Ezen néha én is elröhögöm magam. Hogy mennyire naiv vagyok, és mennyire fel tudom magamban pörgetni a vágyat, az álmot, addig a szintig, amikor már cselekedni is képes vagyok. Persze ez a tizedmásodpercek töredéke alatt zajlik: megálmodom, nem is: inkább vizionálom, elképzelem, persze nem részletesen – és már cselekszem is. Általában menni szokott. Menet közben csodálatos módon sikerül jól választani, tudod, ezekre a mikrodöntésekre gondolok. Pont, mint egy videójátékban: elindulsz egy úton, némi sebességed is van, és mész előre. Mindenféle megoldandó feladattal és kikerülendő akadállyal találkozol, ezeket nyilván nem ismered előre, de ott helyben meg kell oldani.
Képtelenség és badarság is lenne tervezni, mert nem látod, mi a következő lépés. Nem azért nem, mert nem lenne minden épület esetében egy jól felvázolható rendszer, hanem mert annyira bennfentesként kezelik a folyamatot a szakemberek, és számukra minden annyira egyértelmű, hogy nem osztják meg a külsősökkel. Meg azért sem, mert ezekben a szakmákban nemhogy összehangoltság nincsen, de teljességgel hiányzik a résztvevőkből a stratégiai gondolkodás. Vagy a gondolkodás maga, de talán ne sértegessünk senkit…
És ebben a felállásban te, a megrendelő naná, hogy külsős vagy, és egyedül te gondolkozol, de mindent nem tudsz te sem lefedni.
Mindenféle eszement szakmáid vannak, de mennyi, kedvesem, a harminc centi? Hát nem ennyi? Mekkora ajtót szeretne? Hova tesszük a kapcsolót? Hát persze, hogy szigetelni is kell, nem jó vasat vett, kedvesem, na mindegy… Kevés pénzből kicsi házat? Maga megőrült, az embernek terek kellenek?! Hasonló vitáim mindennap akadnak most már több mint másfél éve – szerencsére elég konok vagyok, mert én végigviszem, amit kigondoltam! Szóval röhögnöm kell, ha arra gondolok, rávettem magam, hogy belevágjak egy olyan folyamatba, amire olyan sok házasság, kapcsolat és család ment már rá. Ezzel nyilván csak azt szeretném aláhúzni, hogy persze tudtam én, hogy ez nem az a tánciskola-kategória, de én tutira nem fogok belebukni.
Mondjuk, nem is volna család, ami rámehetne… A fiúk ugyan most kevesebb figyelmet kapnak, de eddig mindig ott voltam nekik, és a ház sem csak az enyém! Mert egyedül építek/építtetek, a két gyerek mellett, a nyári vakáció végeérhetetlen napjai mellett, a két, néha három munkakör mellett – és csodák csodája, még csak kábé kétszer omlottam össze úgy igazán. (A gyerekek idén sok táborban voltak.)
De röhögnek rajtam azok is, akik erről tudomást szereznek. Nem nyíltan, bár azért látszik a tekintetükben, hogy ez a nő olyan félőrült, ugye. Épeszű nő ilyenekkel nem foglalkozik, szépen meghúzza magát valahol, ha szerencséje van, ismét jól férjhez megy, és akkor majd Ő, a férfi ellátja ezeket a feladatokat.