a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba, ahol olyan diákokkal dolgozhattam, akik értelmiségi pályára készültek.
– Miért döntött úgy, hogy nemcsak a diákokat küldi egyetemre, hanem Ön is az akadémiai pályát választja?
– Kolozsvár és az egyetem volt az ideális hely, ahol már diákkoromban elképzeltem az életemet. A jó eredménnyel végző egyetemi hallgatók diplomájára ráírták, hogy „felsőoktatásra ajánlott”. Az egyetemeken viszont 1990-ig nem voltak helyek, így a körülmények miatt az álmom 15 éves kerülővel valósult meg. Időközben elvégeztem az informatika tanárképzést a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE), a Mikóban már informatikát is tanítottam, mert a ‘80-as években, amikor megjelentek az első személyi számítógépek, hozzáláttam közelebbről megismerni ezt a területet, elkezdtem programozással foglalkozni. Amikor az ELTE-n végeztem, akkor indult a magyar nyelvű informatikaoktatás a BBTE-n. Oda hívtak, mesterséges intelligenciát, logikai és funkcionális programozást tanítottam. De állást valószínűségszámítás és statisztika témakörben hirdettek, arra jelentkeztem, és nyolc évig mindkét területen tanítottam.
A ‘90-es években nagy volt a tanárhiány, csak utána jöttek fiatal, lelkes kollégák, akik bevállalták az informatikát, így a matematika maradt a témaköröm.
– Az informatika folyamatosan fejlődő terület, a BBTE mennyire tud felzárkózni az újabbnál újabb kutatási eredményekhez?
– Ketté kell választani az oktatást és a kutatást. Az oktatásban az alapozás az első. Hiába kezdünk el utolsó technológiát tanítani, ha nincsenek meg az alapok, egy lufi lesz, kipukkan. Az egyetemen az a célunk, hogy olyan gondolkodási sémákat, struktúrákat ismerjenek meg a diákok, amelyek később segítik őket abban, hogy technológiát váltsanak. A piac azt szeretné, ha az utolsó technológiát tanítanánk. Meg is tanulhatja a diák, de ha nem tudja az alapokat, amikor váltani kell – és gyakran kell –, nem fog tudni.
Az informatikában, a természettudományokban arra kényszerül az ember, hogy egész élete során tanuljon, alakuljon. Ezt az alapot szeretnénk megadni a diákjainknak.
A kutatásban ellenben minden kutató aktuális témákkal foglalkozik a saját területén, és a diákokat is megpróbálják bekapcsolni, legyen az mesterséges intelligencia vagy kvantumelmélet.
– Évek óta vezetői feladatokat is ellát, rektorhelyettes, a magyar tagozat vezetője. Mennyire van ideje emellett tanítani, kutatni?
– 1990-ig sem román, sem magyar oktatókat nem lehetett felvenni az egyetemre, így kialakult egy generációs válság, többségben voltak az idősebb kollégák, akik az előző rendszerben kerültek ide. 1997 óta vagyok az egyetemen, akkor kevesen voltunk az átmeneti generációból, így valakinek be kellett vállalni az adminisztrációt is. Először a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet keretében vállaltam, amely a magyar tagozat háttérintézményeként az oktatási és tudományos munkát segíti. Hasonló okokból – a fiatal generációnak nem volt megfelelő egyetemi címe – öt évig a matematika karon is bevállaltam a dékánhelyettesi tisztséget, majd 2012-ben felkértek, hogy pályázzam meg a rektorhelyettesi tisztséget, amíg jön a következő generáció és felvált. Ez volt a motiváció, amiért vállaltam. De ez egy megmérettetés,
a magyar tagozat vezetőjét a magyar egyetemi közösség minden tagja választja, a diákok is. Ebben a minőségben is igyekeztem helytállni, de emiatt kevesebb idő jut kutatásra.
– Sok vita után a BBTE pár éve felvállalja a magyar múltat. Miben nyilvánul ez meg?
