Bátran vesszük a kanyarokat a csernátoni Haszmann Pál Falumúzeum felé, az ember azt hinné, hogy már kiér a faluból, amikor jobb oldalán hatalmas fehér fakapu hívogatja befelé. Talán a legjobbkor érkezünk, hiszen kint tombol a hőség, a tágas udvarra belépve viszont menedékre lelünk az égbe nyúló fenyőfák alatt. A birtok ura, építgetője és szépítgetője, Haszmann Pál, sokaknak csak Pali bácsi, valamint lánya, Dimény-Haszmann Orsolya fogad bennünket. Pali bácsit az érdekli, hogy mit szeretnénk megmutatni az olvasóknak. Mindent, vágom rá határozottan, és el is indulunk körbejárni a falumúzeumot.
Pali bácsi messze földön híres idegenvezető, a hely minden zugát ismeri, hiszen beleszületett, itt nőtt fel, apjától kapta örökségként, féltve őrzi. A hátizsákot már ketten visszük tovább – jegyzi meg nekem, arra utalva, hogy lánya, Orsolya az utóbbi időben sokat levesz a válláról, tulajdonképpen átvette a birtok irányítását. Dimény-Haszmann Orsolya néprajzkutató, muzeológus elég hamar eldöntötte, hogy édesapja nyomdokaiba lép. De térjünk vissza oda, hogy Pali bácsi kiváló idegenvezető, történetei és történelmi visszatekintései életre keltik a helyet. A tér minden zegzugához van némi mesélnivalója, nem is vonja meg tőlünk, ezért tartalmas körbevezetésben van részünk. Megtudjuk, hogyan és mikor tárták fel a régészek a földbe ásott, másfélezer éves kőtűzhelyes lakást, elmondja a kopjafakészítés csínját-bínját, megállunk Végh Antal és Bod Péter szobránál néhány vicces történet erejéig.
Utunk a ma is működő Csernátoni Népfőiskola helyszínéhez visz tovább, kimerítjük a mezőgazdasági szerszám- és gépkiállítás minden területét, onnan a skanzenrészbe lépünk, ahol kis székely házak, székely kapuk fogadnak. De van itt vízimalom és gémeskút is. A házakban korabeli bútorzat idézi a régi falusi életet, mondanunk sem kell, hogy annyira élethűen, hogy az ember szinte érzi az éppen fővő vacsora illatát. És akkor még nem is szóltunk a „rádiós” kiállításról, a kályhamúzeumról, valamint a méhészet fejlődését bemutató méhkaptárokról sem. Ennél többet nem is árulunk el, hogy önöknek is maradjon felfedeznivaló.
A hatalmas parknak két központi ékszere van, az első és legfontosabb természetesen a Damokos Gyula-kúria, amely a 17–19. században épült, neoklasszicista külsejét 1831-ben nyerte el. A kúria impozáns szobáiban a Haszmann-gyűjtemény kap helyet. A másik viszont a mellette gyökeret vert nagylevelű hárs, amelynek földre hajló ágai mintegy uralják az egész parkot. Pali bácsi itt is mesélésbe kezd. Jókai Mór tiszteletére és jelenlétében ültették a fát – mondja, sőt az hírlik, hogy maga Jókai öntötte az első veder vizet reá. Pali bácsi egy másik történetet is tudni vél, amely szerint a hársfát Damokos Ödön ültette János fiuk születésekor. Egyikünket sem zavarja, hogy valószínűleg sosem tudjuk meg, a két történet közül melyik a hitelesebb.
A mindent átfogó túra után kikívánkoznak belőlem a kérdések.
– Mióta építgeti a család a birodalmat?
Orsolya: Nagyapám tanítóként került Csernátonba, már az 1920-as évektől folyamatosan gyűjtött. „Beházasodott” a Cseh-kúriába, ő amúgy kommandói, pontosabban gyulafalvi volt, apai részről családja Budáról került ide, anyai részről tamásfalvi székely ősei voltak. Akkoriban a néptanítók minden kézművességhez értettek, ezt adták tovább a gyerekeknek. Minden, ami itt van, a nagyapám elképzelése. Előre látta, hogyan fog az eszköztárgy kikopni, ezért a modern muzeológiát művelte. Mindig arról álmodozott, hogy egyszer legyen itt egy múzeum. A ’70-es évek elején úgy alakult, hogy a szentgyörgyi múzeum egy alegységét itt tudták megnyitni, nagyapámék az akkori gyűjteményüket felajánlották az állam részére, így megnyithatták a múzeumot. Édesapámék belenevelődtek ebbe, ők még kiskorukban is részt vettek az ásatásokban, tehát ismerték minden területét. A múzeum hivatalosan 1973. február 25-én nyílt meg, nagyapám 1977-ben halt meg. Utána a három fiú vitte tovább az örökséget.
– Az örökségnek pedig szép jövője van, hiszen te is viszed tovább ...
Orsolya: Igen, mi, akik aktívan bekapcsolódtunk a munkába a családból, már a harmadik nemzedékhez tartozunk. Nagyapámnak volt néhány kikötése, az egyik az volt, hogy ezt az anyagot Csernátonból ne lehessen elvinni, a másik pedig, hogy amíg a családból kerül olyan ember, aki szellemileg és fizikailag egyaránt megbír egy ilyen munkát, akkor innen kerüljön ki ennek folytatója, gondozója. Ezt tiszteletben is tartotta eddig mindenki.
Pali bácsi: A nagy teher rólam már átszállt Orsira, a hátizsákot már ketten visszük.
Orsolya: De még mindig édesapám vezeti végig a csoportokat, ennek már híre van. Ha netán valamiért ő nem tudja vállalni, vagy épp nincs itt, nagy a csalódás a látogatók részéről. Neki szó szerint ez az élete, és ez hatalmas segítség nekem. Kisgyerekként nem fogtam fel, hogy miben vagyok, annyira természetes volt, hogy itt van minden, rá sem kérdeztem. Aki ide bejön, rácsodálkozik. Sok mindenről nem tudok annyit, amennyit tudnom kéne. Folyamatosan tanulok.
– Ma már minden a helyén van?
Pali bácsi: Nem, még minden a kezdeti állapotában van. Ha egyszer több pénz lesz művelődésre, az ember esze is jobban forog majd, rögtön jönnek az ötletek, vele együtt a tennivalók.
Orsolya: Folyamatos tervezés és álmodozás van. Ami itt látszik, azt nagyapám álmodta ilyennek, és édesapámék valósították meg.
– Élő múzeum, mit értenek ezalatt?
Pali bácsi: Amikor gyerekek vannak itt, behozzák ide az életet. Játszanak, szaladgálnak, hallani a hangjukat, itt rögtön életre kel minden. Ez a hely nem holt tárgyak tárháza.
Orsolya: Az a célunk, hogy ne csak egy tárgyat lásson a látogató, hanem legyen egy történet is mögötte. Alkotótáborokat szervezünk, tavasztól őszig folyamatos tevékenységek zajlanak nálunk. Nagyapám már a kezdetektől foglalkozott fiatalokkal, faragást tanított nekik hátul az udvaron. A múzeum létrejöttével tánctáborok voltak itt. Azért hívjuk élő múzeumnak, mert be van lakva, élet van benne. A műkincsekkel nem játszunk, de játékosan próbáljuk közelebb vinni a fiatalokhoz. A kiállításokhoz is egyre több múzeumpedagógiai tevékenységet találunk ki.
– Rendezvények is vannak itt?
Orsolya: Persze, és évre tervezzük őket. Farsangi múzeumpedagógiával kezdjük az évet, nemzeti ünnepeinkre is mindig készülünk, jeles napokhoz és kiállításainkhoz kapcsolódó tevékenységek vannak. Nagy népszerűségnek örvend az évtizedek óta zajló tojásíró-tanfolyam, hogy csak egyet emeljek ki a sorból, idén 600-nál több fiatal, felnőtt kapcsolódott be. Nekem az is egy fontos célkitűzés, hogy hozzuk be ide az oktatási intézményeket. Emellett táborokat is szervezünk, ezeken mindig a hagyományos mesterségeken van a hangsúly. Azon túl, hogy a résztvevőkkel el tudunk sajátíttatni egy-egy mesterséget, vagy csak ízelítőt kapnak belőlük, az is az érdekessége a dolognak, hogy az itt táborozó egy hagyományos világban élhet itt.
– A Csernátoni Népfőiskola ma is működik?
Orsolya: Nem tantervszerűen működik, de a mi családunk mestereitől tudnak tanulni gyerekek és felnőttek egyaránt. Három éve felújítottuk az együttműködést a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolával, azóta az iskola fafaragó tanfolyama itt zajlik. Teljesen hivatalos kerete van, a tanulók oklevelet kapnak róla, az egyik unokatestvérem, Haszmann László az oktató.
– Adott a kérdés, hogy ki viszi tovább az örökséget?
Orsolya: Érdekes, tőlem is sokszor megkérdezik, hogy engem buzdítottak-e a szüleim, hogy ezt csináljam. Bennem volt egy kényszer, de senki nem sulykolta belém. Édesapám nagyon örült, hogy valakinek át tudja adni. Az én három gyerekem nagyon különböző, de ők is ebbe születtek bele, be tudnak kapcsolódni, ebben fognak felnőni. Ha valamelyikük beleszeret, mi is örülni fogunk, de kényszeríteni sosem fogom őket. A mi életünkkel példát tudunk mutatni, ami majd vélhetően magától hozza nekik is a hajlandóságot eziránt.
Fotó: Ürmösi Levente Mihály
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2015. szeptemberi lapszámában jelent meg.
