A gyerek és a veszteség

Felnőtt fejjel tudtam igazán feldolgozni a gyászt

Vera kamasz volt, amikor brutális hirtelenséggel veszítette el 13 éves öccsét.  Élettörténete arról is szól, hogy a veszteségérzés nem múlik el, de jó esetben valahogy belesimul az életünkbe. Egy ilyen tragédia elvesz tőlünk valamit, de hozzá is tesz a személyiségünkhöz.

Olyan filmszerű, ha visszaemlékszem a történetre – meséli Vera. Egy vasárnap délben történt, vendéggyerek volt náluk, ebédeltek. A fiúk egy csíkszeredai hokimeccs után voltak, az öccse lekísérte a vendéget, és amikor feljött, lefeküdt a földre, hogy mennyire rosszul van. „Épp WC-re mentem, amikor anyukám felemelte a földről, bevitte a kanapéra, lefektette, és szólt nekem, hogy „hozd a lázmérőt”, mert lázasnak érezte. Aztán már csak a kiáltást, üvöltést hallottam, hogy hívd a mentőket, nem szuszog, „mi van veled”? Utána ezek a képkockák gyorsan váltanak: végül a mentő nem jött eléggé idejében, szaladgáltam jobbra- balra, hogy a szomszédoktól segítséget kérjek. Egy taxis szomszéd ugrott, gyorsan vittük a sürgősségre. A következő képkocka, hogy a sürgősségen próbálják újraéleszteni, 2-3 órán keresztül ülünk ott, aztán jönnek és mondják, hogy meghalt. Az az utolsó kép, hogy a fejét látom az asztalon, és nem merek bemenni hozzá”.

Jó testvéri viszony volt kettőjük között, a közös játékoktól az egymás bosszantásáig, viszont most így, felnőtt fejjel visszagondolva, nagyon szerencsétlennek látja Vera azt, hogy a testvére pont a kamaszkora elején halt meg, mert emiatt ő hirtelen felnőtt, és igazából nem következett egy egészséges kamaszévekből álló sorozat, ami jobban engedte volna, hogy lázadjon például a szülei ellen, a maga útját járja.

„A haláleset hirtelen nagyon összekapcsolt minket, és emiatt szimbiózis alakult ki köztünk… Harmincévesen találkoztam olyan kamasz törekvésekkel magamban, amiknek akkor kellett volna megtörténniük. De akkor azt volt a fontos, hogy mi mint család képesek vagyunk ezen túllépni, tovább élni ezzel a történettel mint anya és lánya, apa és lánya, az anyám és az apám mint társak együtt.”

A gyász megélésében a kamasz Vera inkább az anyja példáját követte, mint az apjáét, aki nem beszélt a dolgokról, magába zárkózott, elvonult, és a természetben, a kirándulásokban, az egyedüllétben szedte össze magát.

„Az anyám beszélt róla, vele képesek voltunk együtt sírni, dühöngeni, sóhajtani nagyokat. Érzelmileg egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. Csak azt is gondolom, hogy külön-külön mind a kettőnknek megvolt az útja, de én a sajátomat nem igazán találtam meg. Felnőtt fejjel tudtam igazán a gyászt feldolgozni.”

Öccse elvesztése nem tabu téma Vera számára. Gyerekei is ismerik a történetet, azon a szinten, ami a biztonsági zónájukat nem zavarja.

„Foglalkozom vele... Mert azt is hitelesnek tartom, amikor úgy érzem, hogy milyen jó volna, ha most lenne egy harmincöt éves testvérem, akinek szintén lenne családja, a gyerekeimnek unokatestvérei, együtt nyaralnánk… Ez a kapcsolat nagyon hiányzik… Hiszek abban, hogy a mi történetünk egyszer majd újra kapcsolódik, olykor eljátszom a gondolattal, hogy ha én 80 éves vénasszonyként halok meg, és ő 13 éves suhancként ment el, akkor majd milyen formában találkozunk? Van, amikor játék bennem az egész… Ennek mind szerepe van abban, hogy az élet számomra nem a rutinról szól. Arról is, mert pörög minden, de mai napig a húsvásárlás közben is megnyílik az a dimenzió, hogy most vagy, és a következő pillanatban nem vagy. Nem tudom azt mondani, hogy kibékültem ezzel, és rendben van, de ismerem a helyzetet, és ezzel folyamatosan számolok. Ennek ellenére nagyon szeretek élni, szeretem azt az érzést, hogy én életben vagyok, és rendelkezem ezzel a tapasztalattal, amivel az öcsém nem…”

Az elmúlt 20 év minden pillanatában számol ezzel a történettel. A legboldogabb pillanatban is jelen van – vallja Vera. „Számomra nem az a fájdalmas, hogy nem tudom őt elengedni, hanem az, hogy az életnek egy ilyen változatát örökítette át nekem… Tőlem nem kérdezte senki, hogy akarod-e, vagy sem, én kellett kezdjek ezzel a veszteséggel valamit. Néha az merül fel bennem, hogy ki lennék most, ha ő nem halt volna meg.”

