A versenyek korát éljük – Száz csatornán ömlik ránk a tökéletes nő képe

Karrier, család, szépség, függetlenség: csupa olyan dolog, amelyekben nőként a tökéletességre törekszünk. Igyekszünk az élet minden frontján maximumot nyújtani. S ha ez nem lenne elég, még hasonlítgatjuk is önmagunkat nőtársainkhoz. De miért? Simon (Köllő) Orsolya marosvásárhelyi pszichológust kérdeztük.

– Nem lehet általánosítani, de mégis milyen különbség van női-és férfi gondolkodás között? 

– Női és férfi gondolkodás között biológiailag is adott különbség van, ez rég tudományosan is bizonyított. Míg a férfiak gondolkodása bal agyféltekés, racionális, az érzelmektől kissé távolabb álló, addig a nők gondolkodása, problémamegoldása nagyrészt érzelmi alapú, inkább intuitív, a jobb agyfélteke dominál. Persze ez nem úgy működik, hogy amiért nő vagyok, kötelező másképp gondolkodnom, mint egy férfi, vagy 100 százalékban jobb agyféltekével gondolkodom. Szociálpszichológiai szempontból nézve egy meghatározott és

elvárásokkal teli társadalomban növünk fel. Erre már csak bónuszként jön a napjainkat átszövő teljesítményorientált, fogyasztói társadalom és a virtuális valóság. 

Ez közvetlenül vagy közvetetten tovább formál minket és a gyermekeinket. Már gyerekkorunkban a legközelebbi kapcsolatainkban – legyenek azok a szülők, nagyszülők, pedagógusok – találkozunk a nemi identitásunkhoz kapcsolódó elvárásokkal. Számtalanszor hallom most is vigaszként a fiúknak: „ne sírj, hisz ez katonadolog” – mintha az érzelmek kifejezése női kiváltság lenne. A további példákat ismerjük, akár saját származási családunkból, s akarva akaratlanul továbbvisszük, ennek eredményeként gondolkodunk. A gyermek leképezi a körülötte lévő világot, a szülők mintáját, a kislányok az anyjukét, a fiúk az apjukét.

Ha biztosítjuk számukra a felhőtlen gyermekkort, amiben szabadon játszhatnak, fontosak a szeretetkapcsolatok, akkor biztosíthatjuk azt is, hogy bár felnőtt férfiként és nőként másképp fognak gondolkodni, de mégis megtalálják az egymáshoz vezető utat. Szenzitív periódusok a 3 és 5 éves kor közötti időszak, valamint a 6-10 év közötti életévek, amikor a gyermekek önismerete gyakran mellékvágányon jár, és a környezetükben domináló felnőtt lesz az, aki megszabja a személyiség további irányának kibontakozását. Ezért óvatosan bánjunk a hasonló megfogalmazásokkal: „te kis ügyetlen”. A gyermekeket - legyenek fiúk vagy lányok – inkább a segítségünkről, támogatásunkról biztosítsuk. Ez lesz majd az alapja, hogyan is fognak felnőttként, férfiként és nőként gondolkodni.

– Már gyerekkorban kialakul egyfajta versengés a kislányok között: kinek van a legszebb babája, ruhája és a többi. Miért?

– Evolúciós alapja is van ennek. Évszázadok óta arra vágyunk mi, nők, hogy elnyerjük az általunk kiválasztott férfi szerelmét. Napjaink társadalmi nyomása erre rátesz még egy lapáttal. Míg évszázadokkal ezelőtt egy kisebb település lakosainak legfeljebb negyede volt nő, és csak ők számítottak valódi versenytársnak,

ma már nemcsak a környzeteünkben levőkkel hasonlítjuk össze magunkat, hanem a közösségi média által kreált tökéletes nő képével is. 

Száz csatornán ömlik ránk olyan nők képe, akik nemcsak szépek, de okosak és sikeresek, egyszóval mindenben tehetségesek. Ez a hamis kép pedig beleég a gondolkodásmódunkba.

– Hasonlítgatunk: kapcsolatot, karriert, küllemet, pénzügyi helyzetet. Hogyan lehetne ezen változtatni? 

