Valahogy így érintkezik a hittel az ember, amíg gyermek. Milyen szerep jut ebben a szülőnek? – ezt járjuk körül Demeter Irén valláspedagógus segítségével.
A hitre nevelés kapcsán a vallásoktató a példamutatást és hitelességet emeli ki: ha úgy él a szülő, hiteles képet nyújt az utódoknak. „Valójában az utat kell megfordítani a gyermeknek: a hitben való nevelés nem úgy kezdődik, hogy bibliai történeteket tanítok neki, hanem amiért én szeretem Istent, ahogyan napi kapcsolatban vagyok vele, imádkozom, megköszönöm az ételt az asztalomon, az maga a nevelés.” Hiszen az imádság jellege, elmondásának ideje, módja a megvalósulás formáit jelentik, amolyan technikai részletkérdések csupán. Azt kellene szem előtt tartania a szülőnek, hogy ő jár elöl, megéli a hitét, és ebből, valamint az érzelmeiből következik minden más. Mit tanítson a gyerekének? Amit az életkorának megfelelően megért. Ahogy életkoronként eltérően gondolkodik a gyermek, a logikus gondolkodásának alakulásával párhuzamosan a hit kérdését is kezelni tudja.
Te neveled a gyermeked, vagy ő téged?
A kérdés kapcsán Demeter Irén törvényszerűséget hoz fel példának: a repülő húzza a csíkot, és nem fordítva. A szülő-gyermek viszonyában ez úgy néz ki, hogy a felnőtt tanul a kicsitől, és a felnőtt formálódik a kicsi által. Leegyszerűsítve: szülővé váltál, a gyermeked elkezd nevelni. Te vagy, aki tanulsz, emellett tanítod, formálod, átadod az értékrended” – és ez az utolsó szó igencsak hangsúlyos e téma kibontásakor.
Általában a szülők nem bánják, ha a gyerekük vallásos nevelésben is részesül az iskolában, mondja Demeter Irén
Fontos ugyanakkor, hogy vannak dolgok, amelyeket a szülő sem tud, csak többet tapasztalt az életben. Nyilván csak azt tudja átadni neki, amivel ő is tisztában van, viszont tanulhat a gyermekétől, a tanítványától. Mindez a vallásos nevelésben is igaz. A valláspedagógus úgy látja, nem kinyilatkoztatásokat kell adni a gyermeknek, hanem meg kell tanítani olyan objektív dolgokra, mint például a matematika, és mindemellett át kell adni a személyes tapasztalatokat. A gyerek hitre való nevelésében ezt a kettőt elválasztaná: az ima mondásának a technikáját, a bibliai történeteket (az ismereteket), illetve az érzelmeket. „Ha csak az előzőt teszem meg, vagyis átadom a tudást, és közben visszafogom a tapasztalataimat, azaz eljátszom egy másfajta vallásosságot a gyermek előtt, nem leszek hiteles” – érzékelteti ennek súlyát az oktató.
Gyerekek az Istenről:
Szili (5 éves)
A Jóisten szerintem szép és fiú. Jó nagy és erős. Harcol a gonosz emberekkel, hogy ne bántsák a Jézuskát. Erősen nagy szíve van. Imádkozik egész nap, hogy mindenki legyen jól, legyen, amit megenni, senki ne legyen beteg, lázas. Kapunk tőle telet, nyarat, esőt, embereket, napot, felhőt, eget.
Bence (8 éves)
Rajzolnék egy felhőt, ahol ő imádkozik. Ül, összefogja a kezét, a szeme be van hunyva, és imádkozik a halottakért, a jó emberekért. Szerintem fiatal és férfi. Nem tud rosszat csinálni. Teljes szívéből szereti az embereket.
Zselyke (5 éves)
Isten fent van a mennyben, és szeret engem. Ezt onnan tudom, mert én is szeretem Őt.
Ha nem hitben él a szülő...
A kommunizmus idején kétféle módon történt a vallásoktatás: „a családban tisztában voltunk azzal, hogy az iskolában másra tanítanak”. Ha ezt megfordítjuk, és a mai élethelyzetekre vonatkoztatjuk, hasonló képletet kapunk: „mi otthon nem hiszünk, de az iskolában téged arra tanítanak...” Igencsak fontos ilyenkor a szülő álláspontja. Miért kellene örülnie egy ateista szülőnek, ha más szellemben nevelik a gyermekét, mint ahogy ő teszi? – teszi fel a kérdést a beszélgetőtársunk. Ha csak körülnézünk, rájövünk, sokan úgy gondolkodnak, hogy megtűrik a vallásoktatást, mert legalább kultúrtörténeti műveltségre tesz szert a gyermek. Tehát lehet, hogy annak nem örül a szülő, ha érzelmileg befolyásolják a gyermekét, de hasznosnak tartja, vagy legalábbis nem lát kivetnivalót abban, ha a Biblia tartalmát megtanítják neki, mert ennek köszönhetően például jobban megértheti egy múzeum képtárlatát. „Ha egy nem hitben élő család gyermekéről van szó, matematikailag kevés esély van arra, hogy heti egy óra az iskolában a hit útjára terelje a kiskorút” – osztja meg tapasztalatait Demeter Irén.
Élet és gondviselés
„A hitoktatás óriási esélye és reménye, hogy találkozom azzal: nem csak tőlem függ az életem, mert létezik egy magasabb szintű gondviselés. Ha ezt megérti a szülő, akkor gondolkodása, hozzáállása is megváltozik” – emeli ki a vallásoktató. Rámutat: a szülő mindent megtesz a gyermekeiért, ám eljön az idő, amikor fokozatosan, életszakaszonként el-elengedi őket. S ha már messze kerülnek tőle, oda, ahova a szülői kéz már nem ér el, kire bízza a gyermekét? „Talán ezért könnyebb a hívő embernek, mert tudja, miközben szülőként száz százalékig felel a gyermekéért, Isten száz százalékig mellette is van. Ez a gondviselés megkönnyíti a szülő-gyermek kapcsolatot is.”
Kiemelt kép: Shutterstock
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. novemberi lapszámában jelent meg.
