– Miközben mindenki az írott sajtót siratja, a Napsugár Kiadó két gyermeklapja, a Napsugár és a Szivárvány 25 ezres példányszámban jelenik meg havonta. Minek tulajdonítja a sikert?
– A járvány a szó rossz értelmében feltette a „koronát” arra a riadalomra, hogy vége az írott sajtónak, a nyomtatásnak, a Gutenberg-galaxisnak, az interneté a jövő, ezentúl minden gyermek csak az okostelefonját, tabletjét kukucskálja, és nem olvas. Én ezt nem hiszem el, a Szivárvány és a Napsugár élő cáfolata ennek a vészhírnek. Az írott szövegnek mindig meglesz a szerepe pontosan azért, mert nem száll el, visszalapozható, tapintható, mindenki a maga ritmusában fogadhatja be. Ez a könyv egyik előnye a rajzfilmekkel, a világhálós felületekkel szemben: el lehet bújni vele, és a magad tempójában olvasgatni, emésztgetni, továbbgondolni, szeretni. Ugyanez vonatkozik a nyomtatott folyóiratokra is. Bizakodó vagyok azért is, mert a mi korosztályunk,
a kisiskolások még frissen tanultak meg olvasni, írni, és ez nagy élmény számukra, semmiféle billentyűzet kedvéért nem mondanak le arról, hogy maguk formálhatják és böngészhetik a betűket.
Ezt tapasztaltam három gyermekemmel, most a hat unokámmal és a sok ezer olvasónkkal is. A harmadik érv arra, hogy megmarad az írott gyermeksajtó, az a tanítók, óvónők hozzáállása, nyitottsága. Ők felhasználják munkájukban, és arra biztatják a gyerekeket, hogy otthon is vegyék elő a Napsugárt, Szivárványt, olvassanak, dolgozzanak belőle.
– Miben változott a munka a járványhelyzet miatt, hogyan sikerült elérni a kis olvasókat?
– A vesztegzár miatt megszakadt az élő kapcsolat a pedagógusokkal és az olvasókkal. Mindig kerestük a találkozások lehetőségét. A táborok, pedagógusfórumok és a nagyobbacskáknak szervezett versenyek több mint negyed évszázada hozzátartoznak a Napsugár életéhez. Célunk, hogy találkozzunk, beszélgessünk, megismerjük őket, és hozzájuk alakíthassuk a munkánkat. A vesztegzár miatt erre nem volt lehetőség, és a kinyomtatott lapokat sem tudtuk eljuttatni a gyerekekhez. Helyette az internet kínált egy felületesebb, de pergőbb, élénkebb kapcsolatot. Ki is használtuk: kitaláltuk a Palackposta és a Ti küldtétek című rovatokat, amelyek állandó jelenlétet biztosítottak honlapunkon és a Facebookon. Az elmúlt időszakban is sok szülő, pedagógus küldte be a gyerekek otthon készített munkáit, fényképeit, amint kertészkedtek, méhészkedtek, főzőcskéztek. Mi, a nyomtatott sajtó elkötelezett képviselői, kénytelenek voltunk a világhálóra költözni, és ott tartani ébren a baráti, olvasói kapcsolatot a gyerekekkel, szülőkkel, pedagógusokkal.
– 1989 szeptemberétől szerkesztője, 1992 óta főszerkesztője a lapoknak. Miként lehet ilyen hosszú ideig frissnek maradni, lépést tartani az egymást váltó generációkkal, technikai kihívásokkal?
– A technikát megtanultuk kezelni. Nem kelhetünk versenyre a digitális bennszülött nemzedékkel, talán nem is akarunk, de mi, idősebb szerkesztők is elértünk egy rutinos felhasználói szintet. Ami a frissességet, mindig időszerű hangot illeti, azt részben az említett találkozások biztosítják. A gyerekek között élünk, nekünk is vannak gyerekeink, unokáink és állandó, élő és szoros kapcsolatban vagyunk a tanítókkal, óvónőkkel és a kis olvasókkal is. Több száz levelet kapunk tőlük havonta interneten vagy papíron, versek, rajzok formájában – ez is biztosítja, hogy idősebb korosztályként is rajta tartsuk a kezünket a mai kor pulzusán, és próbáljuk kiolvasni, kitalálni, hogy mit szeretnének, mit várnak tőlünk a gyerekek. Gyakran meg is kérdezzük, hogy mi tetszik nekik a lapban, mit cserélnének le. Persze ezt nem követjük szóról szóra, hiszen akkor csak rejtvényekből, viccekből és játékokból állna a lap.
Márpedig a nevelői, irodalmi vénánkat, amit az alapítók 63 évvel ezelőtt alapelvként megszabtak, soha nem fogjuk feladni, mi is vállaljuk, folytatjuk – Ady Endrével szólva – „új időknek új dalaival”.
– Miről ismerszik meg a minőségi gyermekirodalom?
– Egyszeri és megismételhetetlen. Meglepő és mégis ismerős nyelvében, képeiben, zenéjében, tömörségében, ha líráról van szó, ha pedig próza: cselekményében, meseszövésében, jellemábrázolásában. Azt érezzük olvasásakor: ez bennünk is mocorgott, de mi soha nem tudnánk így fején találni a szöget. Körülbelül ez érvényes az igazi művészi illusztrációra is: a közhelyek hiánya. Mindig vannak divatirányzatok az irodalomban, képzőművészetben, de a nagy művészek nem „úsznak” ezekkel. Őszintét, hiteleset alkotnak, lelkébe látnak a befogadónak.
– A Napsugár 63 éves, a Szivárvány 40 éves fennállása alatt sok jeles író, költő, képzőművész volt a két lap munkatársa. Miként lehet ilyen értékes alkotói közösséget összehozni, megtartani?
– A kezdetektől máig a legkiválóbb írók, költők, képzőművészek közöltek két folyóiratunkban. Ők a mi aranyfedezetünk. A kommunizmus éveiben közülük többen is szerkesztőként, ma külső munkatársként részei életünknek. Szerkesztők régóta mindössze ketten vagyunk Müller Katival. Most, hogy nyugdíjba készülünk, az én munkámat László Noémi, a Katiét Bak Sára készül átvenni. Mindketten nagyszerű művészek, igaz emberek, régi munkatársaink, így őrségváltás igen, de pálfordulás vagy minőségi döccenő biztosan nem lesz a Napsugárnál. Az írók, költők és képzőművészek között is vannak idősebb kollégák, akik szinte a lap alapítása óta munkatársaink – Unipán Helga például hatvan éve rajzol nekünk –, de vannak egészen fiatalok is. Büszkék vagyunk arra, hogy mindenkor megkerestek az induló szerzők, rajzolók. Számukra rangot jelent a Napsugárban, Szivárványban közölni. A nálunk megjelent versekből, mesékből díjnyertes kötetek születtek, a nálunk induló grafikusok sokkönyves illusztrátorokká nőtték ki magukat.