A foglalkozása szerint óvónő Nyisztor Ilona 1956-ban, Pusztinán született. Férjével ma is ott él, két felnőtt gyermeke van. Őt tartják a csángó kultúra leghitelesebb követőjének, évtizedeken keresztül gyűjtötte és tanította is a csángó népdalokat, táncokat. Gyűjtőmunkáját Pusztinán kezdte, édesanyjától és nagyapjától tanulta a csángó dalokat, majd a falubeli öregeket hallgatta meg és jegyezte fel, később más moldvai településeken is folytatta tevékenységét. A ’89-es változásokat követően egyre gyakrabban hívták előadásokra, fellépésekre, fesztiválokra, és ő szívesen mutatta meg másoknak is a feledésbe merülő, de kultúrájához foggal-körömmel ragaszkodó kis közösség ízes nyelvjárásban előadott dalait, emellett pedig a táncait.
A csángó fiatalokért
Később művelődésszervezőként is kezdett tevékenykedni. Lelkesen vállalta a magyar nyelv oktatásának megszervezését, de fontos volt számára az is, hogy a csángó fiatalok megtanulják a régi dalokat és táncokat. Mindmáig szervez, oktat, ének- és tánccsoportokat vezet és visz különböző népdal- és néptáncvetélkedőkre. Ez mind jó lehetőség arra, hogy a csángókat megismerje a világ, de arra is, hogy a csángó gyermekek ismerkedjenek másokkal. Mert Nyisztor Ilonának az is nagyon fontos, hogy az eldugott, nehezen megközelíthető és román települések által körbevett Pusztináról a gyerekek, fiatalok olyan helyekre is eljussanak, ahol magyarul beszélnek, magyarul énekelnek.
Művelődésszervezőként felismerte, legjobb motiváció az amúgy páratlan énekesi adottságokkal bíró pusztinai fiatalok számára, ha egy-egy fesztiválra, erdélyi vagy magyarországi fellépésre készülnek. Ilyenkor szívesebben vesznek részt a magyarórákat követően az ének- vagy táncpróbákon, sőt ezekbe bekapcsolódnak a fiatal felnőttek, a szülők is. Van eset, amikor egy-egy néptánc- vagy népdalfesztiválra vegyes csoporttal jelentkeznek. Ezeken az alkalmakon a színpad megtelik tiritarka, messziről is felismerhető színekkel, saját kezűleg hímezett bundába, katrincába, burundzsikos kendőbe öltözött és pacsirtaként daloló gyerekekkel és felnőttekkel. Énekeikben – bár a magyarul beszélőnek is jól kell figyelnie, ha érteni akarja – felfedezni a sok száz éves bánkódást, a rengeteg megaláztatást, de valami nagyon mélyről fakadó erős – Istenbe és jövőbe vetett – hitet is.
Hol vagy Istán király?
téged magyar kéván
hol vagy Istán király
téged magyar kéván
gyászos őtözetbe
teelőtted sírván
hol vajtak magyarok
tündöklő csillaga
valahol es vajtok
nemzetünk istápja.
A Tázló mellett fekvő Pusztinát Moldva legfiatalabb magyar települései között tartják számon. Bár mindössze 110–130 kilométerre fekszik Székelyföldtől, ez a távolság a keleti irányban mintha megháromszorozódna. Időben is, térben is. Ez köszönhető a rossz infrastruktúrának, a helyenként járhatatlan utaknak, de annak is, hogy mi, székelyföldiek többnyire a másik irányba szoktunk utazni. És Erdély településszerkezete, városai, falvai, de házai, sőt szénaboglyái is teljesen másak, mint a moldvaiak.
