Négy apa, négy történet. Különböző élethelyzetekbe nyerünk betekintést úgy, hogy közben az egyszülős és a sokgyermekes család, a baba születésére váró, illetve a gyermeknevelési szabadságot kivett apa szemszögéből körvonalazódnak történetek. Fiatal szülők vallanak hétköznapjaikról, a gyermekükkel kialakított kapcsolatról. Mesélnek az átörökített értékekről, elvekről, amelyeket szem előtt tartanak a nevelésben, de kikívánkoznak az apai szerepkör nehézségei is.
Szeretet, törődés, odafigyelés
„Fiam, az egyetlen dolog, amit megadhatok neked, a szeretet. Mindig tudj visszatérni hozzám, ha szükséged van a megnyugvásra. Minden más mellékes” – ezek a szavak csengnek most is Benedek Botond fülébe, amikor az édesapjára gondol. Generációkon át az apa nagyon fontos szerepet töltött be a családjában. Nagytatája értelmiségi ember volt, bankigazgató, így a fia is nagy hangsúlyt fektetett a tanulásra, a férfias, közös programokra, a nők tiszteletére. Gyermekkorában azt látta, hogy
Ezt az apa- és családmodellt teljességében átvette Botond is. Nagyszülei mondogatták, hogy nem is tudjuk, milyen kevés kell a boldog élethez. Ehhez az elvhez is ragaszkodik, mert azt szeretné átadni a fiainak, hogy tiszteljenek másokat, szeressék a körülöttük lévőket, figyeljenek környezetükre. „Gyakran mondom nekik, hogy szeretem őket, azt is hangsúlyozom, hogy egyformán fontosak számomra. Érezzék és tudják is azt, nem teszek különbséget köztük” – mesél azokról az ösztönösen is használt módszerekről, amelyekkel az apa–fiai és a testvérek közötti viszonyt ápolja nap mint nap.
Felkészülni az apaságra?
Legyen az nő vagy férfi, a szülői szerepkörre nem lehet elég jól felkészülni – véli Botond. Számára a baba megszületésének pillanata hozta el az apává válás érzését. Szerinte a változás, a felismerés, a tudatosítás pillanata akkor következik be, amikor ott van a gyermek. Addig csak elméleteket szövögetünk arról, hogy milyen lehet a gyerekes lét.
De tudtam, nekem is be kell hoznom ezt a több hónapos lemaradást ahhoz, hogy hasonló viszonyt alakítsak majd ki a fiaimmal” – idézi fel a várakozás, tervezgetés időszakát.
Ha apa marad otthon...
A mostani családi berendezkedésről Botond bevallotta, hogy a gyermeknevelés terén a feleségének jut nagyobb szerep, mert az aktuális munkaköre nem tesz lehetővé más forgatókönyvet. Viszont volt olyan időszak is az életükben, amikor gyermeknevelési szabadságot vett ki azért, hogy a felesége folytathassa a munkát. „Kisebbik gyermekemmel maradtam itthon öt hónapos kora után. Akkor rájöttem, a gyermekgondozás, -nevelés terén egy férfi el tudja látni ugyanazokat a feladatokat, mint a nő. Sőt, annak az időszaknak a legnagyobb hozadéka talán az, hogy második fiammal sokkal rövidebb idő alatt sikerült közvetlen és erősebb viszonyt kialakítani, mint a naggyal”
– erre bátorítja a többi szülőt is Botond. Azt tapasztalja, hogy bár az apa időnként szigorúbb, van gyengéd oldala is. Apa is téved, és ezt fontos beismerni, mert a gyermek látja, hogy ő sem tökéletes, ha hibázik, bocsánatot kér tőle, ha pedig szüksége van az ölelésre, azt is megteszi. Ettől nem csorbul a férfiassága.
Szinte két év alatt, amíg otthon volt a gyermekkel, Botond az altatást érezte a legnagyobb kihívásnak. Fokozatosan rájött, milyen eszközök állnak rendelkezésére, amelyek révén az altatási ceremónia is sikerrel jár, valójában meg kellett ismernie a gyermeket. Ez a küzdelem nagyon jót tett neki, úgy érzi, türelemre tanította őt ez az élethelyzet, arra, hogy ne siettesse a dolgok haladását.
