ARCHÍV Instant család: Amikor örökbefogadással lesz kerek-egész az élet

Amikor betoppan a kávéházba, rögtön az jut eszembe: ilyen az, aki boldog. Cudar, fénytelen a január, ő mégis ragyog, mosolyog. Rózsa ugyanis az elmúlt másfél évben kétgyermekes édesanya lett, férjével két tündéri kislányt fogadtak örökbe. Hihetetlenül pozitív történet az övék. (Cikkünk a 2021-es Nőileg magazin februári számában jelent meg.)

Csupa negatív előítéletem van az örökbefogadás bürokratikus dolgaival kapcsolatban, de hamar kiderül: léteznek örvendetes kivételek. Így történt Gálovits Rózsáékkal is. Tavalyelőtt februárban fogtak hozzá a procedúra elindításához szükséges dosszié összeállításához, augusztus elejére készült el a határozat, hogy alkalmasak szülőnek, meséli nevetve. „Rá két hétre szólt a telefon. Van egy ötéves kislány, találkozhatnánk vele. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ez ilyen gyorsan megy. Arra készültünk, hogy évekbe telhet, míg lesz örökbe adható kisgyerek” – emlékszik vissza Rózsa.

De inkább kezdjük a legelejéről! Rózsa és István 2005-ben házasodtak össze, röviddel a menyegző után derült ki: egészségi okok miatt soha nem lehet közös gyermekük. „Akkor, a diagnózis után műtétek sora következett, nem volt időm ezzel foglalkozni. De eljött a gyász ideje is. Volt egy időszak, amikor megfájdult a szívem, valahányszor gyermeket láttam. Nem az zavart, ha valaki terhes volt körülöttem – annak örültem, hisz másnak nem kell átélnie, amit nekem” – komorodik el. Évek teltek el azóta, Rózsa megbékélt a helyzettel. „Nagyon sokat utaztunk, kirándultunk, éltük életünket, ahogyan mi akartuk, mindenféle kötöttség nélkül. Sokat gondolkodtam ezen, de úgy vélem, mi gyermek nélkül is jól meglettünk volna. Nem kellett mindenáron, tűzön-vízen át” – magyarázza.

De volt ez a lehetőség, az örökbefogadás, amiről korábban már több ízben beszéltek, végül Rózsa hozta meg a döntést: belevágna. István pedig támogatta.

Az otthoni hét év?

Mivel a fogantatásnál sem tudni előre, hogy milyen neme lesz a születendő gyermeknek, így Gálovitsék az örökbefogadási kérelemben nem jelölték meg a gyermek nemét, illetve a kívánt korosztálynál a nullától hatéves korig terjedő időszakot választották. Rózsa úgy véli, ezért zajlott minden ilyen gyorsan: az örökbe fogadó szülők jellemzően minél fiatalabb gyereket szeretnének, a nagyobbacskáknak nehéz befogadó családot találni. Tabula rasa – a csecsemő fehér lap, személyisége, értékrendje, szokásai kialakulóban.

Az ötéves Marcsi viszont már „kész gyerek volt”, saját véleménnyel, amelyet gyakorta hangoztat is, sokszor a család, nagyszülők legnagyobb meglepetésére.

„Igen, ezt sokan kérdik… Marcsi ugyanis ötévesen lett a családunk tagja. Az otthoni hét évből ötöt nem velünk töltött…” (Rövid csend következik). De jó oldala is van annak, ha már nagyobb gyermek édesanyja lesz valaki: nincsen éjszakázás, kólika, ha valami testi, lelki problémája van a kicsinek, azt elmondja. „Meg aztán, megkésve sem vagyunk, hiszen már eleve hatéves a nagyobbik lányunk” – teszi hozzá nevetve.

Nem minden kezdet rózsás

Egyébként már az első találkozáson eldőlt, Marcsi lesz a kislányuk, habár igazán megismerni csak akkor tudták, amikor októberben végre „hazaköltözött”. Ismerősök felmagasztalták a fiatal szülőket: milyen nemes tett, megmenteni egy kislányt! De nem mentették meg, közel sem. Marcsi nevelőszülőknél, szerető családi környezetben élt, meséli Rózsa. Ez előny volt, ugyanakkor nehezítette is a későbbi helyzetet. „Barátságos, mozgékony és nagyon bátor kislány Marcsi, de

nehéz volt számára az elszakadás. Számunkra is az első három hónap. Akkor még naponta emlegette a nevelőcsaládját. Nagyon hiányoztak neki.”

A „beszokási” időszak, azaz a kislány hazaköltöztetését követő kilencven nap után egyéves gyermeknevelési szabadság következett: Rózsa maradt otthon. Etetni, öltöztetni, tenni a napi teendőket – mindez egyszerűen ment, viszont újszerű, szokatlan érzés volt a felelősség, meséli. „Marcsi könnyítette meg számunkra a folyamatot. Az első időszakban nagyon meg akart felelni az elvárásainknak, holott ilyenek nem is voltak. Gyakorlatilag semmilyen problémánk nem volt vele, első perctől jól aludt éjszaka, bár nehezen aludt el, de olyannyira »jól« viselkedett, hogy ha, mondjuk, megütötte magát, akkor is igyekezett nem sírni” – eleveníti fel Rózsa.

Rögtön a mély vízbe

Marcsi napközibe járt, készült előkészítő osztályba, a család összecsiszolódott: anyának és apának szólította Rózsát és Istvánt. „Az eredeti terv szerint két gyermeket szerettünk volna örökbe fogadni. Testvérpárt. De erre nem volt lehetőség. Marcsival pedig olyan harmóniában teltek a napok, hogy hónapokig nem foglalkoztunk ezzel a kérdéssel. Aztán rájöttem, ha most nem folytatjuk, akkor valószínűleg lemondunk a második gyerekről” – jegyzi meg.