– Egyetemünk 2012 óta határozottabban visszatekint a múltjára, a 2020-as egyetemi választások után ez hangsúlyosabbá vált, az egyetem arculatában, a hivatalos dokumentumokban és a mindennapokban is tükröződik. Minden kommunikációs eszköz négynyelvű, a román, magyar és német mellett fontosnak tartjuk, hogy angolul is kommunikáljunk, hisz egyre több diák és kolléga van, aki nem ismeri az első három nyelvet, de a nemzetközi kapcsolataink miatt is fontos. Az egyetemnek három hivatalos nyelve van: a román, a magyar és a német, az egyes tevékenységek bármelyiken megvalósulhatnak.
– A BBTE egy 50 ezer fős intézmény. Milyen nőként egy ilyen hatalmas apparátus vezetőségében lenni?
– 49 860 diákunk van, alap-, mesteri, doktori és posztdoktori képzéseken. Ehhez még hozzájárul 4000 alkalmazott, ebből 1600 tanár és az adminisztratív személyzet. Ezen a szinten nem számít, hogy valaki nő vagy férfi. Egy számít: képes elvégezni a feladatot vagy sem?
Soha nem gondoltam, hogy azért vagyok itt, mert nő vagyok. Kiálltam a megmérettetést, ugyanúgy el tudom végezni a feladatom, mint bármelyik kolléga.
– Mit ért azon, hogy „ezen a szinten”? Egyetemi közegben vagy vezetői pozícióban?
– Egyetemi közegben a vezetői pozícióban nem számít. Tudom, hogy a társadalom különböző területein másként van, de itt nincs jelentősége annak, hogy valaki nő vagy férfi. Azt sosem fogadnám el, hogy azért választottak meg, mert kellett egy nő.
– Mivel foglalkozik, ha marad ideje kutatásra?
– Még mielőtt az egyetemre kerültem, találtam egy érdekes témát: a fraktálelméletet. Már középiskolás tanárként foglalkoztam vele, az I. fokozati dolgozatomat ebből írtam, majd a doktori disszertációm és a későbbi munkám is ezen a területen valósult meg.
A fraktálelmélet igazából egy látásmód, ahogyan a világot látjuk: az önhasonló struktúrák mindenhol ott vannak, csak észre kell venni,
ahogy a természetben, például egy fenyőn, kibomlik ez a szerkezet: van a fa, azon belül az ág, amely hasonló felépítésű, s így tovább kisebb szinten. Amikor matematikailag közelítjük meg, pontosan definiáljuk, mit is jelent az önhasonló szerkezet. Az alkalmazásokban a véletlenszerű struktúrát is hozzávesszük. Itt bekapcsolódik a valószínűségszámítás, amivel szintén foglalkozom, véletlen struktúrákat tanulmányozok a matematika eszköztárával. Van a keretrendszer, azon belül meghatározzuk a szabályokat és azok szerint játszunk, a véletlent is beszámítva.
– Hol alkalmazzák?
– Például egy árfolyam modellezésére, ezeknek a görbéknek a vizsgálata előrejelzés is lehet. De jól használható az orvostudományban, mivel a szervezetünkben is sok a fraktál jellegű elem, például a tüdő, érrendszer. A daganatos sejtek fraktáldimenziója is egy meghatározott szám, ami jellemzi az adott stádiumot, így a betegség súlyosságára lehet következtetni. A művészetben fraktálelemzéssel be lehet azonosítani például Pollock képeit, melyik időszakból származnak. A zenében is vizsgálják az önhasonló struktúrákat, például ismeretlen partitúráknál kiszámítható, hogy kihez társítható.
– Több évtizede oktat, az oktatásért felel az egyetemen. Tapasztal-e különbséget a korábbi, illetve a jelenlegi, digitális kütyükön felnőtt generáció között?
– A jelenlegit több szempont miatt kell kicsit másként tanítani. Egyrészt
a legtöbb szakon sokkal nagyobb a diáklétszám. Míg két évtizede kevesebben jöttek és jobban összpontosítottak, most bejutnak olyanok is, akiknek plusz erőfeszítés felzárkózni. Tehát differenciált kell legyen az oktatás, a gyengébbekre külön oda kell figyelni.
