Végre a mi iskoláinkba is bevezették a kötelező szexuális nevelést, bár – főleg egyházi nyomásra – egy apró módosítással: a gyermekek csak a szülő beleegyezésével vehetnek részt ilyen órákon. Még a Magyar Szülők Szövetsége is üdvözölte ezt a módosítást, és sokan elvitték ideológia irányba a témát, amelynek fő vonala a gender-elmélettől, vagyis annak bizonyos értelmezésétől való félelem. Szóval
felnőttek vitatkoznak saját beállítódásuk, hiedelmeik és előítéleteik mentén, miközben a gyermekek zöme magára marad.
Ennek veszélyességét jól alátámasztják a statisztikák is, hiszen Románia élen jár a kiskorú szülések, abortuszok, a méhnyakrákos megbetegedések és halálozások számát tekintve. A fiatalok jelentős része semmiféle hiteles és alapos információhoz nem jut a szexuális higiénia, a fogamzásgátlás terén, és akkor még nem is beszéltünk a szexualitás érzelmi, lelki oldaláról. Sem a bántalmazásról, a zaklatás jelenségéről, a pornóról, az internet veszélyeiről… De a szülő továbbra is mondhat nemet: megvonhatja a lehetőséget, hogy gyermeke kapjon-e tájékoztatást, váljon-e védettebbé a veszélyekkel szemben, és teljesebbé azáltal, hogy megismeri a szex egyéb vetületeit.
Kinek megy ez?
Az egyházak főleg arra alapozva hadakoztak a módosításért, hogy a szexuális nevelés-órák kötelező mivolta sérti a szülők jogait, ugyanis – mint a Romániai Püspöki Konferencia (CER) közleménye fogalmazott – „elsősorban a szülők felelősek gyerekeik nevelésért. Következtetésképpen csakis kérésükre és morális-vallási meggyőződésük tiszteletben tartásával nyújthat ilyen tanórákat az iskola”.
Nem írunk most arról, hogy milyennek kellene lennie ennek a bizonyos szexuális nevelésnek, kik kéne foglalkozzanak vele. Az érdekel minket, hogy ha az iskola nem, akkor ki válaszol a gyermekek kérdéseire?
Oké, a szülő felelős a gyermek neveléséért, de tudja ezt csinálni?
Induljunk ki abból, hogy ahhoz, hogy a gyermek egyáltalán feltegye a kérdéseit, megfelelő (oldott, laza, nem ítélkező, bizalomteljes stb.) légkör kell. Megfelelő szavak kellenek, tájékozott, önmagával, önmaga szexualitásával rendben lévő felnőtt kell. Aki nem hebeg-habog, hanem tud természetesen beszélni, és érzi, hogy miből és mennyit szükséges akkor és ott mondania. Aki nem riogat, hanem keresetlenül, prédikáció- és értékítélet-mentesen közöl és nyújt válaszokat. Hány szülő képes erre? Te képes vagy, kedves Olvasó?
Nehéz ügy
„Akárcsak legtöbbünk szülei, az enyémek sem beszéltek a szexről, még futtában sem, aminek megvannak a következményei, hiszen ez egy nehéz téma számomra. Hasonló cipőben jár a párom is, talán emiatt alig-alig kommunikálunk erről” – vallja a 37 éves Kinga. „Sokáig nem is éreztem szükségét ennek, mivel kapcsolatunk elején tombolt a szerelem, onnan pedig minden jött magától a szexuális életünkben is. Ha jól emlékszem, akkor éreztem igazán fontosnak, hogy szót ejtsünk a szexről, amikor várandós lettem és a testemmel együtt változott a párkapcsolatunk is. Ez a változás talán még inkább érződik gyermekünk megszületése után.
Nagyon sok frusztráció felgyűlt bennem, amit nem szerettem volna és nem is bírtam elfojtani.
Különösen egy hosszú ideje tartó kapcsolatban fontos ez a fajta kommunikáció is. Úgy érzem, mióta hárman vagyunk, még inkább figyelnem kell a partneremre és tudatosan törődnünk kell a szexuális kapcsolatunkkal is, ennek egyik eleme pedig a szóbeli párbeszéd is. Ezek a beszélgetések akkor lesznek könnyedebbek, ha találunk egy meghitt, intim pillanatot, amikor nyugodtan kérdezhetem a másikat a vágyairól, az igényeiről, és én is nyíltan megoszthatom vele a sajátjaimat. Ritkák ezek az alkalmak, de vannak, mert mindketten hiszünk abban, hogy fontos, merjük kimondani, mit szeretnénk. Ezeket a beszélgetéseket többnyire én kezdeményezem, és azt tapasztalom, hogy alkalmasak lehetnek erre például a szexuális együttlét utáni intim pillanatok. Ezek nem eget rengető beszélgetések, de úgy gondolom, hogy egy icipici őszinte, igaz vallomás, észrevétel is segíthet abban, hogy lazábban, nyitottabban kezeljük ezt a témát.”
Kingáék jó úton járnak, de a fiatal anya vallomása azt is jól érzékelteti, hogy milyen akadályokat kell legyőzniük sokaknak ahhoz, hogy egyáltalán a saját szexualitásukról a saját szexpartnerünkkel meg merjenek szólalni. És mi van akkor, ha a négyévesünk áll elénk és megkérdezi: ti szoktatok szexelni? Vagy: mi az a gumióvszer?
Kínos kérdések?
Első kép: Évek óta rákérdezek teljes évfolyamokra az általános iskola hetedik-nyolcadik osztályában, hogy hányan tudnak otthon, a szüleikkel a szexről beszélni. Hát, nem sokan, és hiába, hogy fiatalok a szülők, ez a tabu csak nem akar oldódni. Persze, vannak üdítő és követendő példák is, de azért többnyire még ott is kimerül a „mostantól vigyázni kell a fiúkkal” mondatok ismételgetésében a „felvilágosítás”, ahol egyáltalán előkerül a téma.
Második kép: Harmadikos gyermekekkel beszélgetek. Tényleg az történik? – kérdezik. Mármint, hogy a férfi a nemi szervét bedugja a nő nemi szervébe. Igen, történhet az is – válaszolom. Első reakció: pfúj. Mivel fontos számomra, hogy ne undor, netán félelem tapadjon a témához, tágítom a kört, mondván, hogy szerte az élővilágban a párosodás révén születnek az utódok, marad fenn a faj. Mi is megszülettünk, szüleink szerelméből. Felkiált egy kisfiú: juppi, akkor mi a szex gyermekei vagyunk! A hangulat katartikus.
Harmadik kép: Pedagógusok, osztályfőnökök kérnek fel gyakran szexről foglalkozásokat tartani. Hálásak, ha megyek. Mert – mint fogalmaznak – ők semmi pénzért nem beszélnének erről. Elképzelni sem tudják, hogy kiejtsenek a gyerekek előtt bizonyos szavakat. Jaj, és mi van, ha olyasmit kérdeznek, amire kínos válaszolni? – fantáziálnak közben. És ezek a pedagógusok többnyire szülők is. Vajon, a saját gyerekeikkel el tudják látni ilyen jellegű feladataikat? Vagy az is kínos?
Jó példa segédeszközre
Máriáék nagyfia tíz évet töltött, amikor először megfogalmazódott a kérdés a szülőkben: Vajon itt lenne már az ideje, hogy beszéljenek vele a szexualitásról?
Az a megerősítés érkezett közvetlenül a családtagoktól, barátoktól, hogy valamilyen módon jó lenne már érinteni a témát.
Jobb idejében, minthogy késő legyen. Levente azonban félénk, nehezen nyílik meg, nem sokat beszél az érzéseiről, és mivel nem akarták Máriáék „lesokkolni” őt, úgy gondolták, előbb hagyják, hogy egyedül ismerkedjen a témával, ezért vettek neki egy könyvet, ami a nemiségről szól. (Első könyvem a nemiségről - A legkényesebb kérdések és válaszaik).
