Gyerekkorban sérültünk – hogyan lehetnénk ma jól!?

Megbocsájtani miként, önértékelés hogyan, mit tehetek, amikor már mindent megpróbáltam, stb.? – konkrét kérdéssel, de azért sokkal messzebbről indít általában Pálferi, azaz Pál Feri római katolikus pap, mentálhigiénés szakember előadásainak során. Legutóbb érdekessé vált a Mit kezdjünk a sebzett gyermeki énrészeinkkel? című előadássorozata alapján az az érzésem, kevés olyan szerencsés ember van, aki ne hordozna magában múltban szerzett sérüléseket. Pálferi viszont segíthet ezeket felismerni magatartásunkban – ez pedig út a gyógyulás felé.

Pálferit hallgatni élmény, előadásmódja magával ragadó és nagyon meggyőző. Ma már nem kell avatottnak lenni, hogy tudjuk, mindaz a trauma, sérelem, bántás, ami megesett velünk gyerekként, ha valami úton-módon fel nem dolgoztuk, hordozzuk magunkban gyakran öntudatlanul, s pocsékul érezzük magunkat – nem is vesszük észre, miért. 

Szándékos vakságnak nevezi azt a felnőtt magatartást, ami során nem akarunk a klasszikusnak mondott, gyerekkorból jövő belső konfliktusainkkal foglalkozni. Mintha azt mondanánk: Nem látom a valóságot, de legalább jól vagyok.” Legtöbbünket a szembenézéstől való félelem tart vissza a tisztánlátástól. Hét alapvető belső gyerekkori konfliktust határoz meg Pálferi: félelem attól, hogy meg fogok halni, aztán, hogy elveszítem anyát, akit szeretek, félelem a büntetéstől, félelem, hogy rossz vagyok, rosszat teszek, félelem, hogy nem szeretnek, hogy ösztönösen ártok magamnak/másoknak, félelem, hogy értéktelen vagyok.

Forrás: palferi.hu

Általánosan ismert, hogy problémáink forrása gyakran az, ahogyan gyerekként a szüleink bántak velünk, ahogyan felnőttünk, amilyen hatások értek a családban, szűkebb környezetünkben. Felnőve ugyanazokat a mintákat ismételhetjük meg, amiben szocializálódtunk, sokszor azt tesszük, amit a szüleink velünk, s bár megvan a véleményünk arról, vagy nem tudatosítjuk magunknak vagy egyszerűen nincs jobb megoldásunk a problémákra. 

A példa

Nagyon érdekesen szemlélteti a szakember sok mai felnőtt, szülő működési mechanizmusát. Mint mondja, a szándékos vakság egyik tényezője a hiedelmeink. Hogy például az a hiedelem él bennünk, hogy a gyerek kezébe adott, szeme elé rakott okos eszköz nem árthat – hogy ez ellen nincs mit tenni, ilyen a kultúra, a fejlődés menete, el kell fogadni, hogy ez a nemzedék már csak ilyen, stb. Azt mondja Pálferi, az a benyomása a fiatal nemzedékről, melynek tagjai szomorú, vágyakozásteli, csalódott arckifejezéssel bámulják az okoseszközt, mintha személlyé próbálnák azt formálni. Mintha várnák, hogy hol bukkan elő egyszer a telefonon az a funkció, amitől az személlyé válik. Ennek egy magyarázata van, toldja meg:

úgy nőttek föl, hogy ott volt az az okoseszköz, ami helyettesített valamit, valakit, és ezért várják, hogy majd lesz olyan, ami átváltja a tárgyat vágyaik megszemélyesítőjévé.

A szülők meg azt mondják, mi is felnőttünk valahogy, velük is lesz valami, vagyis tehetetlennek érzik magukat. De a gyermeket is ugyanez az érzés köti oda, ez pedig fönntartja a kapcsolatot az eszközzel. Felnőttként pedig problémái lesznek, nem feltétlen az eszköz, hanem az elhanyagoltság okán… 

Csakhogy,

az önmagunkról alkotott kép rögtön csorbul, ha valaki rávilágít arra, hogy ezzel bajt okozunk. Mert egyetlen édesapa, édesanya sem akarja magát rossz szülőnek látni. Ha a szülők arcába vágják, hogy a gyereked maradandó sérüléseket szerez emiatt, hogy bántalmazás az is,

ha tárgyakat adsz neki, ahelyett, hogy  mellette lennél, vele, tehát elhanyagolod krónikus módon, akkor ezt nem akarják elhinni. Ez kikezdi az énképet.

