Hagyaték

Csörgött a telefon, ránéztem, és be is bársonyítottam a hangom, mert aki hív, az mindig olyan, hogy neki bársonyosan kell beszélni. Most volt valami furcsa izgalom a hangjában, és az eddigiekhez képest mintha még dadogott volna is. Lefutottuk a hivatalos, de mégis kíváncsi hogyvagy-köröket, és ahogy szoktunk, őszintén válaszoltunk is rá. De amit igazán mondani akart, az nehezen jött. Nem is tudta elkezdeni, de miután ezt kimondta, belevágott a közepébe. Épp, mint mikor a tortába vágom a kést, lélegzetem kicsit visszafojtva, mert valami szépet, valami nagyot kell szeletekre vágni. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin októberi számában jelent meg.)

– Meghalt édesanyám három hete, (részvétem, sajnálom – mondtam volna, de nem mondhattam, mert a szavak folytak tovább a telefonból), és ma volt egy hagyatéki tárgyalás. Anyámnak volt egy háza, amiből kifürösztötték a testvérei, de valahogyan mégis sikerült neki kivenni onnan valami pénzt, amit ma kaptam meg.  

(lélegzetvételnyi idő, ide már csak egy aha”-ra futotta tőlem).

– És, tudod, nekem édesanyám még vagy tízhúsz évvel ezelőtt, mikor tudta, hogy lesz valami pénze ebből, megígértette, hogy ezt a pénzt én nem tartom meg, mert nálam nem lesz jó helyen. Azt mondta, hogy azt a pénzt olyan helyre kell rakni, ahol jót fog hozni, hogy adjam én azt oda egy iskolának. (Nyeltem egyet, kikövetkeztettem, hogy hova fog ez egyenesen vezetni, de megszólalni most sem volt időm, meg már kedvem sem, olyan szépen beszőtte ez a várakozásos izgalmas csend a telefon búgó hangszóróját.) 

– Én rátok gondoltam, én odaadom nektek ezt a pénzt, elvégre iskola vagytok. 

És ekkor kezdett el csendben folyni a meleg lé az arcomon. Elismételte, még legalább kétszer, hogy az édesanyja megígértette vele, hogy ezt a pénzt nem tartja meg magának, mert ott nem hoz jót, hogy ezt iskolának kell adni, mert ott jót fog hozni. 
Hirdetés

– Egy havi fenntartási költségünk – préseltem ki magamból. Valamivel csak kellett tudassam és magamnak  is tudatosítanom, hogy ez mekkora dolog.  

A beszédes csend belepte a szobát, nem tudtam eldönteni, hogy most az édesanya emlékére illik-e adózni a csenddel, vagy épp a hála miatt teszem zsigerből,

mindenféle udvariassági klisé nélkül, ami zavaros módon nem tudja eldönteni, hogy a lánynak tartozzon-e, aki húsz év múlva is emlékszik az ígéretére, vagy az édesanyának, aki adott. 

És nem a pénz a nagy dolog, nem attól simogatták a könnyek végig az arcom. A hagyaték az. Hagyni valamit, ami részként épül be valami nagyba. Generációkon átfolyó tartozások, beérett munkagyümölcsök, kisemmizett házak visszaszerzett jussa, ami szépen egybemossa az időt, és amiért mi, hárman, az édesanya, a lánya meg én most valahogy egy asztalnál ültünk. 

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: