ARCHÍV Ezer szállal kötődöm az otthonomhoz

Gergő a rengetegben, Gergő az országban, Gergő a csillogásban. Mint Tamási Ábelje, Székelyföldről indult, kipróbálta Kolozsvárt, majd álmai még tovább vitték. Csak nem Amerikába, hanem az anyaországba. Az egyik legnagyobb kereskedelmi televízió tehetségkutató műsorában ismerte és szerette meg az erdélyi és a magyarországi közönség. Ma még Budapesten él, de tervei szerint pár év, és ismét a „rengeteg” felé veszi az irányt. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin februári számában jelent meg.)

– Indítsunk erősen! Szerelmes vagy még Kovács Verába?

– (nagyot kacag)

– Még mindig van olyan bulvárlap, amely ezt fejtegeti. Hogyan viseled, hogy a magánéletedet teregették és teregetik a különböző újságok, oldalak?

– Teregessék, ma már ez régi történet. Persze volt idő, amikor komoly érzelmek fűztek hozzá. Az X-Faktor válogatóján tetszett meg Vera, de rájöttem, hogy másnak ismertem meg, mint amilyen valójában. Mi nem is akartuk, hogy a kapcsolatunk bekerüljön a köztudatba, naivan azt hittük, titokban tud maradni, de ahogy szárba szökkent, a tévések azonnal kiadták a sztorit a bulvársajtónak. Igazából amíg jól működött, nem zavart, hogy hozzák a lapok, onnantól volt kellemetlen, amikor már ki akartunk szállni belőle, de nem nagyon lehetett. Aztán egyszer csak vége lett, megemésztettem.

– Úgy utaztál Kolozsvárról Budapestre, a válogatóra, mint a mesebeli szegény legény...

– Egyrészt zarándokútnak fogtam fel, stoppal és gyalog mentem, és a híd alatt meg bokorban aludtam. Másrészt kétezer forintom volt erre az egészre, az nincs 28 lej.

Mielőtt beléptem a zsűri elé a terembe, még valaki lepallta a vállamról a leveleket, ágakat, amik a kinti éjszakázás alatt hullottak rám.

De a megmérettetés jól sikerült, és beválasztottak a műsorba.

– Az X-Faktorban híres lettél. Ezt hogyan tudtad kezelni egyik napról a másikra?

– Én inkább úgy mondanám, közismert (mosolyog). Akkoriban próbáltam úgy viselkedni, ahogyan az otthoni, borzonti nevelésem diktálta, tisztelettudóan, például koncertek után beszélgetni az érdeklődőkkel, válaszolni minden messengerüzenetre. Idős néni, zavart tinédzser, mindenkivel szóba álltam, végighallgattam a sok kéretlen tanácsot, „nagyon jó, csak magyarul tessék énekelni” stb. Aztán lettek olyan emberek, akik közel kezdték érezni magukat hozzám, pedig én nem választottam őket barátaimnak, csak reagáltam. Megsértődtek, ha nem írtam, és akkor megcsömörlöttem az egésztől. A közösségi médiát mai napig nem szeretem, a Facebook-oldalamat is kényszerből csinálom, és szigorúan csak munkára használom.

– A tehetségkutató, ami szinte olyan, mint egy valóságshow, nem darált be?

– Bizonyos szempontból igen, az volt nehéz, hogy minden impulzus, ami ért, szélsőséges volt. Vagy nagyon pozitív, vagy nagyon negatív. Sok furcsaságot is láttam, amin meglepődtem Erdélyből a budapesti élet sűrűjébe bekerülve,

Gergő az udvarhelyi fotózáson

de úgy voltam vele, mint a székely bácsi a viccben, jó’ van, csak ne tegyék kötelezővé (nevet). Amikor a versenyben bejutottam az első hatba, megnyugodtam, hiszen ez volt a cél. De utána már azt vártam, mikor esem ki, mert akiket előttem kiejtettek, sokkal jobban énekeltek, mint én, és ez számomra kellemetlen volt. Végül harmadik lettem.

– Budapesten ért bármi negatív élmény amiatt, hogy erdélyi magyar vagy?

– Sokan nem tudják kezelni azt a kettősséget, hogy itt egy fiú, aki Romániában nőtt fel, de magyarul beszél. A műsor elején készítettek egy kisfilmet minden versenyzőről, honnan jött, ebben vezettem egy traktort meg egy villás targoncát. Onnantól úgy emlegettek a kommentekben, hogy a román traktoros. Akkor sem lepődtem meg ezen igazán, de ma már nyugodtan állítom, hogy aki engem románnak nevez, abban a pillanatban magyarként vall kudarcot. Engem meghatároz a nyelv, a hit, a neveltetés, ez az én örökségem, ahogy az is, hogy magyarul, székelyül érzek. Tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, és ez megnyugtat, mert jöhet Trianon, új világrend, mi ehhez ragaszkodunk és kitartunk.

– Az otthoni neveltetést említetted. Most Budapesten élsz. Hiányzik a családod, a szülőfölded?

– Korábban alábecsültem azoknak a szálaknak az erősségét, amelyek az otthonhoz kötnek. Igen, nagyon hiányzik Székelyföld, Borzont, a családom. Nem is tudom, az ember hány szállal tud kötődni az otthonához. Nagyon egyszerű dolgok is beletartoznak ebbe a kötődésbe. Mondok egy példát. Otthon kimegyek a konyhába, édesanyám elém rakja az ételt, és jó. Itt kimegyek a konyhába, kirakom magamnak az ételt, azt, amit kívánok, és nem jó.