Pusztinára az ember általában fáradtan érkezik, többórás utazás után. A dombok mögött meghúzódó településről úgy tartják, hogy a madéfalvi siculicidiumot követően, a XVIII. század végén keletkezett, őslakosai Csíkból érkeztek. A település első templomát 1830 előtt építették, Szent István magyar király tiszteletére szentelték fel. Oltárképén Szent István látható, amint országát felajánlja Szűz Máriának. Ebben a templomban évek, évtizedek óta csak román nyelven mondanak misét, noha a pusztinai csángók még mindig magyarul imádkoznak, magyarul éneklik egyházi énekeiket is. Mára változóban van ez, reméljük, jobb idők jönnek.
Talán ennek a tudatnak köszönhető, hogy a látogatón a településre érve félelemmel vegyes kíváncsiság uralkodik el. Mintha a régi rendszerben éjszaka sétálnánk koncertről haza, a minket követő és figyelő, pöfögő, füstöt eregető ARO-val, melyben milicisták jegyzik fel nevünket. Kíváncsi vagyok a csángók megmaradásának titkára, a vallásukhoz, imáikhoz való ragaszkodás gyökerére. A furcsa érzéseket az is okozhatja, hogy erdélyi, székelyföldi magyarként sem mindig értjük a beszédüket, mert se nem magyar, se nem román, hanem a kettő keveréke.
Hogy van az, hogy az idősek még mindig magyarul imádkoznak, énekelnek, míg a negyvenes-ötvenes korosztály jobban beszél románul, mint magyarul?
Emlékszem, a kilencvenes évek elején, amikor a Csíkszeredában tartott Csángó Napokon egy alkalommal elhangzott ez: „Vigyázzatok, egy napon nehogy ti is csángókká váljatok!” Összeszorult a torkom, de akkor valamit megértettem a csángókról, magunkról.
Nyisztor Ilonáról bátran állíthatjuk, hogy ő a csángók nagykövete. Életével, kiállásával, munkájával, saját példáján keresztül rengeteget tett azért, hogy a pusztinaiak kultúrája ismertté váljon a világ számára. De ugyanilyen fontos volt számára, hogy a faluban élők – gyermekek, fiatalok, de akár idősebbek is – megtanulják népdalaikat, egyházi énekeiket, néptáncaikat, imádságaikat, mindazt, ami megtartotta, összetartotta őket a sötét időszakokban is.
Nyisztor Ilona a Pusztinai Magyar Házban szervezi heti rendszerességgel tevékenységeit. Óráit nem csak a gyermekek látogatják, közösségi tevékenységekké váltak az elmúlt években.
Fiatalok és idősek egyaránt részt vesznek ezeken a délutáni programokon. Az is, aki magyarórára jár, az is, aki a hagyományőrző csoporthoz tartozik, de a fiatal menyecskék is. Gyakran előfordul, hogy anya lányával együtt érkezik az énekórára. „Az anyukák abban a generációban nőttek fel, amikor sok mindent nem tudtak. A gyermekeiktől tanulják meg ezeket az énekeket, és érdekes, hogy bekapcsolódnak, jönnek, akarnak tanulni. Ők nagyon rizegnek (remegnek – szerk. megj.), amikor fel kell lépni, mindig kell nekik magyarázzam, hogy szépen énekelnek, ne féljenek. Nagyon jó, ha vannak rendezvények, ahol részt vehetünk, énekelhetünk, mert akkor van motivációjuk, van célja az énektanulásnak. S ők is kiléphetnek, megismerhetnek más helyeket, szokásokat, énekeket, amik nem olyanok, mint a miénkek. Ez egy kicsi kultúracsere is” – magyarázza Ilonka.
Dolgoztak, énekeltek, úgy tanulták a magyart
Az elmúlt években egyre nőtt azok száma, akik meg akarták tanulni a pusztinai, moldvai hagyományokat. Ez köszönhető az iskolában heti négy alkalommal tartott magyarnyelv-óráknak is, aminek köszönhetően megtanultak magyarul is írni-olvasni a gyerekek és fiatalok. Ezeket pótolja a Pusztinai Magyar Házban tartott magyaróra és egyéb tevékenység.
A délutáni magyarórákra jelentkezhetnek felnőttek is, sőt vannak idősek is, akik jól beszélnek magyarul, de írni-olvasni nem volt lehetőségük megtanulni.
