ARCHÍV Fekete Zsolt: Jó arc, de rosszfiúnak látszik

Jó pár évvel ezelőtt, az akkori kézdivásárhelyi Városi Színház pályakezdő színészeként ismertem meg. Akkor született meg a kislánya, sokat mesélt róla. Most a sepsiszentgyörgyi színház büféjében beszélgetünk, közben elhalad mellettünk egy fiatalember, aki odasúgja: „Láttuk a filmet, zseniális, gratulálok!” Fekete Zsolt sokoldalú tehetség: vérbeli színész és zenész, emellett hivatásának tekinti az őrkői cigányok felkarolását is. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin februári számában jelent meg.)

– Az őrkői projekt viszi el az időmet, immár 7-8 éve foglalkozom ezzel – válaszolja arra, miben van benne éppen. – Még az egyetemen pályáztam meg egy alkotói ösztöndíjat, amit megnyertem, ez pedig segített abban, hogy létrehozzam ezt a projektet. Az identitás keresése felé irányult a figyelmem, így találtam rá a cigány énemre. Ezen keresés mentén kívántuk megfogalmazni Székely Csabával is a Perkucigó című előadást, ami tulajdonképpen nem is előadás, inkább koncertszínház stand-up elemekkel. A Tamási Áron Színház tagjaként az új, januári darabban is benne vagyok, közben játszom a meglévő szerepeimet is. Aztán volt ugye a Valan, annak is most volt a bemutatója, szóval pörög az élet rendesen.

– Apropó Valan. Csak nekem tűnik úgy, vagy tényleg te vagy az ügyeletes rosszfiú?

– Nekem is úgy tűnik. Hadd meséljek egy kedves történetet! Hatéves Hédi kislányommal sétáltunk a minap, és beszélgettünk mindenféléről, amikor azt kérdezte:

„Apa, miért játszol rosszfiúkat?” Erre én azt válaszoltam, hogy azért, mert jó vagyok, és a jók sokkal könnyebben el tudják játszani a rosszat.

– Bele is tudod képzelni magad a szerepbe? Miből merítesz?

– Általában magából a problémából, meg abból, amit felvet a rendező. Megpróbálok belegondolni a dolog súlyosságába, a mocskos világba, amiben a történet zajlik. Sok minden történik körülöttünk, és van egy realitás, ami eléggé durva is tud lenni. Emellett soha nem tagadtam, hogy vannak saját, megélt tapasztalataim. Ezt a kettőt kombinálom össze.

– Komolyan volt konkrét helyzet, amikor hasonlót éltél meg, mint amit eljátszol?

– Igen, megtörtént már.

– De, gondolom, ez nem sokat számít egy filmes castingon. Tehát nem úgy mész oda, hogy nekem van hasonló tapasztalatom, ezért én hiteles tudok lenni…

– Nem, de a castingon jól tudsz meríteni mindenből, amit korábban tapasztaltál. Az Aranyélethez például videós castingon jelentkeztem. Nem is volt a karakterhez illő alkatom: negyvenévesnek kellett volna lennem, és kövérnek.

Mégis engem választottak, tehát én voltam a leghitelesebb. Lassan korban és súlyban is hozom a karaktert, így esélyes lehetek még egy ilyen szerepre. (nevet)

– Vannak is effajta aspirációid?

– Igen, néha éreztem késztetést, hogy Pesten többet mozgolódjam, filmrendezőkkel vegyem fel a kapcsolatot. Aztán egyszer rájöttem, hogy idő kell mindenhez, és meg kell érjek, hogy valami megtörténjen újra. Nem vagyok törtető, karrierista. Nagyon szeretek a szülővárosomban létezni, ugyanakkor hiányzik Budapest, de már eljutottam oda, hogy olyannak képzelem az itthoni főteret, mintha itt lennének a hidak, és az egyik felén lenne Pest, a másik felén pedig Buda.

– A Perkucigó is rólad szól?

– Igen, a személyes történetem. Egy találkozás, ahol a művész megmutatja képességeit egy hangszeren, azonkívül pedig mesél történeteket az életéből.

– A sepsiszentgyörgyi őrkői cigányok sorsát is a szíveden viseled. Miért fontos ez?

– Nagyon sokszor beletört a bicskám ebbe a projektbe, kemény tanulópénzeket fizettem, heves vitáim voltak a cigányokkal, az Amenkha Egyesület tagjaival, a várossal. Ennek ellenére is azt érzem, hogy kötődöm ehhez a dologhoz. Ez egyfajta önazonosulás, önkeresés. Azért fontos, mert azt akarom, hogy esélyt kapjanak olyan emberek is, akik nehéz sorból jönnek.

