A mondás szerint, ahol a szíved, ott az otthonod. De mi van akkor, ha többfelé húz a szíved, és mindenhol az otthon-érzés fogad? Vargha Mihály szobrászművész – akinek munkáival leginkább a sepsiszentgyörgyi és a kézdivásárhelyi köztereken találkozhatunk – számára nem egy, hanem legalább három otthon létezik. Ebből kettőt mutat meg nekünk. A harmadik, Kós Károly örökségének háza, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum bárki számára látogatható.
Elsőként a műtermébe megyünk. Arra a helyre, ahol akkor érzi otthon magát, amikor alkot és csendre vágyik. Természetesen nincs rend, mert pont ott van a helye mindennek. Érezni a fa illatát, látni a készülő alkotásokat, minden életre kel. Maradunk néhány fotó erejéig, majd a családi otthon felé indulunk. Abba a lakásba, ahol akkor érzi otthon magát, amikor a családjával van. Patinás kis lakásba toppanunk, ahol minden makulátlan, és a helyén van. Ahol az egyszerűség és a nagyszerűség versenyeznek, amelynek minden fala mesél, ahol a művészet és az ízléses minimalizmus találkozik.
– Hogyan jutott Lemhényből Kézdivásárhelyre, majd Sepsiszentgyögyre?
– Vargabetűvel (nevet). Az általános iskolát rajztagozaton végeztem Kézdivásárhelyen a Kosztándi- és Vetró házaspár szárnyai alatt. Marosvásárhelyre szerettem volna menni szakiskolába, de a szüleim nem támogatták. Így maradt a délutáni szakkör, majd hosszú katonaság és munkásélet után, negyedik próbálkozásra bejutottam szobrászatra. Akkor országosan négy vagy öt hely volt az egyetemen, ezért reménytelennek is tűnt, hogy magyarként bejuthatok erre a szakra. Irodalomból jó voltam, országos díjaim voltak, oktatóim a tanári pályára noszogattak. Jászvásárba kerültem egyetemre, ’88-ban diplomáztam, a legvadabb Ceauşescu-korszak idején. Az akkori gondolkodás szerint a szobrászok elmehettek faragni a bukaresti népháza (mai román parlament) épületének a díszítőelemeit. Én és néhány társam választhattunk Tulcea és Piski között. Nem sokat tudtunk róla, mégis Piskit választottuk.
Mérnökként dolgoztunk az ottani márványfeldolgozó üzemben, inasokat képeztünk ki, gyerekeket tanítottunk meg faragni. A művész fogalmát akkor nem ismerték az emberek. Két évet voltam ott, a rendszerváltás hozott haza. Mások Európában szóródtak szét, de én Szentgyörgyre akartam jönni. Itt volt egy nagyon jó légkör, erős művész csapat, úgy mint Baász Imre vagy Vinczeffy László.
– Gyorsan talált munkát?
– Igen. A Gyárfás Jenő Képtárba vettek fel, onnantól mondhatom magam szentgyörgyinek. Éppen idén 25 éve. Abban az évben nősültem is, annak is 25 éve. A Gyárfás Jenő által épített házban volt a lakásunk és a műtermem, ott születtek a gyerekeim, a műveimnek is a zöme, oda rengeteg sok szép emlék köt. 2008-ban költöztünk ebbe a lakásba, és a mostani műtermembe.
– Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára, a családi házra, az ottani környezetre?
– A lemhényi évek a legcsodálatosabbak voltak. Igazi falusi életet éltünk egy idillikus környezetben, gazdálkodtunk, állatokat tartottunk. Az egész olyan, mint egy mese. Ha falun járok, most is bemegyek az istállóba, mert nekem az fontos. Ott kezdtem rajzolgatni is. Szokás mondani, hogy „előbb rajzolt, mint beszélt”, ez nálam is így volt. Majd beköltöztünk Kézdivásárhelyre, azt hiszem, mindenkinek jobb volt így. A nővérem is, én is ott jártunk iskolába, nem kellett ingázni.
– Nyomatékosította, hogy ön itt is, a műteremben is otthon van.
– Az ember általában választja ezeket a dolgokat. Biztos, hogy létezik sorsszerűség, de én a választásban hiszek. El kellett jönnünk a Gyárfás-házból, így elkezdtünk lakást keresni. Ezt választottuk, megvettük és elkezdtük a saját ízlésünk szerint alakítani, berendezni. A színeket, a formákat, az anyagokat a feleségemmel együtt választottuk ki. Az új műtermet gyorsan belaktam, hiszen ott vannak a régen készült, féltett munkáim, de ott vannak a most alakuló alkotások is. A műtermem úgy alakul, ahogyan a munkák alakítják. Amikor agyagba mintázok, mindent félrerakok. Amikor saját kompozíciót készítek, felfordul, előkerül a láncfűrész, a véső, minden tele lesz fatörmelékkel.
– Mi volt a lakás berendezésének koncepciója?
– döntöttünk, hogy építészt is bevonunk. Az ő segítéségével két remek ötlet született: a konyhát nappalivá avanzsáltuk, és intimitást kapott a hálószobánk azzal, hogy az ajtót máshová tettük. Én nagyon tisztelem a szakembereket. Magamból indulok ki, amikor ezt mondom, hiszen én is rosszkedvű vagyok, ha a megrendelő ceruzával és papírral vár, és lerajzolja nekem, hogy milyen szobrot akar. Azt bízza rám, mert én jobban tudom.
– Hoz haza néha munkát?
– A mintázás meg a rajz mindig bennem van. Ahogyan beszélgetünk is rajzolok és alkotok a fejemben anélkül, hogy akarnám. Ha beszélgetek valakivel, gondolatban lerajzolom. A művészetet hazahozom, az mindig velem van. A hivatali problémákat viszont nem hozom haza. A tényleges alkotómunkát pedig elviszem itthonról a műterembe.
– Ha választani kellene, itthon van kedvenc helye vagy a műteremben?
Nem tudja egyik pótolni a másikat, mindkettőnek megvan a maga szépsége. Az, hogy hazajövök, és itt van a szurkolótáborom, beszélgetünk, együtt vagyunk, az pótolhatatlan. Viszont amikor egy egésznapos munka után elvonulhatok, és a saját szobrocskáimmal törődhetek, az is felbecsülhetetlen. De nem tudom a felsorolásból kihagyni a múzeumot, ami azért pótolhatatlan, mert az egy hatalmas ügy. Egy nagy kegye a sorsnak, hogy annak igazgatását rámbízták.
A legérdekesebb dolog, ami velem történt. Kós Károly örökségében élni a mindennapokat, itt dolgozni, helytállni, nem kis feladat. A három otthon közül tehát mindegyiknek megvan a szépsége és vonzalma. Amúgy a lakásunkban minden személyes: a családról készült néhány fotó, a sajátkezűleg formált maszkok, az alkotásaimról készült képek, a kedvenc művészeim alkotásai, és A portré (fent, nyitókép) díszítik a falakat. Azt hiszem mégis nagyon hiányzik a kert, a természet. A Gyárfás-kert különösen.
– A portré?
– Külön történet. Tizedikes rajzszakos diákként egy modellt rajzoltam le, aki húsz évre rá a feleségem lett. A rajzot megőriztem, a feleségem ezt kapta a húsz éves házassági évfordulónkra. Most ott áll a falon.
– Hamarosan közeledik húsvét. Hogyan telik az ünnep, tartják a szokásokat? A lakásban is megjelenik az ünnepi hangulat?
– Még most is van festett tojás a szekrény tetején (nevet). Nem rakjuk el őket. Az ünnepek összefognak bennünket, ilyenkor sütnek-főznek a lányok, mi fiukul is feltaláljuk magunkat. A lányom nagyon ügyes tojásfestésben, örökölte a művészi tehetséget. A fiam természetesen jár locsolni, én már kevésbé. A bárány ott van az asztalon, egy évben egyszer kötelező, a hagyománynak megfelelően. Ilyenkor csak négyen vagyunk, és ez így van jól.
Fotó: Ürmösi Levente Mihály
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2015. márciusi lapszámában jelent meg.