Vera végül azt mondja, hogy öccse halála neki, az anyának azt adja, hogy nagyon tiszteli a gyermekeit. „Úgy gondolom, hogy a gyermekeim az enyémek, és ugyanakkor nem az enyémek. Féltem őket, szeretném, ha nem esne bajuk, de tudom, hogy csak egy bizonyos fokig tudok rájuk vigyázni. Ez egyfajta lazasággal tölt el. Nem szorongok miattuk. Érzem, hogy én, mint ember egy adott ponton túl nem dönthetek el dolgokat az életemmel vagy mások életével kapcsolatosan, és ez felszabadít. Úgy gondolom, hogy ez az én gyászomnak egy pozitív kicsengése.”

Megélni a gyászt, harmóniában

Diményék együtt élték meg a halál és születés nagy, titokzatos élményét, a mélységet és az újrakezdést. Együtt elsőszülött lányukkal, Hannával, aki végigkísérte kishúgának, Sárikának rövid életét, majd halálát is. Az idén pedig kistestvére született. Az „elrepült” kislány egy ritka genetikai betegség (Edwards-szindróma) miatt hét hónapot élt, de folyamatosan családtagnak tekintik.

Sárikáról sokat beszélnek most is a Dimény családban. Az ötéves Hanna is többször emlegeti őt, elképzel dolgokat vele kapcsolatban. Kistestvére halála után azt mondogatta, hogy ő látta Sárikát repülni, illetve biztatta szüleit, hogy ne legyenek szomorúak, mert mellettük van. „Én hiszem, hogy ők abban a korban még akár kommunikálni is tudnak, tehát valami alapja akár lehet is ezeknek a megnyilvánulásoknak” – mondja Bea, az anyuka, aki úgy emlékszik, Hanna őszintén szerette Sárikát, ártatlan szeretet áradt belőle, ami arra vall, hogy bár tudta, a testvére beteg, nem fogta fel a kór súlyát. Hanna mindenképp ragaszkodott ahhoz, hogy édesanyja meséljen arról az éjszakáról, amikor bement a kórházba szülni. A kislány akkor még a két évet sem töltötte be, édesanyja mellett aludt, mert még szopizott, aztán egyszer csak elfordult, és annyit mondott, hogy víz. Szomjas vagy? – kérdezték tőle, de nem válaszolt, aztán elfolyt a magzatvíz.

A szülők elmesélése alapján, Hanna teljesen felnőtt módon, komolyan viszonyult a helyzethez, megértette, hogy három hónapon át, naponta kétszer fel kellett menni Sárikához a kórházba. Gyakran ő is ment velük, és megnézte testvérét. Most is emlékszik arra, hogy neki azért is kellett szopiznia, hogy édesanyja tudjon anyatejet vinni testvérének. A szülei elmondták neki, hogy gondok vannak Sárikával, többek között nem tud enni egyedül. Hanna nem kérdezett rá, hogy a csöveknek mi a szerepe, természetesnek vette azt is, amikor otthon szondával etették.

A külvilág számára furcsa volt az életük, hiszen nem értették, hogy lehet, hogy egy halálos beteg gyerek mellett mégis derűsek, és tele vannak energiával. Ezt így ép ésszel biztosan nem lehet csinálni – mondták az emberek. „A folyamatos gyötrődés közben észrevettük magunkon, hogy gyakran még örülni is tudunk. A pillanatoknak. Tényleg volt egy átalakulóban levő boldog életünk. Ennek Hanna is teljes mértékben részese és tanúja volt. Mindenben segített” – fogalmaz az apuka.

Eleinte mindenki azt mondta, hogy egy-két napot vagy hetet fog élni csupán Sárika. Akkor még számítottak arra, hogy bármikor meghalhat, egy idő után viszont hozzászoktak a helyzethez, így nagyobb lányukat sem készítették fel a testvére távozására, mert a szülők sem voltak erre igazán felkészülve. Amikor a Kicsi újból kórházi kezelésre szorult, szóltak Hannának, hogy testvére nagyon rosszul van, és nem biztos, hogy haza tudják még hozni. Sajnos nem történt másként. Otthon elmondták neki, hogy már többet nem fogják látni Sárikát. Mivel a család Hannával közösen jár ki a temetőbe azóta is, ő tudja, hogy a testvérét oda temették el, és az angyalok között van. Eleinte hiányzott neki Sárika. Távozása után, egyszer-kétszer el is sírta magát – így emlékszik vissza Bea.