– De ez inkább a kényelemről szól, mint az otthonról, nem?

– Nem. A családról és a gondoskodásról. Arról, hogy édesanyám pontosan tudja, mire van szükségem, jobban, mint én.

– Amikor otthon laktál, akkor is harmonikus volt a kapcsolatod a szüleiddel?

– Nem, én is voltam lázadó kamasz... Édesapám nagyon szigorúnak tűnt, pedig ő igazából egy nagy mackó, csak nem jöttem rá, amíg otthon voltam, és annyit veszekedtem vele, rengeteget, és annyira bánom!

– Bevontak a gazdálkodásba?

– Persze, én voltam a kicsi a családban, vagy ahogy hívtak, a vakarék (nagyot nevet), de dolgoztam én is a mezőn, nagy büszkeség volt a szomszéd gyerekekkel vetekezni, hogy kinek milyen gereblyét faragtattak Alfaluban. Disznó, tyúk, ló, föld, mindenünk volt, és kellett segíteni.

– A családodnak fontos a vallás. Neked?

– Nagyon. Ez az örökségem.

Templom Gergé’-nek gúnyoltak gyerekkoromban, annyit ministráltam,

felolvastam, a passiójátékban evangélista voltam. Most is járok templomba Budapesten, a jezsuitákhoz.

– Mi van most veled?

– Több év után tavaly újraszerveztem a saját zenekaromat. Korábban, mivel nem akartam szervezéssel foglalkozni, elvállaltam más együttesekben a közreműködést, így a menedzsment nem rám hárult, és a felelősség sem az enyém volt. Mára már megértem a zenekarvezetésre. Új produkciókat készítünk, verseket zenésítünk meg. Azt tervezem, hogy idén sok színházba elvisszük ezt a műsort.

– ...és harmincéves leszel!

– Ezt nem terveztem, ez sajnos elkerülhetetlen. (mosolyog)

– Nyilván az ember kerek évfordulón végez egy számvetést...

– ...és ha nem elégedett, öregnek fogja magát érezni. Utólag látom, az életem melyik pontján, hol voltam nagyon hülye.

– És hol voltál nagyon hülye?

– Kapcsolatokban, munkában, tehát mind a magán-, mind a szakmai életemben.

– De van-e értelme, hogy ezeket felhánytorgasd magadnak?

– Én ilyen ember vagyok.

– Felhánytorgatós?

– Elemzős. Olyan vagyok, mint régen a Windows, amikor bekapcsolt, az egész adatállományt betöltötte, én is újrafuttatom rendszeresen az életem történéseit, és elemzem. Ráadásul volt az a kijelentésem – és szerettem is volna tartani magam hozzá –, hogy harmincévesen már Székelyföldön fogom művelni a hivatásomat, vagyis hazaköltözöm.

De ezt még nem tehetem meg. Majd akkor települök haza, amikor úgy tudom szervezni a munkát, hogy zeneszerzőként otthon dolgozom, közben pedig Magyarországra járok koncertezni. De az is tervben volt, hogy 24 évesen már apa leszek...

– Alkalmas lettél volna rá?

– Ha az ember azt keresi, melyik pillanat lesz alkalmas, sose lesz gyereke. Az alkalmat és az alkalmasságot meg kell teremteni!

– Azt gondolnám, hogy egy 24 éves fiú, aki sztár lett, akibe lányok tömegei szerelmesek, nem megállapodni akar, hanem pezsegni, nagy kanállal habzsolni a rock and roll életet és minél több kalandban részt venni.

– A szüleim a mai napig együtt vannak, szépen élnek, én ebben nőttem fel. Persze vannak vitatkozások, de mindig túllendülnek rajta, és látom a csillogó szemüket, ahogy egymásra néznek. A nővéremnek a sógorom hét éven át udvarolt, elsők voltak egymásnak, hűségesek. Az ember vágyai abból tevődnek össze, amit megfigyel, amibe belenő. Ezért nem látom én izgalmas kalandnak, hogy minél több lányt kipróbáljak. Volt egyébként egy ilyen időszakom, amikor barátkozni kezdtem budapesti srácokkal. Folyamatosan ment a sztorizás a hódításaikról, és amikor rám került a sor, nagyokat hallgattam meg hümmögtem, mert nem volt, mit mesélnem. És akkor eldöntöttem, törekedni fogok arra, hogy behozzam a lemaradást.

– Fel akartál zárkózni a budapesti, „menő” élethez?

– Igen (kacag), de az egyéjszakás kalandokat nem nekem találták ki, nem tudom értelmezni, nem tudom kezelni. Utána is próbáltam a lány társaságát keresni, vagy legalább hazakísérni. De erre nem feltétlenül volt igény, vagy nem volt értelme, csak én erőltettem.

Számomra rendkívül fontos az elköteleződés,

de ezek a románcok nyilván nem erről szólnak, ezért nekem nem komfortosak.

– Akkor te mindig hosszú távra tervezel.

– Ha szeretek valakit, és leteszem mellé a voksom, akkor ha törik, ha szakad, én már mindig ott leszek neki. De 2020-ban a szakmai életemre koncentrálok. A többi pedig, remélem, kialakul...

Fotó: Erdély Bálint Előd

Friss lapszámunkat alább kérheted: