Hurrá, új sorozat indul! Ez a téma különösen közel áll a szívemhez, és nem a nyolcévnyi állami intézményi munkában szerettük meg egymást. A sztorik viszont szinte mind onnan vannak. Mindig érdekelt, ezért idén elhatároztam: addig tanulom a csínját-bínját, amíg már mindent tudok. Sőt mindent is! – ahogyan mifelénk mondanák.
Októbertől hivatalosan is újra egyetemista vagyok, protokollt tanulok. S mielőtt azt hinné az Olvasó, hogy ez a rovat az egyetemen tanultak összefoglalója lesz, megnyugtatom, közel sem. A protokoll ugyanis körülvesz bennünket, biztos vagyok benne, hogy mindenkinek lenne néhány jó tanácsa, hogy mit hogyan és mit miért ne. A protokoll nem atomfizika. A protokoll a mindennapjaink része, egy olyan tan (illemtan), amelyet a környezetünk akaratlanul is percről percre kínál fel nekünk. Például amikor előreengedjük az ajtóban az idősebbet, vagy szemöldököt ráncolva hallgatjuk, hogy ismeretlenül letegeznek. Mármint minket, nőket, mert ugye, elvileg azt csak mi ajánlhatjuk fel, azonos neműeknél pedig az idősebb a fiatalabbnak. Felkínálja akkor is, amikor egy e-mailben meg kell szólítsuk a címzettet, s nehezen tudjuk eldönteni, hogyan tűnünk majd a legfelkészültebbnek. Felkínálja nekünk telefonbeszélgetéskor és üzleti tárgyaláson, még a közlekedésben is (erről már írtam az autós rovatban). De talán reggel kell tudnunk legeslegelőször a protokoll szabályait, amikor illedelmesen kell köszönni a szomszédasszonynak, Jancsi bácsinak, a boltos néninek, az idősebb kollégának, akivel nem tegeződtünk le, a fiatalabb munkatársnak, akivel letegeződünk ugyan, de nem túl fényes a viszonyunk. A kulcsszó általában, hogy mindig tegyük oda a „kívánok” szót, ha hivatalosabb köszönésről van szó, és még a nagyon szoros kapcsolatainkban is kerüljük a „helcsi”, „szerussz”, „hellóka” és hasonló módozatokat.
... attól egyből harapok, ha ismeretlen férfi becézgetni kezd és letegez.
Nem tudom, más hogy van vele, de én sok protokolláris hibát elnézek, mert nem várom el, hogy mindenki tudja őket, de attól egyből harapok, ha az ismeretlen férfi becézgetni kezd és letegez. És itt jön a sztori, az eddigi „kedvencem” az állami szektorban: negyven felé járó, rosszképűnek nem mondható férfi jön hivatalos találkozóra. Úgy alakul, hogy én fogadom az irodában. Belép, végigmér, majd azt mondja: „Helló, kicsike, megjöttem a 11-es találkozóra, bejelenthetsz.” Az oroszlán rögtön felüvöltött bennem, csitítottam, mert a hivatalban azért mégiscsak viselkedni kell. Ugye az alap, hogy ha belépek egy terembe, ha már köszönni nem tudok, s a protokoll szabályairól nem is hallottam, akkor legalább bemutatkozom, hogy az általam csinibabának nézett üresfejű (?) titkárnő legalább azt tudja, ki ez a csődör a házban. Képzeljék el, mindezek után sikerült megtudni a nevét, bejelenteni és még kávét is felszolgálni neki. Amikor elment, a főnököm azt mondta: lehettél volna kedvesebb is hozzá (nyilván az előzményekről nem tudott semmit). Lehettem volna? Nos, következőkor innen folytatjuk. Addig is minden jót kívánok!
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2016. novemberi lapszámában jelent meg.