Az információk azonban tudhatóak, az igazság ismert. De az igazság mégsem hoz változást. Miért? – Mert az énképet csorbítja. Hát bántalmazó szülő vagyok én? – teszi fel a kérdést Pál Feri. Olyan belső konfliktust okoz ez, hogy védelemért kiáltunk, és lesz is, aki megerősíti a szülőt abban, hogy nem tesz rosszul semmit, azzal, ha a gyereknek kezébe okoseszközt ad. 

Jön máris a konfliktuskerülés

A szándékos vakságnak, mint fent említettük, belső okai is vannak – ezekről beszél elsősorban Pálferi – közülük legfontosabb a konfliktuskerülő magatartás, ugyanis ha be kellene látnom, hogy nem vagyok tökéletes anya, apa, bántalmazó vagyok

(mi az, hogy elég jó anya? – magunkat nyugtatjuk csak vele, mondja a szakember), akkor ezt a belső konfliktust rosszul élem meg. Ezt pedig ki akarja? – főleg egy olyan világban, ahol jól kell lenni. 

Tehát a konfliktus kerülése segít bennünket, hogy a vakságunkat fönntartsuk. Vakon rosszul lenni viszont már senki nem akar. Ez a folyamat már vezet valahová – föllázad az ember, megkérdőjelez mindent, nyugtalan és talán fölismeri, hogy baj van, és akkor tán cselekedni is fog, változtatni. 

A belső konfliktus a személyiségfejlődés tekintetében kikerülhetetlen.
Hirdetés

Felnőttek esetében, ha születik ezekből valami, pozitív hatással lehet életére, alaptapasztalat lehet.  Olyan, mint élni akarni, miközben tudjuk, hogy meg fogunk halni. Tehát együttműködő vagyok, akkor is, ha tudom, mi vár rám a végén, hozza a nagyon plasztikus példát Pál Feri. 

Harc van bent

Felnőttként eljuthatok tehát oda, hogy lássam, melyek voltak sérülésem okai, mi történt a múltban. Belátni azt, hogy: nem akkor van végem, ha valaki eltávozik az életemből, vagy nem szeret (anya, férj, feleség), hanem akkor, ha én nem szeretek. Élni szeretnék, tehát megteszem, ami tőlem telik, félek a büntetéstől, de megismerhetem magam ezáltal, a kritika olyasmit tárhat fel előttem, amit érdemes meglátnom, az ellenségem lehet a szövetségesem, ha rosszat teszek is én vagyok, attól még nem leszek értéktelen, az ösztöneim emberré tesznek, tisztelem hát a természetet: az emberit is.  

Föl kéne ennek a felnőttnek ismernie azt, hogy nem azért érzi magát rosszul, mert bántották, hanem azért, mert most már magát is bántja, sanyargatja, letolja magát

a belső monológokkal. És itt kéne megállni, mondja a szakember. Ha már a szülő/akárki nem bánt, én magamat hagyjam békén, tehát a jelennel kell kezdeni valamit. A múltat nem lehet meg nem történtté tenni. Az alapkonfliktusom nem az, ami például a szülőkkel való problémám volt, hanem a jelenlegi konfliktusom, hogy bántom magam, nem védem meg magam magammal szemben.  

Sosem leszünk jól, ha gyűlöljük a szüleinket. Hosszú távon nem segít az sem, ha valaki társ akár ebben. 

Realitásvesztés, és vissza a jelenbe

Nemcsak azért kerüljük a konfliktust, mert szorongást kelt bennünk, avagy szégyent, bűntudatot, hanem azért is, mert ha sebzett a lelkünk, akkor a konfliktus elevenné teszi a sérült részt. Nem akarunk benne lenni, legyen külső vagy belső a konfliktus.

A klasszikus sérült gyermeki részeink ha felcsendülnek, realitásvesztés történik. Megelevenednek a régi sérelmek, nem a jelen bánt, bár most érezzük, a régi események érzései térnek vissza újra meg újra a jelen történései által.

Ezek felnőttkorban megakadályoznak abban, hogy itt és most világosságban, a jelen valóságában éljünk. További konfliktusok forrása.

Levonhatjuk a következtetést, mondja Pál Feri, hogy a hedonista szólamként ismert élj a mának felszólítás, intés, nem hiábavaló. Idevágó, amit előadássorozatának másik részében mond, hogy sajnos úgy vélekedünk, hogy aki egy kicsit is ad magára, az jól van, az pozitív, ez a trend, csakhogy a fejlődésünkhöz nem tudjuk elkerülni a szembenézést belső konfliktusainkkal. Legtöbbször sérült gyermeki részeinkkel, de a felismerések vezetnek ki az alagútból. 

A témával kapcsolatosan Pál Feri előadássorozata itt érhető el.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: