ARCHÍV Gróf Mikes Katalin: Traumák és csodák közötti hídon

Fél évszázadnyi kényszerű távollét után térhetett vissza ősei fészkébe gróf Mikes Katalin. A zabolai Mikes-birtok nagyasszonya úgy tartja, az életét egyensúlyban tartotta valamiféle „beépített” mérleg: előbb mindent elveszített, aztán fokozatosan sok mindent visszakapott. Az emberi jóindulatban, szeretetben való hitét is. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. novemberi lapszámában jelent meg.)

Az erdélyi arisztokrata családok jelentős része élete végéig tartó traumaként hordozta magában az 1949-es kisajátítások és kitelepítések nyomán szertefoszló korábbi életének emlékét. Önben mikor kezdett tudatosulni, mit is veszített?

– Természetesen nem azonnal, hiszen alig több mint hároméves kislány voltam, amikor azon az éjszakán elhurcoltak bennünket. Attól a pillanattól kezdve közel negyvenöt évre Zabola megszűnt létezni számunkra, sokáig egyenesen úgy tűnt, hogy örökre. A sors édesanyám mellől is hosszú időre elsodort, így inkább csak a szentkatolnaiaktól – ahol az iskolás éveimet töltöttem – hallottam történeteket a családunkról. Csak az ötvenes évek legvégén, amikor Kolozsvárra kerültem, mutatta nekem édesanyám a Mikes-házat. Emlékszem, akkor elsősorban arra gondoltam: milyen szép nagy ház, vajon miért nem itt lakunk?

Saját emlékként viszont csak annyi maradt meg, hogy a lábunk alatt ropognak a betört ajtó üvegcserepei, amint terelnek bennünket kifelé a teherautókhoz.

És egy séta halvány képe a nagymamával a zabolai tó jegén. Azt is utólag hallottam, hogy a kora reggeli órákban a megszokott módon a Mikeseknek tejet hordó falubeli fiú kérdésére, hogy akkor ő most mit csináljon, a még mindig a helyszínen garázdálkodó karhatalmisok azt válaszolták: ezeknek többé már nem kell tej…

Míg a többieket jóval messzebbre, többségüket dobrudzsai kényszermunkára hurcolták, Önt csak a Zabolával szomszédos Szentkatolnáig sodorta a vihar. Ez hogyan történt?

– Nagymamával együtt előbb Sepsiszentgyörgyre vittek, ott, a milícia udvarán találkoztunk édesanyámmal, aki azon az éjszakán épp Torján, az Apor családnál volt húsvéti látogatáson, őt onnan hurcolták el. Egy helyi család fogadott be bennünket, de már nagyon keveset lehettünk együtt. Nagymama megbetegedett, a marosvásárhelyi kórházba került, az akkori nyomorúságos helyzetünk egyik bizonyítéka, hogy a kórházba vonulás előtt úgynevezett szegénységi bizonyítványt – „certificat de sărăcie”-t – kapott az illetékes hivataltól, miszerint semmiféle jövedelemmel nem rendelkezik. Aztán 1950. szeptember 30-án édesanyám is egyike volt annak a 76 háromszéki kényszerlakhelyesnek, akiket Dobrudzsába küldtek kényszermunkára, azzal vádolva őket, hogy a gidófalvi kollektív gazdaság megszervezése ellen lázítottak. Én azzal úsztam meg a bevagonírozást, hogy véletlenül éppen a szentkatolnai Künnle családnál vendégeskedtem. Nyolc esztendőn át ott is maradtam.

Fotó: Pauline von Hardenberg

Szegény árvaként vagy egy az elpusztításra ítélt társadalmi réteg „képviselőjeként”?

– A körülményekhez képest idilli évek voltak. A családunkkal szoros baráti viszonyban lévő Künnle család fogadott be, de miután Künnle Józsefné néhány hónap múlva három gyermekével kivándorolt a háború utáni fogságot követően Budapesten maradó férjéhez, engem az itthon maradó Künnle Ilona, Ilus néni vett pártfogásába. Gyakorlatilag ő volt az én nevelőanyám. Bár a családi kúriából hamarosan ki kellett költöznünk, jól elvoltunk kettecskén. Mindenki nagyon kedves volt hozzám, senki nem éreztette velem, hogy „kizsákmányoló” lennék. Sőt, olyan is előfordult, hogy az egyik tanítónő épp a Mikes családdal példálózott a gyerekek előtt, hogy azért nem mindenki volt „olyan”. Pionír persze nem lehettem, pedig jó jegyeim és jó magaviseletem feljogosított volna rá, de az osztályfőnököm, Nyáguly László igyekezett megértetni velem: Kata, te azért nem lehetsz pionír, mert apád gróf volt. Egy Rácz nevezetű egykori uradalmi kocsisunk például nem kis kockázatot vállalva többször is átrándult Szentkatolnára, ételt hozott, néha meg is kocsikáztatott. Rácz dédunokája ma a Mikes-kastélyban dolgozik recepciósként, de erre csak jóval az alkalmazása után derült fény.