Így aztán

tavaly májusban Gálovitséknál ismét szólt a telefon, és néhány héttel ezután már a kis Katával bővült a család. A hároméves kislánnyal már nehézkesebb volt a kommunikáció, de ezúttal a folyamatot könnyítette Marcsi jelenléte.
Hirdetés

„Rengeteget foglalkozik a húgával, pelenkázza, öltözteti. Órákig képesek együtt játszani. Marcsinak köszönhetően Katával sokkal gyorsabb és könnyedebb volt az átmeneti időszak” – magyarázza Rózsa.

Rögtön a mély vízbe ugrottak, egy év alatt két gyerek – nagy változás ez. Instant család! – nevetünk össze a közös filmélmény kapcsán.

Pont olyan hétköznapiak, mint más

Alapvetően pozitív, befogadó volt a környezet, mégis – még akár most is – látni a meglepett, csodálkozó tekinteteket. „Az emberek nem akarnak rosszindulatúak lenni, de sokszor meggondolatlanul kérdeznek. A környezetünkben mindenki nagyon örült a mi örömünknek, de sokan például a lányok jelenlétében is megkérdezik: Ők testvérek? Furcsa ez, és néha összezavarja a lányokat. Hiszen nem, vér szerint nem testvérek, de a mi családunkban igenis azok” – eleveníti fel.

Nem titok egyébként, hogy a lányok örökbefogadottak – nem is akarják szőnyeg alá seperni a tényeket. A folyamatot segítő szociális munkások és pszichológus ajánlása is az, hogy szerencsésebb már a kezdetekkor őszintén beszélni a gyerekekkel, kisgyermekkorban a számukra érthető nyelven elmagyarázni helyzetüket, majd később, ha kérdéseik vannak, ismét visszatérni a témára.

Gálovitsék mindennapjai azonban semmiben nem különböznek bármilyen más család mindennapjaitól. „Nagyon is hétköznapi problémáink vannak: hogy mennyit esznek a lányok, hogy reggel nem akarnak felkelni, hogy néha összevesznek, és igazságot kell tenni közöttük. Egyszerűen nem téma, hogy ők örökbefogadottak. Tudatában vannak, legalábbis Marcsi biztosan, de nem kérdezősködnek, nem hozzák szóba. Mi pedig nem erőltetjük a témát. Amikor felkészültek, amikor elérkezik az idő, és kérdéseik lesznek, akkor majd beszélünk róla.”

A kérdések kapcsán jut eszembe: mi van akkor, ha kisgyermekkorukról érdeklődnek majd a lányok. „Valójában ez az egyedüli hiányérzetem. A várandósság és a szülésélmény nélkül is teljes értékű anyának érzem magam, azt viszont nagyon bánom, hogy nem láttam a lányokat felcseperedni, nem tudom, milyen volt, amikor elindultak, amikor kibújtak a fogaik, vagy melyek voltak az első szavaik” – ismeri be Rózsa. Ismételten szerencsés helyzetben vannak, ugyanis mindkét lány nevelőcsaládja támogató volt az összeszokási időszakban, sőt, még most is segítenek, ha erre szükség van. „Tudom, hogy bátran felhívhatom őket, és meg is tettem. Az első betegségnél, hogy eddig milyen gyógyszereket használtak, hogy mit szeretnek enni a lányok, hogy mi hogyan történt a korábbi években. Mégis volt már olyan helyzet, hogy Marcsi egy kérdésére (Hogy történt akkor, anya?) nem tudtam válaszolni. Ezért bánom, hogy nem lehettünk jelen az első években.”

Több mint tíz év telt el azóta, hogy kiderült, nem lehet saját gyereketek – visszanézve, nem akartátok volna korábban az örökbefogadást?

– kérdem. „Meg kellett érnie a pillanatnak, meg kellett élnünk a korábbi éveket. Egyrészt, nekem szükségem volt arra, hogy elgyászoljam a saját várandósságomat, azt, hogy a hagyományos módon nem lehetek anya. Másrészt ki kellett élnünk magunkat ahhoz, hogy eljussunk erre a pontra, hogy mindkettőnkben megérjen a gondolat. Bátorság, nyitottság és egymás iránti elköteleződés kell ahhoz, hogy egy pár belevágjon az örökbefogadásba. Nem lehet kétely egyik fél részéről sem, hiszen akkor sokkal nehezebb lesz a folyamat. Talán ezért is van az, hogy nagyon pozitívan fogadta az egész család, a környezetünk a döntésünket:

olyan határozott és egységes volt a fellépésünk, hogy egyértelmű volt, ez fontos számunkra.” A család, az anyaság érzése ellenben nem instant, nem azonnali: pontosan a hétköznapok rutinja kellett ahhoz, hogy közel kerüljenek egymáshoz,

hogy kiismerjék egymást. Nem volt olyan, élesen elkülöníthető pillanat, legalábbis Rózsában még nem tudatosult, amikor ráeszmélt: szereti a lányokat. „Fantasztikus érzés volt, amikor először anyának szólítottak. Leírhatatlan. Autó elé vetném magam bármelyikükért. Azt hiszem, valami ilyesmi lehet az anyaság”– mosolyodik el.

Búcsúzkodáskor családi fotót mutat: az első közös karácsony négyesben, Marcsi az apja ölében nevet, Katát Rózsa próbálja legalább addig nyugton tartani, amíg elkészül a fotó. Ünnepi dekor, intimitás. Család.

Friss lapszámunkat alább kérheted: