Oltári nők Homa Ildikó: Versekkel feltarisznyálva az önmagunkhoz vezető úton

A Partiumból került a kincses városba, ahol szerzetesnőként, egész pontosan szociális testvérként él. Mondjuk, nem abból a fajtából való, akiről messziről lehet látni, hogy az. Kicsit közelebb kell mennie annak, aki erről meg akar győződni. És aki elég közel „merészkedik” hozzá, elámul a pszichoterapeutaként is tevékenykedő nő életbölcsességén.

– Egyik kedvelt témád, vagy ahogyan te fogalmaztál, karizmád is az önismerettel való foglalkozás. Mikor és miért kezdted el népszerűsíteni ezt a témát? 

– Mindig arra vágytam, hogy segíthessek az embereknek, kezdetben azt hittem orvosként, aztán rátaláltam a lélekgyógyászatra. A közösségem karizmájának rövid meghatározása az, hogy szeretnénk segíteni az embereknek abban, hogy megsejtsék a Szeretet titkát. És tesszük ezt szakmaiságunkon keresztül is. A Megszentelő Szeretet küldetésében járunk. Az Isten ismerete és az önismeret összeér bennünk, csak rá kell találnunk, el kell gördítenünk az akadályokat. Van egy régi szerzetesi történet, amely arról szól, hogy egy szerzetes meg akarja keresni Istent és elindul a világban, de végül visszaér a cellájába, és ott találja meg. Ha meg akarjuk találni Istent, önmagunknál kell tartanunk a figyelmünket, azoknál az érzéseknél, rezdüléseknél, amelyek bennünk keletkeznek. 

– Pszichoterapeutaként miért tartod fontosnak a delphoi jósda ősi feliratát: „Ismerd meg magadat”? 

– Az önismeret témája akkor vált számomra fontossá, amikor elkezdtem a pszichoterapeuta képzésemet. Egzisztencia analitikus és logoterapeuta vagyok. Ez a lélektanban egy olyan irányzat, amely nem tartozik a mainstream-hez, de számomra olyan keretet biztosít, amelyben jól érzem magam. Az egzisztencia analízis lényege, hogy az ember akkor érzi beteljesedettnek az életét, ha összhangban él önmagával, vagyis nem a körülmények határozzák meg az életét, hanem ő szabadon és felelőséggel dönt arról, hogyan szeretne élni az adott körülmények között. Gyakran szoktam mondani, hogy az önismeretnek nincs semmi értelme, ha nincs beágyazódva egy tágabb értelmezési keretbe.

Akkor van értelme az önismereti munkámnak, ha kezdek is valamit magammal, vagyis, ha jobb, lelkileg egészségesebb ember leszek. 
Fülöp Szabolcs újmiséssel (középen) és Bőjte Csongor teológus hallgatóval (bal szélen)

Az életem másoknak ajándékozása a cél és ehhez van szükségem arra, hogy megismerjem magam, hogy tudjam milyen erősségekkel rendelkezem, és hol vannak a határaim. És persze ezt a tudást folyamatosan kell gyarapítanom, felülírnom, újrafogalmaznom…

– Hogyan kapcsolódik ez a valláshoz, ahhoz az egyházi gondolkodáshoz, amely az egész életed keretét adja?

Az önismeret iránti érdeklődésem másik gyökere a vallásos viselkedésünk. Amikor beiratkoztam az egyetemre, azért tettem, mert

szerettem volna összecsiszolni a teológiát és a pszichológiát. Ahogy az Evangéliumi lélektan című könyvemben írtam, ez egy kudarcos vállalkozás, de szeretem a kihívásokat.

Nem lehet „a” vallást és „a” lélektant kibékíteni, hiszen ezek olyan fogalmak, amelyek csak a fejünkben, a tudományban léteznek, és adott esetben nem érintik a hétköznapi életünket, a lelkünket. Ennek a vállalkozásnak egyetlen járható útja van: megpróbálhatom a személyesen megélt vallásosságot és lelkiséget összecsiszolni magamban. A pszichoterápiás munkám során sok olyan egészségtelen vallásos viselkedést láttam, amelyek arra vezettek, hogy kiemelten is foglalkozzam az egészségtelen és egészséges vallásosság kritériumaival. Ezért szükséges az önismeret, mert ahogyan Anselm Grün, bencés szerzetes fogalmazta meg egyik könyvében,

önismeret nélkül a vallásosságunk bálványimádássá fajulhat.

 – Tudnál néhány gyakorlati tippet adni azoknak, akik szeretnének önmaguk megismerésének rögös útján elindulni? 

– Az első tippem az, hogy töltsünk időt magunkkal csendben. A csend és a magány sok mindenre megtanít magunkról. Ilyenkor nem oldódunk fel a társas szerepeinkben, és kapcsolatba kerülhetünk érzéseinkkel, vágyainkkal, hiányainkkal. Talán elcsépeltnek tűnik, de nekem mindenképpen bevált ez a recept. A másik tippem pedig a kreatív önkifejezéssel töltött idő, amikor felvállalom, hogy „haszontalanul”, a saját érzéseim színezésével, verssorrá fogalmazásával töltsek egy kis időt. Ebből született az önismereti gyakorlófüzetem.

A legtöbb időnket a performancia zónában töltjük, teljesíteni és bizonyítani szeretnénk. De ugyanolyan fontos a „haszontalan idő”, amikor nem akarunk elérni semmit, sőt hibázni akarunk. A selejtből lehet igazán tanulni. Az önismeret valójában egy belső habitus kialakítása: reflektálok arra, amit érzek, teszek és gondolok egy adott helyzetben. Ha ezt teszem, bevállalom azt is, hogy meglátom a selejtet magamban. A közösségem alapítója, Slachta Margit egy ilyen reflektáló nő volt. Miközben fáradhatatlanul dolgozott a politika szövevényes útjain is járva, nem vesztette el az önmagával és az Istennel való kapcsolatot. A következő „bátor kudarcra” való biztatás tőle származik: „Aki hegygerincen jár és nem csúszik le a lejtőn, az erős. Aki lecsúszott és zuhantában visszakapaszkodik, az erősebb. Aki járvány idején nem betegszik meg, az egészséges. De aki megbetegedvén legyőzi a pestist, abban nagyobbak az életenergiák.”

– Sok ismerősöd, barátod számára nem titok, hogy verseket is írsz. Hogyan és mikor találtál rá erre az önkifejezési módra? 

– Gyerekkoromban próbálgattam verset írni, aztán sokáig elfelejtettem. A líceumban irodalomból illett butának lennem, mivel reálos voltam. A lediktált verselemzéseket bemagoltam, mert úgyis hiába lett volna más elképzelésem egy-egy versről. De otthon szabadon olvashattam verseket, volt egy Ady Endre kötetünk és abból gyakran olvastam csak úgy magamnak, így lett ő a kedvenc költőm a líceumi éveim alatt. Négy évvel ezelőtt voltam egy lelkigyakorlaton, ahol nagy önmagammal való küzdelmet éltem meg, és akkor megszületett bennem egy pár vers, amit leírtam. Aztán körülbelül két évre elhallgatott bennem a szó, majd egyszer csak azon vettem észre magam, hogy rég elfelejtett szavak jutnak eszembe, és elkezdtem írni.

Hirdetés

– Vannak példaképeid ezen a területen, kedvenc költők, akiket szívesen olvasol? 

– Pilinszky János volt sokáig a kedvenc költőm, úgy éreztem, nagyon tudok rezonálni a gondolatvilágával. Talán valamikor 20 éves koromban olvastam a verseit először, és emlékszem egy kis fehér könyvecskére, amelynek az előszavában azt olvastam, hogy ő a szenvedés Antaeusa. A szenvedés nekem is mindig erőt adott.

Úgy gondolom: szenvedés nélkül nincs művészet. „Nem felületes életet” élni azt jelenti, hogy frigyre lépsz a szenvedéssel.

Egy pár éve elkezdtem Fodor Ákos haikuival barátkozni, és azt hiszem: ő marad számomra a legmeghatározóbb. Sosem voltam bőbeszédű, szeretem a kevés szóban elmondott lényeget. De örömmel olvasok Kányádi Sándor és Weöres Sándor verseket is. Egy másik költő, akinek a verseivel barátkozom, Nichita Stănescu, de szívesen olvasok ázsiai költőktől is. Érdekes látnom, hogy bár vannak érzések, amelyek nyelvbe zártak, a lélek mindig és minden nyelvben megtalálja a saját kifejezési formáit ahhoz, hogy szabadon szárnyalhasson.

– A te esetedben hogyan születik egy haiku? Melyek azok a helyzetek, történések, érzések, amik megihletnek? 

– Az első haikut akkor írtam, amikor sehogy sem tudtam túltenni magamat egy keserű érzésen. Szakirodalmat kellett volna olvasnom, de nem ment, és akkor felvéstem a papír szélére a három sort. Megnyugodtam, elolvastam ismét és ismét. Azóta működik ez: ha van bennem egy érzés, amivel küszködök, írok egy haikut. Ezeket elsősorban magamnak írom. Később gondoltam arra, hogy ha nekem jó, talán másnak is jó lehet. Ha nem érzést, akkor egy véleményt írok haikuba fogalmazottan, amit prózában nem mernék elmondani.

Az elején csak álnév alatt mertem nyilvánosságra hozni, szerettem volna, ha nem befolyásol senkit az, hogy én írom őket, persze féltem a lehurrogástól is,

mivel én csak dilettáns módon tudom űzni ezt a műfajt. Miután több pozitív visszajelzést kaptam és érdeklődést, hogy ki is az a Schulcz Hilda, csak akkor mertem bevallani, hogy én vagyok. 

Viszont van még egy módja a haiku írásomnak. Amikor meglátok valamit, ami megszólít, legtöbbször, amit le is fényképezek, utána úgymond „feliratozom” ezt a vizuális élményt egy haikuval. Ha valamilyen képi történés megszólít a világból, akkor azt megpróbálom megfogalmazni, csak úgy egyszerűen. Számomra ez egy járható út önmagamhoz, ezért gondoltam arra, hogy megosztom mással is, ezért publikáltam egy párat korábbi verseimből önismereti gyakorlófüzet formájában. Nem azért, mert irodalmi értékük lenne, hanem azért, hogy motiváljak másokat is a haszontalan, de annál egészségesebb időtöltésre önmagukkal és érzéseikkel.

– Ha egy haikuban kellene meghatároznod magad, az hogyan hangzana? 

– Védtelen vagyok:/ velem szembe kígyózik/ most a Végtelen