„Az érzésekben nagyon harmonikusak voltunk mi együtt. Persze bántották a történtek, néha sírt is, ahogyan mi is”

– meséli Lóránt.

A Dimény család idén újabb kislánnyal gyarapodott. Hanna várta Villő érkezését, érdekelte, hogyan fejlődik a baba, sokat kellett erről mesélni neki. Közben azt is megkérdezte többször, hogy Villő velük marad-e? Lóránt szerint a Hanna-Sárika kapcsolat mentén egyféle transzcendentális dolog is létezett: a szülők időnként kételkedve, egyfajta játékból megkérdezték lányukat, hogy milyen lesz majd Villő. Hanna pedig mindig mondta, hogy egészséges. Lóránt ezt úgy magyarázta, olyan meggondolásból kérdezték lányukat, hogy ő majd Sárikától érdeklődjön, mert ők, ugye, ismerik egymást. Villőre várva, a család újra átélte azt a felfedező utat, amit az elsőszülöttel megtettek már. „Újra kellett gondolnunk a világról alkotott képet, amit kulturálisan vagy történelmi, társadalmi vonatkozásban felszippantottunk eddig, és ebben az új helyzetben, ezzel az új hittel kellett tovább mennünk. Ez a fajta hit adta a legnagyobb erőt, és az, hogy mindennek értelme van. Hallottunk olyan véleményt, hogy ennek most vége, felejtsük el, és nézzünk előre, de mi ezt nem akarjuk elfelejteni, mert ennek megvan a maga helye és szépsége. Hálásak tudunk ezért lenni, mert egy olyan mélységet tapasztaltunk meg ezzel, amit egyébként nem tud az ember. Ez nagyon értékes, mert nagy az áldozat mögötte” – zárja a beszélgetést Lóránt.

Segítsük őket az elfogadásban

Egyik történetben sem főszereplő a titok. De tudjuk, hogy gyakori az, amikor a kisebb gyerekek elől idei-óráig próbálják eltitkolni az eltitkolhatatlant. Egy 3 éves kislány az édesanyját vesztette el. Környezete „nem tudta” közölni vele, hogy mi történt, inkább a ködösítéshez, elodázáshoz folyamodtak. Például elutazott anyuka, még nem tud hazajönni... A kislány néha egészen dühös lett, és haragudott az édesanyjára, másokat kért meg, hogy „leszel-e az anyukám?” Valóban rettenetesen nehéz élethelyzetek ezek, de hagyhatjuk-e magára ebben a gyereket? Az ő lelke is válaszokat vár!

Román Mónika pszichológus is megerősíti, hogy hiányzik kultúránkból az, hogy megosszuk a gyerekkel a fájdalmat, próbáljunk kicsi felnőttként beszélni vele a nehéz dolgokról is, nyilván a saját nyelvén. Nagyon fontos, hogy a gyerek tudjon arról, hogy mit él át a felnőtt, és főleg hogyan tudja megoldani a helyzetet, hogyan viszonyul a veszteséghez. Amit nem mondunk el a gyereknek, arról ő fantáziál. Például, ha elveszítettük a nagyszülőt, és nem mondjuk el, sokkal rosszabbat képzel el a gyerek… De ha azt látja rajtunk, hogy képesek vagyunk ezzel megküzdeni, neki is könnyebb lesz. A szülő attól tart, hogy ha erről beszél, összeomlik és elkezd sírni a gyerek előtt, s ez valójában nem rá tartozik. Előbb mi kell valahogy megküzdjünk a problémával, és akkor tudjuk tálalni a gyereknek a történteket úgy, hogy számára is elfogadható legyen.

Akkor is elkezd foglalkozni a gyerek az elmúlás témájával, ha nem történik a környezetében haláleset?

Igen, mert veszteségekkel máshol is lehet találkozni, például a szomszédnak meghalt a kiskutyája, láthat egy elpusztult állatot, és erről kezd fantáziálni. 5 éves kor körül kezdik „tudni” a gyerekek, mi az, hogy elmúlás, és az mennyire végtelen.

Mit történik, ha megpróbálják eltitkolni a szülő, testvér, nagyszülő, kedvenc állat halálát?

A beszélgetés folytatását a Nőileg novemberi számában olvashatják.