Érdekes egy köztes generáció tagja vagyok. Már tapossuk a harmincasainkat, viszont a rendszerváltásnak azon a peremén fogantunk, hogy már nem volt diktatúra, de még volt, amiért lázonganunk, szomjaztuk a demokráciát és a szabadságot, folyamatosan harcban álltunk a szüleinkkel, tanárainkkal, akár a hatóságokkal, akik egy másik éra égisze alatt szocializálódtak, és nehezen tudtak az új világhoz, no meg hozzánk igazodni. Mindenki képben van, melyikek vagyunk mi, és kik voltak előttünk.
Mi vagyunk a „mai fiatalok” és a „bezzeg a mi időnkben” közötti szubkategória. Haszonélvezői volnánk annak a technikai bummnak, amit örököltünk, és nevelői azoknak, akik kolóniákat szerveznek a Marsra.
Aztán mégis egyre inkább azt érzem, hogy elvesztünk valahol a folyamatban, és a saját szavunknak csak hangereje van, de tartalma kevés. Jó ideje figyelem, hogy bár a tinilázadásunkat kinőttük, a kényszert, hogy folyamatosan hallassuk a hangunkat, és hőbörögjünk a minket ért elnyomás és megnemértettség nyomán, azt azért nem. Mivel szüleink már nemigen korlátoznak, és a decit is legálisan töltik a pultban, ezért találnunk kell valamit, amibe kapaszkodva kiéljük a genetikailag kódolt, formabontó, rendszerellenes törekvéseinket. Az ifjúkori nagy álmaink és a világmegváltó törekvéseink sajnos elhamvadtak, mégse lett mindenkiből VALAKI, de a valóság és önreflexió helyett továbbra is keressük a hibásokat.
Irigyeljük az utánunk valókat, mert bátrabbak, nekik minden könnyebb, ugyanakkor az elődeink tartását és szemléletét próbáljuk majmolni, mert most már hisszük, hogy az lett volna a járható út.
Elkeseredettségünkben felcsapjuk az internetet, és elkezdünk gépelni és csaholni, ki másra? A fiatalokra, a link tinikre, a korcsosodott új generációra, az analfabéta ketyerefüggőkre, akiket semmi se érdekel, csak ami bűnös, kéjes, tiltott és felnőtteknek is szégyenletes.
Mert bezzeg a mi időnkben este nyolckor otthon voltunk, a régi bezárt diszkók valójában neonégős könyvtárak voltak, tiszteltük a tanárainkat, a szüleink előtt annyira nem voltak titkaink, hogy még kakilni is nyitott ajtóval jártunk, de ezek a mostaniak elhozzák a világvégét.
Nem iskola kell ezeknek, hanem börtön, templomba is csak pajzánkodni járnak be. Nem úgy, mint annak idején (tegnapelőtt), amikor mi még a papír zsebkendőt is kivasaltuk, és bár már közművesített panelben laktunk, hordtuk a vizet a kútról. Valami drasztikus tudathasadásban kezdtünk szenvedni, vagy a reinkarnált előző életünk tör felszínre. De hogy a kinyilatkoztatásaink köszönőviszonyban sincsenek az elmúlt évtizedeink valóságával, azt garantálom.
Tapossuk, szidjuk azokat, akik még nem is magáznak, letörjük a szárnyaikat, megalázzuk a terveiket. Nem akarjuk, hogy kibontakozzanak, karrierdöntéseiket és szórakozásukat is elvennénk tőlük, ugyanakkor felháborít, hogy a haza építése helyett a nyugati kulimunkát választják, meghagyva minket a kényelmes dagonyázásban, amit mi alakítottunk, ők meg szándékoznak helyrehozni nekünk.
Hogy ez a rengeteg energia miért nem a politikában, közéletben, gazdasági fejlesztésekben mutatkozik meg?
Miért nem törekszik a tömeg tenni, mintsem panaszkodni, szidalmazni?
Talán mert túlságosan megkímélt, privilégiumokkal beszórt felnőttbanda vagyunk, és elhisszük, hogy az elismerés kellene a cselekvésre motiváljon, nem a tetteink után jár a vállveregetés. Tényleg nem tudom. Meg aztán csak egy görbe tükörről értekezem itt, csúsztatott általánosításokkal tűzdelve, mert haragszom magunkra. Nem tudok csak arra a pár személyre haragudni, akinek épp felhergelt a viselkedése, mivel a minta, ahogy tette, nagyon jellemző ránk, csak különböző formában és időszakban mutatkozik meg. Lásd, én magam is panaszkodom, háborgok és mutogatok ebben a karcolatomban, mert mi mást tehetnék az ügyben? Pofázok és csóválom a fejem. Mert bezzeg a mi időnkben a mi hibáink a világreformot jelentették számunkra, és nem akarjuk elhinni, hogy ugyanaz az őszinte naivság élhet másban, csak talán nekik még sikerülhet is. Vagy épp ettől tartunk.
Az idő, ami alatt mind szuszogunk, majd megmondja.
Kiemelt fotó: Shutterstock