Az édesanyja időközben haza, pontosabban Kolozsvárra került Dobrudzsából. A „családegyesítés” okán folytatta Ön is ott az iskoláit?

– Olyannyira nem, hogy előbb a marosvásárhelyi művészeti középiskolába felvételiztem, azt mondták tehetségesen rajzolok. Haller István bácsi vitt el oda, a sikeres felmérő után azonban elbuktam a legfontosabb teszten. Az iskola igazgatója ugyanis rákérdezett: Mikes Ármin unokája? Mert ha igen, nem vehetjük fel. Így kerültem Kolozsvárra, a mai Apáczai Gimnázium helyén működő leányiskolába, ahol – lévén egyházi fenntartású intézmény – nem volt kizáró jellegű az én „egészségtelen” származásom. De legalább újra együtt lehettünk édesanyámmal, igaz, hogy csak hétvégeken. Mami ugyanis gyárban dolgozott, az Irisz-telepen lakott egy apró szobában, így aztán vasárnaponként, amikor én is kijöhettem a bentlakásból, leginkább sétáltunk, rokonokat, ismerősöket látogattunk.

Mikes Katalin, a müncheni olimpia hosztesze

Ma már tudni, milyen „isteni csoda” következtében jutott kitelepedési engedélyhez?

– Egészen pontosan nem, annyi biztos, hogy édesanyám még az ötvenes évek elején benyújtotta a kitelepedési kérelmet a nagymama és az én nevemre. A sajátjára nem, ő minden meghurcoltatás ellenére sem akart elmenni Erdélyből. Aztán hét éven át nem történt semmi, az én jövőképem sem volt több, mint tanulni, haladni, amennyire lehet. Időközben meghalt nagymama, 1960-ban pedig váratlanul megérkezett a nevemre szóló engedély. Tizenhat évesen, másfél középiskolás év elvégzése után indultam az Ausztriában élő Tima nénihez, Klementine von Auersperg, lánynevén Mikes Klementinához, édesanyám testvéréhez, aki 1918-ban ment férjhez Karl von Auersperg osztrák herceghez. A Graztól ötven kilométerre fekvő Fehringben parkkal körülvett kis kastélyban élt két lányával, miután elveszítette a férjét, majd a második világháborúban a fiát is.

– Milyen útravalóval engedte el az édesanyja?

– Érdekes, hogy az engedély megérkezése után az addig szinte semmiféle emléket nem bolygató édesanyám egyre többet kezdett mesélni. Leginkább a testvéréről, akivel korábban soha nem találkoztam. Engem sokáig az a gondolat foglalkoztatott, vajon mikor lesz rá lehetőség, hogy újra láthassam az édesanyámat, hiszen le kellett mondanom a román állampolgárságról, az osztrákot csak nyolc év tartózkodás után kaphattam meg, addig meg nem mertem Romániába utazni.

A német fogalom, a „staatenlos” – magyarul hontalan – félelmetesen hangzott. Mert tényleg hontalan voltam. Amikor már nagyon kínozott a honvágy, kibicikliztem a magyar határhoz, és hallgattam a túloldalról átszűrődő magyar beszédet.

Néha még a katonákkal is szóba elegyedtem. Közben meg folyamatosan azon gondolkoztam: lehet, hogy ez az állapot a világ végéig marad?

Milyen életet álmodott magának hontalan, külföldi nőként?

– Azt tudtam, hogy tanulnom kell, olyan végzettséget kell szereznem, amelyből képes leszek megélni, és még szeretem is. A grazi Sacre Coeurben érettségiztem, majd vegyi technikumba jelentkeztem – bár elsősorban a nyelvek érdekeltek –, de arról hamar kiderült, hogy téves pálya. Beiratkoztam a grazi egyetem tolmács szakára, rövidesen pecséttel rendelkező, hivatásos fordítóként kereshettem munkát. Még a romániai iskolákban tanult orosz nyelvnek is hasznát vettem. Egy éven át a kommunista országokból érkező menekültek regisztrálásával, az újrakezdésük segítésével foglalkozó bécsi Tolsztoj Alapítványnál dolgoztam. Az útkeresés másik állomása Anglia volt, ott letettem a Cambridge-nyelvvizsgát, majd következett az 1972-es müncheni olimpia, ahol hoszteszként dolgoztam. Ma is hatalmas élménynek tartom, az izraeli sportolók elleni terrortámadásig szabadon jöhettünk-mehettünk, ünnep volt a javából, amely nem utolsósorban jól is fizetett. Akkor már Shuvendu Basu Roy Chowdhury of Ulpur menyasszonya voltam. A férjem kelet-bengáli – az országot ma Bangladesként ismerik – hindu arisztokrata családból származott, Grazban tanult, ott találkoztunk.

A zabolai Mikes-kastély / Fotó: Biró István

Két fiút neveltek, Gergelyt és Sándort. Volt e tekintetben bármilyen, esetleg a különböző kultúrákból származó vitájuk?

– Nem, soha. Az életünk nagyon fontos eleme volt, hogy a férjem az átlagnál jóval nagyobb empátiával volt képes kezelni a múltból fakadó helyzetemet és érzékenységeimet. Bizonyára azért, mert a Roy Chowdury család a miénkhez hasonlóan mindenét elveszítette 1947-ben, amikor a hindu és muszlim viszálykodás következtében Bengáliát Kelet-, illetve Nyugat-Bengálra osztották. Sokszor arra gondoltam, hogy talán túl sokat meséltünk a gyerekeinknek a két család kálváriájáról.

Sűrűn jártunk Erdélybe, elsősorban Kolozsvárra – Zabolára akkoriban még nem volt kihez jönni –, az utazás órái alatt meséltem a fiúknak a családi múltról, a meglátogatandó rokonokról,

akik mindig annyira készültek a fogadásunkra, annyira erőn felül igyekeztek teljesíteni, hogy szinte vétkesnek éreztem magam, amiért ilyen helyzetbe sodortam őket. A férjem ugyanakkor biztos volt benne, hogy a Szovjetunió előbb-utóbb felbomlik, és szétesik a kommunista tábor. Már a nyolcvanas évek elején mondogatta, készülni kell a pillanatra, ügyvédet kell keresni, előszedni a telekkönyveket. Persze minden a tervezgetés szintjén maradt, hiszen akkoriban a hasonló dolgok „piszkálgatása” korántsem volt veszélytelen, elsősorban az erdélyi rokonokat sodorhattuk volna nehéz helyzetbe.

Ez azt jelenti, hogy amint a kilencvenes években lehetőség nyílt a tulajdon visszaigénylésére, mindent a nulláról kellett kezdeniük?

– Pontosan, gyakorlatilag kerestük a tűt a szénakazalban. Édesanyám kezdett egy idő után mesélni arról a Szentes és Békéscsaba közötti földterületről, amelyet a háború alatt vásárolt, és amelyet vissza kell majd igényelni.

A visszaigénylések elkezdésével szembesültem a férfiak és nők társadalmi pozíciója közötti különbséggel is,

azzal a hol mulatságos, hol bosszantó jelenséggel is, amikor egy-egy elöljáró így igyekezett a tárgyra térni: rendben van, grófnő, de mikor jön a férfi, akivel tárgyalni lehet? Hajdanán fokozott szintű respekt létezett a családunk nőtagjai irányába. Én ugyan a későbbiekben csak Kata voltam, de a környezetemben sok elismerő történetet hallottam a nagyanyám karitatív tevékenységéről.

A birtok örököse, gróf Mikes Katalin, fia Gregor Roy Chowdhury és felesége, Pauline, született Hardenberg grófnő / Fotó: Biró István

Gondolkozott már azon, hogy a több „hajtűkanyarral” nehezített életében milyen irányba lendül ki az a bizonyos mérleg?

– Egyensúlyban van: az egyik oldalon mindent elveszítettünk, a másik oldalon viszont rengeteg segítség érkezett. Egy nagyszerű család, aki befogadott, sok kedves ember Székelyföldön, Erdélyben, azután a kitelepedés Ausztriába, ami akkor csodaszámba ment. Ott a jószívű nagynéném, aki nagy szeretettel befogadott, sok kedves osztrák segítőkész személy, vagy akár egy jótékony angol nő, akinek egy évi angliai létemet köszönhetem. És hát nagyon jó férjjel hozott össze a gondviselés. Zabola újra az otthonunk, én meg hat unoka „omi”-ja vagyok. Néha még hasznosnak is érzem magam.

Névjegy: Zabolai gróf Mikes Katalin 1944-ben született Szombathelyen, édesapja gróf Mikes Sándor, édesanyja Mikes Éva. 1949. március 3-án telepítették ki Zaboláról. A háromszéki Szentkatolnán nevelkedett Künnle Ilona gondoskodása mellett. A középiskolát Kolozsváron kezdte, majd Grazban a Sacre Coeurben fejezte be. 1960-ban kitelepedett Grazba édesanyja nagynénjéhez, Mikes Klementinához, Karl von Auersperg osztrák herceg nejéhez. A grazi egyetem tolmács szakán diplomázott. 1973-ban ment férjhez Shuvendu Basu Roy Chowdhury de Ulpurhoz, egy hindu arisztokrata család leszármazottjához. Két fiú – Gergely és Sándor – édesanyja, hat unoka nagyanyja. A visszaigényelt zabolai Mikes-birtokra 2005-ben költözhetett vissza, azóta ez az otthona.

korábban írtuk

Mikes-birtok, a zabolai csodavilág
Mikes-birtok, a zabolai csodavilág

Úgy tárul ki előttünk a zabolai Mikes-birtok kovácsoltvas kapuja, mint a filmekben a mesebeli kastélyoké. Belépünk. S mintha egyszerre csak valami visszarepítene minket hatszáz évet: elkezd mesélni a park, halkan dúdolja történetét. (Cikkünk a Nőileg magazin 2018. júliusi-augusztusi számában jelent meg.)