A könyv átadásakor megkérte Mária a fiát, olvassa egyedül, de ha bármilyen kérdése van, forduljon bizalommal hozzá. Kérdés azonban nem érkezett, pedig az oldalak fogytak. Stratégiát kellett váltani, meséli Mária, mert – ahogy már említette –, Levente nehezen kérdez, beszél. Ezt követően együtt olvasták a fejezeteket, Mária pedig még magyarázatokat is fűzött hozzá.
Ekkor tört meg a jég, és a személyes élmények mesélésével, fia is megnyílt, mesélni, kérdezni kezdett.
Amikor például a merevedésről olvastak, nevetve mesélte el, hogy érezte már, sőt volt olyan éjszaka, hogy fordulni is alig tudott az ágyában. De érdekelni kezdte az is, ő hogyan fogant meg. Mária úgy érzi, hasznos volt a könyv, mert neki is segített, hogy könnyebben tudjon beszélni a szexualitásról a fiával. Most már úgy érzi, talán jobb együtt olvasni a könyvet. Egyrészt azért, mert meg lehet magyarázni, ha valamit nem ért a gyermek, és ez a közös beszélgetés lerombolja a tabukat, helyette azt érezteti a gyermekkel, hogy igenis lehet erről beszélni a szülőkkel is. A másik pedig, amiért jó, ha a szülők egyike olvassa a könyvet, mert lehetnek benne olyan részek (még így is, hogy nagyon fiatal gyermekeknek szól), amelyeket valamilyen okból kifolyólag nem szeretnének (még) megbeszélni a gyerekkel. Ilyen volt például náluk az abortuszról szóló fejezet. Az első lépést megtették, összegez Mária, de ezzel nincs befejezve, most már úgy érzi, folyamatosan téma lesz ez a gyermekével, és talán ezzel a tűzkeresztséggel már a kisebb fiával még könnyebben megy majd az otthoni szexuális felvilágosítás.
Miközben…
Mert miközben a gólyamese már kiment a divatból, a hét-nyolc éves pornót néz, a harmadikos lányt a szüzesség elvesztése foglalkoztatja, mert egy táborban a nagyobb lányok megosztották élményeiket, a kamaszok félnek az első szexuális élménytől, de attól jobban, hogy kimaradnak valamiből, miközben mindenfelől zúdulnak rájuk a szexuális tartalmak, miközben a lányok lefotózzák intim testrészeiket és megosztják a vágyott fiúval, vagy bárkivel, aki ezt kéri tőlük, és – mint fentebb már írtuk,
rémesek a statisztikáink, miközben olyan általánossá vált a tinik között az orális szex, hogy sokan azt hiszik, hogy az már nem is szex, mi felnőttek pedig a szexuális nevelés létjogosultságáról és szülői jogokról vitázunk.
Miközben ezen az égtájon még mindig sok tévhit, előítélet és téves információ kötődik a szexhez, és nehéz is szóba hozni, mi felnőttek véleményeket ütköztetünk arról, hogy áldásunkat adjuk-e arra, hogy szakértők szakszerűen pótolják a hiányt, vagy egészítsék ki az otthon elhangzottakat, segítsenek a gyerekeknek nyitottabb, tájékozottabb, önmagukat jobban ismerő felnőttekké válni.
Mielőtt döntenél, kedves olvasó, aki szülő vagy, gondold hát végig: te tudsz beszélni a szexről?
A kötelező iskolai szexuális nevelést először 1955-ben vezették be Svédországban, majd a hetvenes-nyolcvanas években Nyugat-Európa több más országában is beiktatták a tanrendbe. Franciaország, Nagy-Britannia és Portugália a kilencvenes, illetve a kétezres évek elején csatlakozott. Mára már az uniós országok zömében jelen van az iskolák kínálatában a szexuális nevelés, míg Romániában, ha terítékre is kerül a téma, erőteljes vallási- és ideológiai vitákat gerjeszt. Hazai tanulói- és diákszervezetek pedig határozottan állítják: a fiataloknak joguk van a tájékoztatáshoz – ezen a téren is.
Közreműködött: Csatlos Tünde
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
[embed]
]
