GRÓF BICIKLIN Elnapolt földrengés

Gyerekként mindig azt hallotta, a társadalmi rendnek, amelyhez tartozik, el kell tűnnie, meg kell semmisülnie. Nagyon is érezte, hogy róla beszélnek, egyszerre szégyellte és bántotta. Hol vannak a mi értékeink? – mardosta a kérdés, mert az értékekről valahogy soha nem esett szó otthon. Kérdezni sem lehetett a szülőket, mert mindig az volt a válasz: nem zavarjuk meg a fejedet, nehogy az iskolában szamárságokat beszélj. És az iskolában hallottakat senki sem próbálta ellensúlyozni.

Mikes Borbála nagyon szenvedett ettől az állapottól. „Ha mégis kaptunk valamit, az követte: az iskolában csak azt mondhatod, amit ott tanítanak, nem pedig, amit itthon beszélünk. Gyerekként roppant nehéz volt felfogni, hogy mindent elvettek tőlünk, hogy csak a város peremén szabad laknunk, hogy nem szabad elhagynunk Kolozsvárt. Akár a jobbágyok, akiknek helyhezkötöttségéről épp akkoriban tanultuk. És ha ezt most elítéljük, bennünket miért kell hasonló sorban tartani? A hatvanas években

Magyarországon egy társaságban szembesültem azzal, mennyire nem tudok semmit a magyar történelemről, Erdélyről. A könyveink annak idején elvesztek, szüleimnek pedig soha nem volt idejük és lehetőségük a pótlásukra. Túlélni kellett.” 

Édesapja, gróf Mikes Mihály valóban nem akart beszélni a múltról. Amúgy is hallgatag ember volt, rengeteg klasszikus zenét hallgatott, néha mesélt is hozzá, képeket alkotott. Visszahúzódását az is táplálta, hogy születési rendellenesség miatt gyakorlatilag egész életében sánta volt, tizenhat éves korában Svájcban több, akkor úttörőnek számító korrekciós jellegű műtétet hajtottak végre rajta, de eredmény nélkül. Fémprotézisével ugyan még autót is vezetett, de állapota rohamosan romlott. A világháború után sokáig nagyon bízott az amerikaiak eljövetelében, abban, hogy a kommunizmus képtelen lesz sokáig talpon maradni. Aztán egyszer csak hirtelen feladta a reményt, igyekezett eltemetni magában az egészet.

A hetvenes közepe táján váratlanul Dél-Amerika sejlett fel a láthatáron. Az Argentínában élő, már halálos beteg Bánffy Ágnes kérte testvérét, Esztert, menjen ki hozzá.

Borbála édesanyja első útlevél kérését elutasították, másodszor már Borbála jelentkezett kihallgatásra.

„A kolozsvári Árpád úti központban a parancsnoknak elmondtam a begyakorolt szöveget, mivel ő mindegyre csak azt hajtogatta, hogy nem lehet. Én meg kezdtem elölről, kérleltem, sírni kezdtem, mire ő egyre idegesebb lett. Aztán hirtelen véget vetett az audienciának azzal, hogy majd írásban válaszol.

Mikes Mihály, Imre és Borbála, Dónát út, 1954.
Hirdetés

Zokogva mentem haza, s mondtam mamának: sajnos, ez nem sikerült. Éjszaka sem tudtam abbahagyni a sírást, imádkoztam Szent Antalhoz, alkudoztam vele, hogy egy évre lemondok a cigarettáról, csak segítsen az áldozatos életű anyámon, hogy elmehessen a húgához Argentínába. Belealudtam a sírásba.” 

Mikes Borbála /fotó: Köntés Ernő

Másnap délelőtt a munkahelyén telefonhoz hívták. A mama volt: felhívták a Szekuritátétól azzal, hogy a lánya kihallgatása nyomán megkapja az útlevelet, jelentkezzen az átvételre. „Első gondolatom az volt, hogy csoda történt, de rögtön eszembe jutott Szent Antal és a cigarettafogadalmam is. Cigaretta volt a kezemben. Azonnal letettem.

Indulás előtt Bánffy Eszter elment Márton Áronhoz Gyulafehérvárra, a püspök megáldotta, adott neki egy rózsafüzért, és megnyugtatta, hogy nem kell félnie az úttól.

Bánffy Eszter még időben érkezett, életben találta a testvérét. Az ugyancsak Argentínában élő Endre bátyja igyekezett rábeszélni őt, hogy maradjon újabb hónapot, amíg a haláltusáját vívó Ágnes még életben van. A mama azonban úgy határozott, hogy nem marad, várta őt itthon az ágyhoz kötött beteg férje. Ha belemegy a hosszabbításba, épp 1977. március 4-én ér Bukarestbe, ahol a továbbutazás előtti éjszakát ugyanabban a szállóban töltötte volna, mint indulás előtt. Azt az éjszakát, amelyen a pusztító erejű földrengés romba döntötte fél Bukarestet. Azt a bizonyos szállodát is…

Fotó: Családi archív felvételek, kiemelt képünkön balról Bánffy Dani, Mikes Mihály, Stolberg Wika, Bánffy Eszter, 1937.