Ugyancsak a Magyar Házban tartják a népdal- és néptáncoktatást is. A dalok oktatását szintén a mindenki által Ilonka néniként ismert Nyisztor Ilona tartja. „Édesanyámtól, László Erzsitől tanultam meg énekelni. Ő nagyon szépen énekelt, és ő az édesapjától, apómtól tanult. Ő is nagyon szépen énekelt, ő volt az előénekes a csíksomlyói búcsún mindig, amikor mentek. Nagy öröm ez nekem. És azért is van, hogy soha nem maradok el, és felkészítem a gyermekeket is a szép szentes énekeinkkel, amelyiket énekeljük a körmeneten, a csángó misén.
Éjszaka háromkor s félkor indulunk a keresztútjával a Kálvária hegyen, ahol elmondjuk magyarul az imákat, s mikor kiérünk a hegyre, akkor kihallgatjuk a hajnali misét, utána pedig addig énekeljük a szentes énekeket, a Jöjj, Szentlélek Úristen!-t, míg már feljön a nap, és akkor béfejezzük a himnuszokkal. Ez hagyomány, és úgy is vigyük tovább. Mert ezt így örököltük, és nem szabad kimaradjon” – láttatja meg a hagyományokhoz való kötődését Ilonka néni.
Régebb persze nem délutáni órákon tanulta meg a gyermek édesanyjától az éneket vagy az imát. „Dolgoztunk s úgy tanultuk. Vagy még az én időmben, amikor jöttek haza egy lakadalomból is, akkor is énekeltek magyarul az emberek az úton. Akkor még otthon magyarul beszéltünk. Mikor elmentem az iskolába, egy szót sem tudtam románul. Nagyon nehéz volt a tanárnak, hogy megtanítson münköt írni-olvasni, hogy tudjuk a feladatokat és minden.
És nagyon sokat veszekedtek a szülőkkel, hogy miért beszélnek vélünk magyarul, mert ők nem egyeznek vélünk románul. Nem tudunk semmit. És addig szidták ma-holnap-holnapután, hogy béjött egy olyan divat, hogy csak románul. És most nem tudjuk állítani le. Annyira béjött ez.
A szülőértekezleten is mindig mondjuk, hogy nem kell leállítani, de nem kell elhagyni a magyar anyanyelvet sem. Mert ha a gyermek felnő, és arról lesz szó, hogy anyanyelv, akkor a gyermek meggondolja. Hogy hozzám édesanyám románul szólt. És nem magyarul. Mondják is az anyukák, hogy szidom őket a magyar nyelvért, az iskolában most is szidják a román nyelvért, azt sem tudják, mit csináljanak. S akkor mondom, azt csinálják, hogy beszélnek a gyermekkel magyarul is, románul is.
Mert nem történik semmi, de a magyart nem szabad elhagyni. Ezt örököltük, ez a miénk
– fejtegeti a kétnyelvűség hátterét a pusztinai Nyisztor Ilonka. – Annak nagyon örvendünk, hogy tanulnak helyesen írni-olvasni magyarul. De tanítjuk, hogy az énekben nem szabad helyesen kimondani a szavakat. Úgy kell kimondani a szöveget, ahogy kiejtik a faluban. Nem engedem, hogy másképp mondják. Ha helyesen mondják, nem is tudják, hová valók vagyunk. Ha úgy ejtjük ki a szavakat, ahogy mondják a faluban, akkor annak már van értéke” – teszi hozzá.
A mise szent
Nyisztor Ilona a népdalokhoz hasonlóan ragaszkodik a szent énekekhez is. Míg gyermekkorában latin nyelven miséztek a római katolikus szertartással végzett szentmiséken, ma csak román nyelven hallgathatnak misét templomukban. Magyar nyelven ritka alkalmakkor tartottak misét a faluban, amikor egy-egy vendég pap engedélyt kapott erre.
