ARCHÍV Fekete Örs: A munkám a hobbim

Bajba jutott embereken segít, sziklát mászik és búvárkodik – ez már elég is lehetne ahhoz, hogy a hónap pasija legyen. De még lehet fokozni: jó csapatember és vezető, három gyermek édesapja, házasságában fontosnak tartja a tartalmas és mély beszélgetéseket. Fekete Örs több mint tíz éve dolgozik hegyimentőként és a Hargita megyei közszolgálat vezetőjeként, azt pedig, hogy miért tartja a munkáját a legnagyobb tanítójának, mondja el ő! (Cikkünk a 2018-as Nőileg magazin júniusi számában jelent meg.)

– Hányféle terepen tudsz szakszerű mentést biztosítani?

– A megyei közszolgálat az elmúlt években bővítette tevékenységét, barlangimentő-egységünk van, ami másfajta technikai tudást és eszközöket követel meg, mint a hegyi mentés. Mivel gyakran kapunk hívást a hegyi tavakban bajba jutott vagy eltűnt személyekhez, ezért létrehoztuk a búvár-mentőszakosztályt is, itt jelenleg hat személy dolgozik. Érdekes színfoltja intézményünknek a mentőkutyás egységünk, jelenleg két belga juhászkutyával dolgozunk. A különböző egységeket a térségben tapasztalt igények, balesetek miatt hoztuk létre, az alkalmazott mentőseink pedig minden területen bevethetők. A közszolgálat vezetőjeként én is kitanultam a barlangi mentést és a búvárkodást is, hiszen úgy tartom, hogy egy jó vezetőnek ismernie és a gyakorlatban is tudnia kell a különböző csapatok munkáját, arról nem is beszélve, hogy mindegyik terület különböző speciális felszerelést igényel, ezeket is ismerni kell.

 – Hargitafürdőn születtél és nevelkedtél, a mindennapok természetes helyszíne volt számodra az erdő, a vadállatok viselkedését is egészen fiatalon kiismerted. Hogyan befolyásolta ez a személyiséged, az életcéljaid?

– Nagyon. Hargitafürdő olyan természetközeli életvitelt nyújtott nekem, ami pótolhatatlan! Most, felnőttként érzékelem igazán, hogy a gyermekek közül milyen kevesen tapasztalják ezt meg. Nem voltunk szabályozva a mozgásterünkben, nem voltak kertek, parkok, gyermekcsapatokba verődve jártuk az erdőt, gombásztunk, madarat fogtunk, naponta vadállatokkal, medvével, rókával, kígyóval találkoztunk, szabadon és rengeteg kalanddal telt a gyermekkorom. Emlékezetes történet például, hogy a szomszédunk disznópajtáihoz minden éjszaka bejárt a medve, és mi, gyermekek az idősebbek segítségével, akik karbidból lövedéket készítettek, durrogtattunk, hogy elűzzük a vadat.

– Már gyermekként megismerted a hegyimentők munkáját? Azért kérdezem, mert a 70-es évek második felében megalakult csíki hegyimentőcsapatok tevékenysége közel sem volt annyira ismert, mint napjainkban.

– Minden télen a sípályáknál szolgálatot teljesítő hegyimentőket figyeltük. Nagyon tiszteltük őket, felnéztünk rájuk! Én versenyszerűen síztem, az egyik szezonban pedig eltörtem a pályán a lábam, ők láttak el és szállítottak a kórházba. Hihetetlen élmény volt. Ennek ellenére akkor még nem terveztem, hogy én is hegyimentő leszek, sőt végzettségem szerint jogász vagyok, és Hargita Megye Tanácsánál kezdtem el dolgozni, ott később lehetőségem adódott a hegyimentő közszolgálathoz szerződni, és ki is használtam az alkalmat.

Ez volt életem egyik legjobb döntése, mert ma már azt mondhatom, hogy a munkám a hobbim, szeretem és szívvel-lélekkel csinálom.