Feladatkörök kölcsönös átvállalásáról
Gáspár Botond hagyományos családban nőtt fel, ahol mindmáig házasságban élnek a szülők: apa, anya, két fiúgyermek és nagyszülők alkották a szűk családi képet. Mivel az édesanyjának szülés után néhány hónappal vissza kellett mennie dolgozni, a fiatal házasok a nagyszülők segítségére szorultak. Öccsével abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy mind a négy nagyszülőt ismerték, közel is laktak egymáshoz Marosvásárhelyen, így az idősek sok mindent átvállaltak a gyermekek körüli teendőkből.
Bár magukat konzervatív keresztény erdélyi magyar családként határozta meg, nem hiszi, hogy az ötven vagy akár száz évvel ezelőtti családmodellt kellene követni. „Szerintem azok a sikeres, jól működő családok, kevesebb frusztrációval és napi hisztivel, amelyekben a felek minél több feladatot át tudnak vállalni egymástól: a nő is vezet autót, a férfi részt vesz a házimunkában” – sorolja tapasztalatait.
Mikor ki nevel?
A kislánya születésére váró apa úgy gondolja, valószínűleg más kapcsolata lesz a gyermekével, mint neki az édesapjával, hiszen a férfiak közötti viszonyt valamivel ridegebbnek véli. Abban biztos, hogy az erőszakot nem alkalmazná a nevelésben, mint ahogy testi fenyítésre nem volt példa a saját gyermekkorában sem, viszont azzal az elvvel sem ért egyet, hogy a gyermek döntsön mindenben. Ennél határozottabb szülő szeretne lenni. Meggyőződése, hogy
A kölcsönös nevelés igencsak korán elkezdődik. Már a baba születése előtt észrevette az apa – aki hajlamos egyébként bizonyos dolgokat halogatni –, hogy más ritmusban készül az otthoni teendők elvégzésével. A babavárás időszaka felpörgette az életét, sokkal jobban be tudja osztani az idejét. Több intéznivalót kipipált az utóbbi időben, hiszen tudja, hamarosan újabb és újabb feladatok merülnek fel, amelyeket ha elvégez, több ideje jut a családra.
Beszélni, beszélni, beszélni akar
A társadalmi kommunikáció szakot végzett és sajtós tapasztalattal rendelkező édesapa nagy hangsúlyt fektet a kommunikációra. Már most beszélget a kisbabával, de azt szeretné, ha majd a gyermeke nem lenne magába forduló, tudjon mindenről beszélni, kérdezzen, válaszoljon. A közvetlen apa–gyermek kapcsolat mellett Boti megfogalmazott néhány olyan elvet, amelyhez ragaszkodna a nevelés során. Abban biztos, hogy gügyögni nem fog a lányának, és ha teheti, mást is megkér, hogy ezt mellőzze.
Ezenkívül a lányát lánynak szeretné nevelni. „Nem kell, hogy marcona legyen, és nem neki kell majd vinnie a zászlót sem, ha kitörne a háború, a sportpályán sem neki kell zsákolnia, ha esetleg kosarazni fog. Viszont ha ő is akarja, helyet kap életében a kreativitás és a sport is. Nem rögbire vagy hokira gondolok, hanem nőiesebb sportágakra” – mondja a kosárlabda-rajongó apuka. Úgy gondolja, sem a művészetet, sem a sportot nem fogja ráerőltetni. Azt szeretné, ha mindkettő a személyiségfejlődéséhez járulna hozzá, de nem hiszi, hogy ebből kellene karriert építeni.
Egy szülő kettő helyett
Egyedüli szülőként, de nem egyedül neveli lányát Adorjáni Alpár Károly. Gyermeke édesanyját nem ismerhette hosszú ideig, ugyanis röviddel a pici születése után elhunyt, így az apának gyakorlatilag a kezdetektől kettős szerepkört kell betöltenie.