A másik szempont az információs társadalom hátránya: sokkal több erőfeszítést kér a figyelmük lekötése. Ahhoz szoktak, hogy nagyon gyorsan válthatják az információt, így szükségük van az ingergazdagságra. A tanárnak ki kell elégíteni ezt az igényt, ami kihívás. De vannak tárgyak, ahol ezt nem vehetjük figyelembe. A matematika mellé például le kell ülni, be kell hatolni a mélységeibe. Ezzel is magyarázható, hogy jóval kevesebb diák jelentkezik reál szakra. Külön figyelünk, hogy fel tudjuk venni őket, mert nagy a hiány. Ellenben nagyon sokan jelentkeznek humán, társadalomtudomány szakra, ahol a képi megjelenítés könnyebben megvalósul. Tévedés, hogy a szülők traumaként emlékeznek a matematikára, természettudományokra, így a gyerekeiket megpróbálják „megmenteni” ezektől, és elküldik humán osztályba. Ez a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk.
Ha valaki reál osztályba járt, utána mehet bölcsésznek vagy történésznek. De a humán osztályból nagyon nehéz visszatérni reálra.
Ha nem tanul matematikát, kémiát, fizikát, hogyan jöjjön vissza? Persze, nem lehetetlen, az egyik legjobb diákom zeneiskolát, zeneszerzés szakot végzett, két évig bejárt matematika órákra, felvételizett informatikára, és bejutott. Akkora volt az akarata, kitartása, hogy évfolyamelsőként végzett, informatikából doktorált, és Birminghamben professzor. Tehát lehet, de akkora erőfeszítés, hogy kevesen vállalják be.
– Jobban érvényesülnének a diákok, ha a középiskolában több reál tárgyat tanulnának?
– Egyértelműen. Ott alakulnak ki azok a struktúrák, amelyek később meghatározzák a gondolkodását. Ha az alapstruktúrák megvannak, utána mindegy, hogy újságíró lesz vagy kutató, az meghatározza az egész gondolkodásmódját. De
ha félelemmel közelít a reál tárgyakhoz, az káros a társadalomra és az egyénre is.
– Az egyetemen is lehetne változtatni ezen. Van rá próbálkozás?
– Próbáljuk, mindenféle szinten. Felvételikor előnyben részesítjük a reál szakokra jelentkezőket, több helyet kapnak, mert nagy a hiány oktatásban, más területeken. De már késő. Ha valaki középiskolában nem tanult matematikát és más reál tárgyakat, nincs ahogy kialakuljanak az alapstruktúrák a gondolkodásában. A matematikát nem lehet egyik napról a másikra megtanulni, idő kell hozzá. Megvannak a szabályok, aszerint játszunk. Így kellene tanítani is. Ha a tanító néni úgy megy be órára, hogy: ezek a játékszabályok, eszerint játszunk, a gyerekben sem alakul ki ellenszenv a matematika, a természettudományok iránt.
Fotók és kiemelt kép: Facebook oldal, ubbcluj.ro
Névjegy: Dr. Soós Anna – Matematikus, egyetemi docens. A Brassó közeli Höltövényben született 1959-ben. A brassói Unirea Líceumban érettségizett, 1982-ben a Babeș–Bolyai Tudományegyetem matematika szakán diplomázott. 1994–1996 között az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a számítástechnika tanári szakon tanult. 1997 óta tanít a BBTE-n, 2002-ben doktorált. 2008–2012 között a matematika és informatika kar dékánhelyettese, 2012 óta rektorhelyettes, a magyar tagozat vezetője. Kutatási területei: fraktálelmélet, valószínűségszámítás, matematikai statisztika.
korábban írtuk
Tudós nők: Dr. Macalik Kunigunda biológus, egyetemi adjunktus
A gyerekek által a szülőket is meg lehet tanítani a természet ismeretére, szeretetére – véli Macalik Kunigunda egyetemi adjunktus, aki oktatói munkája mellett tizenöt éve tart ismeretterjesztő foglalkozásokat, kirándulásokat. Biológusként az etnobotanika is foglalkoztatja, az, hogy miként lehet a nagyszüleink által ismert ősi tudást átmenteni a következő generációknak.