– A munkád állandó fizikai felkészültséget, higgadtságot, megfontoltságot és emberismeretet követel, mit tartasz ezek közül a legnehezebbnek?

– A fizikai kondíció az életvitelemből adódik, rendszeresen sportolok, sziklát mászom, úszom, és hegyimentőként is folyamatosan mozgásban vagyok. A legnehezebb talán az emberismeret és az emberekkel való munka, a higgadtságot és a megfontoltságot meghozza a rutin. Igyekszünk mindig megtalálni a szót és megnyugtatni a bajba jutott személyt, ehhez persze meg kellett tanulnunk a megfelelő kommunikációs technikát, mert ha valaki pánikba esik, és nem együttműködő, abból nagy baj is történhet.

– Hogyan kell helyesen kezelni egy pánikhelyzetet?

– A legfontosabb, hogy nyugodjunk meg, mérjük fel a helyzet valódi súlyosságát, mert gyakran előfordul, hogy a segítséget kérő időközben rájön arra, hogy nincs valós veszélyben. Ha rosszul vagyunk, figyeljünk oda a légzésünkre, üljünk le. Ha eltévedtünk, gondoljuk végig, honnan indultunk el, mi volt az úti célunk, mikor láttuk az utolsó jelzést. Természetesen vannak extrém esetek, amikor hiába tartjuk folyamatosan a kapcsolatot a segítséget kérő személlyel, és utasítjuk, hogy mit tegyen, amíg a helyszínre érkezünk, nem tudjuk megnyugtatni, nem hallgat ránk.

Hirdetés

– A mentés közbeni kudarcot, halálesetet hogyan dolgozod fel?

– Nagy segítségem ebben a feleségem, aki pszichológus. Vele sokat beszélgetünk az élményeimről. Előfordul persze, hogy nem mondom el, mi történt, mi bánt, de ő észreveszi, ha valami mélyebben megérintett, és nehezen teszem túl magam rajta. Ilyenkor addig kerülgeti a témát, próbálkozik, amíg elmondom az esetet, és megkönnyebbülök.

Nehéz elfogadni, amikor későn érkezünk a helyszínre, és nem tudunk segíteni. Az ilyen bevetések után az egység tagjaival együtt is leülünk egy közös beszélgetésre,

akár sörözésre, de van, hogy ez nem elég. Továbbra is bennünk marad a kérdés, hogy mi lett volna, ha…

– Két lány és egy fiú édesapja vagy. Mi az, amit elsőként megtanítottál nekik a természettel, a környezetükkel kapcsolatosan?

– Azt, hogy tartsák tiszteletben és tisztán a környezetüket. Bármerre megyünk, ha szemetet látnak eldobálva, összeszedik, sőt a maguk módján meg is szidják azokat, akik szemetelnek. Mit jelent a tisztelet megadása? Azt, hogy nem rongálják a természetet, az élőlényeket, megfontoltak, amikor az erdőben barangolnak, odafigyelnek, tudják, mi az, amit szabad, és mi az, ami veszélyes, amihez felnőtt segítségét kell hogy kérjék.

– Gyermekeid szemében hős vagy, bajba jutott felnőtteken, gyermekeken segítesz. Ez felelősséggel jár, elvárásaik vannak veled szemben…

– Igen, ez akkor nehéz, amikor látom a kicsik szemében a kérdést, hogy apa, miért nem mentetted meg a bácsit, nénit. De hasonlóan nehéz vagy még borzasztóbb az, amikor egy hozzátartozónak kell megmondanunk, hogy nem keressük tovább az eltűnt családtagját. Mindent megtettünk.

– Volt olyan, hogy te kerültél életveszélybe?

– Igen, a Vörös-tengeren egy búvárképzés alkalmával, amikor harminc méter mélyen kiürült az oxigénpalackom, a társaim pedig nagyon messze voltak tőlem. Hajszálon múlt az életem. De ennek az esetnek is levontam a tanulságát, megtanított rá, hogy tiszteljem a saját korlátaimat, ne feszítsem túl a húrt.

Fotó: Mihály László