ARCHÍV Jánosi Andrea: Én magyarul szeretek illusztrálni

Na, te is aztán jól bemutatod a bolond, macskás művészt – mondja kacagva az interjú végén, amikor elköszönünk egymástól. Andiról mindenki, aki ismeri, tudja, hogy van egy macskája, akivel távkapcsolati viszonyt ápol, és akit imád. És azt is tudják Andiról, hogy remek illusztrátor, nagyszerű grafikus, kedves, jó ember. Ő rajzolja a gyönyörű Kincses Képeskönyv sorozatot. Ő készítette Felméri Cecília: Mátyás, Mátyás című díjnyertes animációs filmjének rajzi részét. Illusztrál kortárs írókat, költőket, de Benedek Eleket és a Napsugár gyermekmagazint is. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. januári lapszámában jelent meg.)

– Milyen volt az elmúlt éved? Hogy vagy?

– Nagyon jól vagyok. Szégyellem is mondani, mert az elmúlt év nyomasztóan hatott körülöttem sokakra, de nekem valami nagyon jót hozott. Pihenést. Furcsán hangzik, de ráébredtem, hogy eljött az ideje az életemben a lelassulásnak, a szünetnek, a futkározás beszüntetésének. Munkás, túlpörgetett évek vannak mögöttem. A pihenés most ajándék. És a felkérésekre is végre lehet azt mondani, hogy elnézést, most vakáción vagyok.

– Nem szoktál nemet mondani? 

– Még mindig tanulom, és még mindig nagyon nehéz. Az emberek miatt. Nem gépektől jönnek a megrendelések, hanem emberek kérnek fel munkára, akik gyakran nagyon jó ismerősök, barátok. Én meg ezt segítségkérésként fogom fel. A másik meg az a kisördög, akit nem tudok legyőzni magamban, hogy mindent kihívásként éljen meg. Milliószor megbánom közben, gyötrődöm, mert ilyen a munka: gyötrelmes. De a kisördögöm mindig rávesz, hogy igent mondjak.

– Aki ismeri a munkáidat, erre a szóra, hogy gyötrelmes, biztosan felkapja a fejét. Könnyedség, báj, szín sokkal inkább van bennük, mint gyötrelem.

– Hahaha! Egyetlen kép nem gyötrelmes sosem, az mindig élvezet. Viszont ha például egy könyvről van szó, nem merül ki abban, hogy eltöltök néhány üde órát festéssel és közben felszabadul a lelkem. Egy kép nem kép egy könyvben, tehát itt van a nyomás, hogy itt nincs vége. Egy könyv egy év – gyötrelmes napi szinten fenntartani a megfeszített munkatempót. 

sdr

– Van-e eszközöd, amivel előcsalogatod magadból a művészt?

– Igen. Le kell kapcsolnom a külvilágot, ami nyilván nagyon nehéz. Régebb tudtam dolgozni úgy, hogy körülöttem zajlott az élet, most már egyre inkább nehéz. Számomra a külvilág kikapcsolása erőszakmentesen a késő esti órákban megoldható, ezért vagyok én éjszakai alkotó. Embertelenül késői órákban dolgozom és nagyon nehéz a másnapi kezdés. A csenden kívül nekem a megszokott környezet kell az alkotáshoz: a jól ismert sarok, a fények, zene. 

– Régóta ismerjük egymást, így hát nyugodtan kijelenthetem: nem vagy te a magánéletedben az a csendes, magányos művész. Sokkal inkább társasági lény vagy, aki ott van mindenhol, ahol Kolozsváron két tányért kulturálisan összevernek. Hiányzik-e a pezsgő élet, a „kultúr” kocsmázás?

– Hát tényleg ott voltam mindenütt. De most – bármilyen csúnya is ilyet mondani – nem hiányzik. A barátaimat megtalálom interneten, ahol órákat ülünk együtt, s megy a társasági élet online. Az, hogy nincs kiállításmegnyitó, színház, koncert, ez nem hiányzik. Volt elég és még lesz. Most jó megpihenni. 

– Valószínűleg téged a legtöbben illusztrátorként ismernek, a Kincses Képeskönyv sorozat rajzolójaként. De emellett nagyon sok minden egyebet is csinálsz: díjnyertes rajzfilmet alkottál, a Napsugárnak rajzolsz. Mi a kedvenced?

– Az illusztrálás. Sokszor megérintenek, megihletnek a szövegek, akár a Napsugárba írt szövegek is. De ha videót nézek, akkor az a világ érdekes. Házi videót is illusztráltam már. De sosem tudom leválasztani a megrendelőt, az embert arról a munkáról, amire felkérnek.

– Ez visszacsatolódik ahhoz a kis, szűk világhoz, amelyben élünk, ahol mindenki mindenkit ismer.

– De ez jó.

– Jó? Nem vágytál soha nagyvilágra? Teszem azt, New Yorkra?

– Nem, az engem nem éltetne, biztosan elmorzsolódnék valahol, elkallódnék. 

– Nagyobb ismertség, több pénz? 

– Nem kell. Nem tudom, ezt mennyire tudják, hogy a képzőművésznek is fontos az anyanyelv. Mert ugye, a festészet univerzális. De esetemben idegen nyelven másként érkezik hozzám az információ. Én magyarul szeretek illusztrálni. 

– Hagyjuk most a munkát. Mi az, ami feltölt téged, mitől vagy jól? Mit csinálsz szívesen egy átlagos hétköznapon?

– Hát a nagy feltöltődési faktoromat a házon kívül keresem: a kertben és az állatokban. Van egy kis mesekert, ahol gyümölcsfák vannak, ahol gallyakat lehet szedni, és ahol van egy cicám. Másfél-két óra ott engem feltölt. A legfontosabb vonzerő ebben a kertben persze Picula. 13 éve minden nap vár engem. 

– Minden nap meglátogatod a cicádat a kertben?

– Igen, ez egy szertartás. Néha haza is viszem, mert öregszik, s ilyen cudar téli időben nálam van vendégségben. A cicámmal való viszonyom egyébként egyedi és rendhagyó. Mindenkinek megvan az otthona, a saját környezete, és ebből nem adunk. Ő nem akar a kertből elköltözni. Kellett néhány év, hogy erre rájöjjek. Arra jutottunk, hogy nem kényszerítjük egymás lakásába egymást, így ő ott él a kertben, én meg azt is szoktam mondani, hogy megyek kávézni a cicámhoz.

– Az interjú elején arról beszéltünk, hogy jó volt számodra az elmúlt év csendje. Mit vársz az új évtől?

– Az úgy lenne ideális, ha nem egyből kellene bekapcsolni minden csatornát, és nem egyből kezdene dübörögni minden. Azt szeretném, hogy valahogy csituljanak el a félelmek, a világ híreiből érkező nyomasztó légkör. Jöhet pár felkérés is, de én egy kicsit még nyújtózkodnék.

Fotó: Jánosi Andrea

korábban írtuk

Napocska, a napsugaras festőművész
Napocska, a napsugaras festőművész

Olyan, mint a festményei: színes, kedves, napsugaras. Mesevilágot teremt, olyan szépet, hogy azt kívánod, bárcsak a te szobádba is belépne ez a világ. Aki kiállításról nem, az talán a Napsugár vagy Szivárvány gyereklapokból ismerheti Darvay Tünde rajzait. Kolozsváron él, de tizenhárom év Amerika után kétlakinak mondja magát. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. decemberi lapszámában jelent meg.)