Mivel csak felszínesen ismerte az anyai ágú hozzátartozókat, eleinte átengedte az anyai szerepkört nekik, de idővel úgy érezte, saját hozzátartozóinak is teret kell engednie, és megtanulta más jóindulatú szülők segítségét is igénybe venni, elfogadni. „Személyesen nem tartottam előnyösnek a szülőanyja szellemiségében nevelni, hiszen nagyon szomorú sors jutott neki. Az anya rendkívüli tulajdonságaira mégis sikerült közösségi szinten ránevelni: a kézművesség, a rajzolás, a fogalmazás és a beszédkészség területére nagyobb hangsúlyt fektetünk.”
Lemondás és öröm
Alpár ilyen körülmények között is igyekszik példamutató tevékenységeket folytatni, értékteremtő feladatokat vállalni, amelyekbe bevonhatja kislányát is. Megpróbál minél több konfliktust megoldani és félretenni azért, hogy gyermeke számára stabilabb jövőt alapozhasson meg. Igyekszik minél több barátságot kötni, ezért is a leggyakoribb közös programjuk az utazgatás: helyszínek és közösségek között. „Ilyenkor lehetőségünk van sok mindenről beszélgetni és tanulni is.
Bevallása szerint nem volt könnyű átállni a gyermekes létre, hiszen ez rengeteg változást hozott az életébe: „A korábbi hátizsákos, biciklizős, bandázós életforma átalakult egy visszafogottabb, átgondoltabb viszonyulásra, a felelősségvállalás szintje hatalmasat nőtt, képes lettem több mindent elszenvedni, eltűrni, gyakran csupán a gyermek egészséges fejlődését tartva szem előtt.” Az apai szerep miatt le kellett mondania a túlórázásról, a jól fizető állások megpályázásáról, sok tetszetős, többnapos kirándulásról, mégis úgy értékeli, mindezek helyett nap mint nap kerül olyan örömforrás, amely kiegyenlíti ezt a hiányt.
Életre szóló emlékek
Rendkívül fontos az apa–gyermek együttlét, a sajátosan apás közös tevékenységek, de önmagában az apai minta meghatározó tud lenni a felnőtté, családalapítóvá váló fiatal számára. „Édesapám hétgyermekes szegény, falusi családból származik. Összetartóak. Az idők folyamán mind feltornázták magukat, szép karriert építve. Hat-nyolc éves lehettem, amikor már vasúti mérnökként sokat dolgozott, vezető pozícióba is került, néha nagyon nehéz volt neki.
Egyszerűséget, alázatot sugárzott, a túlélést és a bátorságot tőle lestem el” – így jellemezte édesapját Ceclan Sándor, aki ezt az apamodellt valamelyest átemelte saját életébe. Mérnökként dolgozik, és nagycsaládban él egyszerűen, békességben feleségével és négy gyermekükkel. Nyilván vannak dolgok, amiket másképp lát, mint a szülei, de ez természetes. Habár azt mondják, genetikailag kódolva vannak a vonások, és hasonlóak leszünk a szüleinkhez, Sándor úgy gondolja, odafigyeléssel csak a jó dolgokat adjuk tovább.
„Ez hivatás”
Sándorék a házasságra készülve már tudták mindketten, hogy szeretnének gyermekeket. Három-négyre gondoltak. A kicsik hamar jöttek, egymás után mind a négy, így apának sem volt különleges ideje felkészülni a gyermekáldásra, de mindegyikük érkezését ajándékként élte meg. „Ez hatalmas csoda és felelősség, nem csak biológia – állapítja meg, majd elgondolkodik az apává válás tudatosulásán. –
Amikor megtapasztaltam, hogy megmozdult a kis pocaklakó, vagy ha éjszakánként sétálok velük, vagy akár az idei sátrazásunkkor, hatosban. Ilyenkor érzem, igen.” Sándor szerényen válaszol. Nem tartja magát mintaapának, csak egyszerűen jó apa próbál lenni. „Számomra a család és azon belül az apai szerepkör hivatás. Lehet, giccsesen hangzik, de férfiként, apaként, férjként a családomért élek” – fogalmaz a négygyermekes apa.
korábban írtuk
Az öltözködés a játszótere: György Eszter ruhái mesélnek
Igazából az számít, hogy öltözködési stílusunkkal önazonosak legyünk, mert a ruha tulajdonképpen mesél – mondja György Eszter. A Csíkszentléleken élő divattervező arra biztat mindenkit, hogy vigyen több színt és vidámságot a hétköznapi öltözködésbe.