– Azt mondom, hogy hasonlítani magunkat másokhoz jó dolog és természetes is. Alapja lehet a fejlődésnek. Azonban mércének használni mások életét, sikereit, külsőségeit, anyagi helyzetét, egyenlő a boldogtalansággal. A szociális média megjelenése óta gyakran tör borsot az orrunk alá a „másik” tökéletesen megkomponált virtuális profilja, ahol tökéletes emberek tökéletes életet élnek, tökéletes helyen nyaralnak, tökéletes gyermeket nevelnek és tökéletes ételeket esznek. A külső megfigyelő számára pedig ez az önbecsülés rombolásának a melegágya.

Simon (Köllő) Orsolya pszichológus

– A versengéshez való hozzáállásunk nevelés kérdése is?

– Nevelés kérdése is, milyen példát láttunk a szüleinktől, milyen a hamuban sült pogácsa, amit tőlük kaptunk felnőtt életünkre. Ha a szüleink szorongtak a megfelelések és az elvárások nyomása alatt, valószínűleg ezt fogjuk továbbvinni.

Ha például az anyám a konyhában, a főzésben rivalizált az anyjával vagy az anyósával, nagy esély van rá, hogy felismerek hasonló magatartást a saját viselkedésemben. 

Az már más kérdés, hogy ezzel mit kezdek, van-e rá szándékom, hogy megváltoztassam?

- De miért akar nő a nőnek bizonyítani? Nem támogatnunk kellene egymást?

– A verseny korát éljük, pedig együttműködve is versenyezhetünk. Jó példa erre a japán kultúra, ahol a hozzáállás az, hogy a rivális egy olyan partner, akinek a segítségével fejlődhetek, és aki az én segítségemmel fejlődik. A verseny mindig valami olyanért folyik, ami behatárolt, amiből kevés van, ami nem jut mindenkinek. Az információáramlás ma az egekben van, s a megértő, elfogadó figyelem pedig fogytán. Egymás figyelméért küzdünk.

– Miben különbözik a nők versengése a férfiakétól?

– A férfiak genetikailag is arra vannak kódolva, hogy otthont, biztonságot teremtsenek a fizikai erőt képviseljék. Manapság már nem konkrét harcok folynak a betevő falatért, nem kell lelőni a nagyvadat, hogy jóllakjon a család, mégis megmaradt egy ehhez hasonló lendület, verseny leginkább a munkában a létfenntartásért. Ehhez hozzáadódik a társadalmi elvárás is.

Mi, nők pedig nemcsak egymással versengünk a tükörben, a konyhában, a munkahelyen, szülői értekezleten, hanem összehasonlítjuk magunkat a férfiakkal is,

miközben elég lenne kiegészítsük egymást, s megmaradjunk a szerepeinknél. Kár lenne összehasonlítani a camembert sajtot a pinot noir borral, azonban tökéletes kiegészítője egyik a másiknak.

– Minden élethelyzetben meg kellene tudni élni a szabadságot és mentesíteni magunkat a szükségtelen elvárásoktól. De mi gátol ebben bennünket? 

– A szabadság relatív, kinek kinek mást jelent. Van, akit megrémít, másokat tettre sarkall, felpörget. Úgy ismerem meg saját szabadságomat, ha megpróbálok kibújni egyfelől az „elég jó nő vagyok?”, „elég jó anya vagyok?”, másfelől pedig a „tedd meg, mert megérdemled”, „neked ez jár” szorításából. Akkor vagyok szabad, ha le tudom hámozni az életem mozgatórugóiról a külső elvárásokat, s valahol mélyen megérzem, megértem, hogy mi az, ami engem boldogít, előre visz a mindennapokban.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

korábban írtuk

A nők elleni erőszak nemcsak a nők ügye! Mindannyiunk felelőssége
A nők elleni erőszak nemcsak a nők ügye! Mindannyiunk felelőssége

Az ENSZ közgyűlése 1999. decemberében nyilvánította november 25-ét a nők elleni erőszak megszüntetésének nemzetközi napjává, hogy felhívják a figyelmet a problémákra.