Gondolatban igyekszel rákészülni a pillanatra. Ahogy majd felágaskodik előtted pár mázsa csont, csapzott szőr, karom, harántcsíkolt izom. Hangja, mint a földcsuszamlás, pofájában kétszer annyi agyar, mint ahogy általánosban tanultad, egyik mancsában lépesméz, másikban egy közepes székely település költségvetése.
Erre fel most itt van mindjárt kettő is, alig húsz méterre a lestől. Komótosan turkálnak a földön, tüntetőleg semmi egyéb nem érdekli őket, a feneküket fordítják felénk. Lusták és gyönyörűek, főként a kisebb termetű, sötét bundájával és lomha mozgásával. Leülnek, fejüket lóbálva kotorásznak a havas avarban, a kicsi elégedetten hasra ereszkedik amellé, ami ehető. Szinte hihetetlen, hogy nem ők vannak valami állatkertben, hanem én a természetes élőhelyükön, hógolyó-lódításnyi távolságra. Szin János medvepásztor szerint – a helyiek így titulálják – ezt a távolságot egy másodperc alatt megtehetné az állat.
– Van neve?
Megütközve néz rám.
– A medvének.
– Jaaa, hát… Szellő.
– De… az lónév! Ki adta neki?
– Egy magyarországi turista.
– Hát…
– Örüljön, hogy nem Bodri!
Szellőnek, a kétéves és pár hónapos medvebocsnak – négyéves kortól számít majd felnőtt, ivarérett egyednek – a kezdetektől, a hét méter hosszú, két méter széles, fából ácsolt les megépítésétől szimpatikus lett Szin János. Nem elhanyagolható mértékben azért, mert az ember megetette őt és szintúgy árva testvérét. S miután az elanyátlanodott család egy hajnalban tovább szűkült, mert a másik bocsot elütötte a vonat, a viszony csak szorosabb lett. Bennfentes barátokkal rendelkezni az erdőben sem árt.
Szellő, még ha tele is medvével a les előtti tisztás, rendszerint bevágtat közéjük – tiszta sor, kinek van itt protekciója. Láthatóan most is prímán elvan, pedig március vége, és a Csíki-medencében húsz centiméter a friss hó, és mínusz tíz fok a hőmérséklet…
– Meg fognak enni a medvék – törődött bele a párom, amikor elújságoltam neki, hogy Tusnádfürdőre megyek medvelesre. – És utána bepúderozzák az orrukat – tette hozzá, amivel arra célzott, hogy nem teljesen világos számára, női magazin munkatársaként mért nagyvadak a riportalanyaim.
– Á, dehogy! Ez egy szervezett turistaprogram. Éppen az a lényege, hogy természetes környezetében, de teljesen biztonságos körülmények között láthatjuk a medvét – válaszoltam. Azt már nem részleteztem, hogy az egyik fotós ismerősömmel vállalkoztunk a kalandra, én még soha nem voltam medvelesen, de Fodor Zsuzsi egyszer már igen. Ketten együtt tehát összesen annyit tudtunk a dologról, hogy csendben kell lenni.
Szin János medvepásztorral Tusnádfürdőn, a vonatállomás épülete előtti parkolóban találkoztunk, egyébként éppen azon hulladékgyűjtő konténerek mellett, amelyekhez korábban gyakran bejártak a medvék élelmet keresni. Az autónkat itt hátrahagytuk, és János terepjárójával indultunk tovább, a vasúton keresztülvágva elhagytuk a lakott területet, míg végül egy meredek kaptatón beértünk az erdőbe.
– A várostól milyen messze van a les?
– Nagyjából három és fél kilométer a vonatállomástól, autóval már csak pár perc lenne. De nemsokára megállunk, mert van egy meglepetésem.
Amíg zötyögtünk, azért meg akartam tudni, mi ennek az egésznek a lényege.
– Szeretnénk a helyi és a külföldi vendégek számára színvonalas, hangulatában és élményében is emlékezetes programmá tenni a medvelest. Az ötlet egyébként Böjte Csaba ferences testvértől indult, ő mondta azt Máté Bencének, a világhírű természetfotósnak, hogy jó lenne itt Tusnádfürdőn egy medvelest építeni. Jót tenne a székelységnek és a medve megítélésének is – így érvelt az atya. Bence aztán megkeresett engem, és a gondjaimra bízta a les megépítését, gondozását.
Jeleztem, hogy nem akarok részletekbe menően beszélni a medvekérdésről, mert úgy gondolom, a térségnek erről a problémájáról – a falvakba, városokba, üdülőhelyekre bemerészkedő állatok helyzetéről – biológusok, erdészek, egyéb szakemberek meg persze a leginkább érintettek kellene hogy párbeszédet folytassanak. De ha már medvepásztorral beszélhetek, meg akarom tudni: mi a véleménye minderről.
– Az a küldetésünk, hogy változtassunk a medve jelenlegi rossz megítélésén. Azt gondolom, nekünk, embereknek kell megoldást találnunk a békés együttélésre.
Közben egy kis tisztásra érkeztünk, Szin János leállította a motort. Az út itt kettéágazott, fel a hegytetőre és jobbra előre Újtusnád felé. Ebből az irányból egy fából készült, zöldre festett, piros tulipánokkal díszített szán közeledett, két ló húzta.
– Íme, a meglepetés! – zökkentett ki János a bámészkodásból. – Hölgyeim, felszállás, vannak pokrócok is, takarózzanak be! Innen még körülbelül húsz percet utazunk.
Csend volt az erdőben, csak a két ló csengettyűje szólalt meg olykor.
– Né! – kiáltott fel a fogatos, és a hóba mutatott. – Ez a nyom nem volt itt, amikor jöttem.
– Akkor az úton előttünk ment fel a medve – fordult a lábnyom irányába János.
– Ott előrébb is vannak nyomok – mutatta nekünk is. – Biztosan lesz medve a lesnél. Egyébként épp a napokban vezettem be a pénzvisszafizetési garanciát: aki nem lát medvét, visszakérheti a program árát.
A fogatost Urkon Antalnak hívják, jól ismeri a környéket, hozzászokott, hogy esténként az erdőn keresztül hazafelé menet, Újtusnád felé gyakran lát medvét, vagy hallja, ahogy kitér az útjából, és előtte néhány méterre, az út menti bokrok között csörtet az erdő közé. Elmesélte, hogy egyszer, amíg a medvelesen lévő csoportot várta az erdő között, olyan közel jött a lovakhoz a medve, hogy odapillantva azt hitte, egy csikó.
– Akkor megirtóztam én is – summázta.
– Hány medve él a környéken? – folytattam a beszélgetést Jánossal.
– Tavaly tavasszal ötven és hatvan közötti egyedet számoltam össze, aztán már nem tudtam számontartani őket.
– Apropó, mi az igazság: alszanak téli álmot a medvék?
– Igen, alszanak, de nem hibernálnak, mint azt sokan gondolják. A pulzusuk jelentősen, a testhőmérsékletük néhány fokkal csökken. Lassulnak, keveset mozognak, de az nem igaz, hogy minden medve barlangba vonul és átalussza a telet. A nőstény medvék a bocsok megszületésekor valóban lefekszenek aludni, hiszen a csupasz és vak kölykök nem képesek az önálló hőszabályozásra, ezért az anyjuk védett helyen tartja őket. Ez idő alatt a nőstények nem hagyják el hosszabb időre a barlangot, naponta, kétnaponta háromszor-négyszer jönnek ki a szabadba, de csak rövid időre. Ami viszont érdekesebb, hogy a téli hónapokban a medve nem eszik, nem iszik és nem ürít, a nőstények mégis tejjel szoptatják kicsinyeiket. Vajon eközben mennyi tejet itat meg három-négy bocsával?
A szán megállt, János odaszólt a fogatosnak, hogy venné le a lovakról a csengőt, minket pedig figyelmeztetett, hogy kapcsoljuk ki a telefonunkat, és a fedett és zárt lesig lévő háromszáz méteren már gyalog, suttogás nélkül és minél halkabban haladjunk mögötte. Úgy tűnt, a bakancsom alatt iszonyú hangosan ropog a friss hó, próbáltam az előttem levő nyomokba lépni, Zsuzsi rám nézett, az ő szemében is láttam az izgatottságot. Aztán egyszerre csak előttünk volt a les, az erdei út jobb oldalán. Akkor értettem meg, valójában azért tettük a kitérőt, hogy minél csendesebben közelíthessük meg. János az épület bal oldalánál előrelesett.
– Van medve? – kérdeztük tekintetünkkel.
Intett, hogy nincs. Kinyitotta az épület ajtaját, és előreengedett. Zsuzsi belépett, én utána. Kollégám hirtelen lecövekelt, előrenéztem, hogy mi történt: a szemközti detektívüveges ablakon keresztül két medve feje fordult felénk, és figyelt.
– Pszt! – hallottam egészen halkan a hátam mögül Jánost. – Ne mozduljanak! Mégis itt vannak. Vártunk pár percet, amíg a medvék megbizonyosodtak arról, hogy nincsenek veszélyben, aztán leültünk egy-egy székre. A két medve szinte az orrunk előtt, ingó fejjel folytatta az élelem utáni keresgélést. Egy idő után két lábra álltak, és elkezdtek játszani, verekedtek. Hátukon a bunda hullámzott, ahogyan pofont mértek egymásra, majd visszahuppantak négy lábra. Szünetet tartottak, megpihentek, aztán újrakezdték a játékot. Mozdulataik nyomában jobbra-balra lötyögött a bundájuk – tél végére lefogynak. Valamitől az egyik megriadt, megmerevedett, fejét magasra emelte és figyelt. A tisztást körbevevő erdő irányába kezdett szaladni. Visszanézett a társára, az nem mozdult, várt, hátha mégis maradnak még, jó volt itt játszani, élelmet kotorászni. Aztán komótosan felállt és követte a társát, a négyéves ivarérett, felnőtt medvét. Elmentek.
– A kisebb termetű Szellő volt. Ő azóta jár ide, hogy a lest megépítettük. Mivel az anyjuk elpusztult, mi gondoskodtunk róla és a testvéréről. Aztán az is odalett. Szellő azonban egészen hozzánk szelídült, talán túlságosan is. Kicsikorában a kezemből vette el az almát – törte meg a csendet János.
– Hogy érti, hogy túlságosan is?
– Még kisebb volt, turistákkal jöttem felfelé az erdei úton, amikor észrevett, és nagy örömmel elkezdett felém futni. Látták volna a turisták ijedségét… Hát amikor látták, hogy én is szaladni kezdek felé… Volt nagy álmélkodás.
– Most nevet, de vallja be, pár évvel ezelőtt maga sem gondolta, hogy alkalma lesz ilyen fizikai közelségbe kerülni egy medvével. Tudom, hogy jól menő vállalkozása volt, kényelmes és megalapozott élete, és ezt feladva költözött Tusnádfürdőre. Nem félt?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy eleinte nem tartottam a medvéktől. Aztán minél jobban megismertem a viselkedésüket, szokásaikat, úgy enyhült bennem ez az érzés. Az ember természetéből adódóan a bizonytalanságtól, az ismeretlentől fél, ezért is gondolom azt, hogy jó kezdeményezés ez a les. Itt nyugalomban és biztonságban megfigyelhető a medve, sokat mesélek róluk a vendégeknek, hogy jobban ismerjék meg őket.
Vártunk még kicsit, aztán elindultunk vissza a lovas szánhoz. Zsuzsival egymás szavába vágva tárgyaltuk ki az élményt, milyen volt, amikor az üvegen át a medve szemébe néztünk, amikor az állat a hasára feküdve lakmározott, kinek milyen részlet, mozdulat ragadta meg leginkább a figyelmét. Észre sem vettük, milyen hangosan nevetünk. Alighanem hangosabban, mint a városban valamikor is.
Kiemelt kép: Pixabay /fotó: Fodor Zsuzsanna
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. májusi lapszámában jelent meg.