Személyes példám: édesanyám szegényes körülmények között nevelt fel, mégis egyetemre küldött, lettem valaki neki köszönhetően.

Nagyon sok tehetséges fiatal gyerek van, szeretek velük egy hullámhosszra kerülni, megérteni és irányítani őket.

– Mit tanítasz nekik?

– Mikor mit, attól függ, mi a projekt. Ők nem mind cigányok, néhányan árvaházas gyerekek, akik a rendszerből kikerültek. Akik rossz úton haladnak. Az életem során nagyon sokszor én is rossz úton haladhattam volna, de valamiért a szerencse vagy a sors vagy édesanyám vagy a barátaim vagy a közeg, amelyben éltem, továbbvitt. Azt akarom, hogy legalább, amit megéltem, azt tudjam továbbadni azoknak, akiknek szükséges. Ezeknek a gyerekeknek téves képzetük van a realitásról és a világról. Szemléltetve: ha környezetükből valaki kijön a börtönből, vagy börtönbe kerül, számukra az illető egy „hős”.

– Hogyan sikerül egy hullámhosszra kerülni velük és a külvilággal? Elég sok a sztereotípia…

– Úgy, hogy nem csupán álmodozom valamiről, hanem hiszek is benne. Most már lehetőségem van arra, hogy bebizonyítsam, elsősorban magamnak, hogy hiszek valamiben. De a környezetemben élő embertársaimnak is be tudom ezt bizonyítani. És ebben a projektben hiszek.

– Az elsődleges utad mégis a színészethez vezetett. Volt más út?

– Igen, volt. De az is nagyon közel állt ehhez a szakmához. Grafika szakon végeztem a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, jelmez- és díszlettervező szerettem volna lenni. Gyakorló díszletmunkásként segítettem a Zakariás Zalán által rendezett Napfiai című előadást, amely a gyergyói kollokviumon vett részt. Aztán úgy hozta az élet, hogy színészként kerültem bele az előadásba. Ekkor ösztönöztek, hogy feltétlenül jelentkezzem a színművészeti egyetemre. Lett volna más út, de így alakult.

– Hogyan neveled a kislányodat? Mit adsz át neki a cigány kultúrából?

– Nála már egy csomó minden nem merül fel, amit én cigányként megéltem. Hébe-hóba viszem Őrkőre, ott van egy Emőke nevű barátnője, szereti őt, de nem érti a világát.

Névjegy:

Sepsiszentgyörgyön született 1983-ban, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakán végzett, jelenleg a Tamási Áron Színház tagja. Színházi szerepei mellett belekóstolt a nagyjátékfilmekbe is, legutóbb a Valan című filmben láthattuk, előtte a nagy sikerű Aranyélet című sorozatban alakította a rosszfiút. Anyai ágról cigány gyökerekkel rendelkezik, így erről – és még sok más dologról – is mesél Székely Csaba darabjában, a Perkucigóban.

Hédi más rétegben nevelkedett, Kézdivásárhelyen a színházi életbe született bele, az édesanyja kézműves, így a kultúra más rétegében nevelkedik. Ő nem a cigány megpróbáltatásokban nőtt fel, mint Emőke.

– Cigány gyökereim vannak, ezt vállalom, de azt nem jelenthetem ki, hogy cigány vagyok: magyar vagyok, székely vagyok, román vagyok és igen, cigány is vagyok. Ezt a Perkucigóban is elmondom. Nekem több identitásom van. Az identitást pedig belénk nevelik. Hédi az első hét évben meg fog tapasztalni és meg fog élni bizonyos dolgokat, és aszerint alakítja majd identitását. Ahogyan tettem én is. De én Hédinek nem tudom azt mondani, hogy te cigány vagy. Ellenben azt sem, hogy nem vagy az.

– Milyen fontos tanácsot adnál a kislányodnak a felnőttlétről?

– Legyen nyíltszívű, rugalmas, bátor és kitartó. Tanuljon meg több nyelvet, több szakmát, mert ma már nem elég egyvalamit jól tudni, tartóoszlopaid kell legyenek, egzisztenciálisan és szellemileg is. És hogy válasszon egy olyan férfit, aki segíti abban, hogy megvalósuljanak az álmai.

– Milyen fogadalmakkal vágtál neki az új évnek?

– Megfogadtam, hogy erősebb leszek, jobban odafigyelek az egészségemre és a Hédivel való kapcsolatom megerősítésére.

Fotók: Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház

Friss lapszámunkat alább kérheted: