Mi motiválja azokat, akik hangsúlyosan jelen vannak a közösségi oldalakon, kimondanak, látni engednek sok mindent magukból, magukról. Elsőként két kollégát szólítottunk meg: mindketten extrovertáltak, de tudatában vannak annak, amit művelnek a virtuális térben. Végül felkértük dr. Dósa Zoltán pszichológust, egyetemi tanárt, hogy az emberi viselkedés tudományos szemszögéből világítson rá erre a jelenségre.
Szalay Zsuzsanna pszichológus, aki nem rejti véka alá a véleményét
– Miért erősödött fel a jelenléted mostanában a Facebookon?
– Az utóbbi időben rájöttem, hogy van egy szenvedélyem: szeretek írni. Úgy érzem, hogy van mondanivalóm, ezért írtam a Nőilegnek is, meg máshová is, ha felkértek. De az ötletek gyakrabban jönnek, amiket akkor és ott kell megírnom, amikor megvan a lendület és az ihlet. Nagyon szeretem a személyes szellemi vitákat, és kíváncsi vagyok, hogy a másik ember hogyan él meg dolgokat. Ezért gondoltam úgy, hogy azokat a témákat, amik engem érdekelnek, személyes szinten fogom kibontani, akár a két évtizedes szakmai tapasztalatom alapján is. A pandémia alatt több időm volt ezekre a belső megfigyelésekre, az írásaimat nem feltélenül vitaindítóként tettem közzé, a célom nem az volt, hogy hozzászólásokban vitázzunk. Ha kialakult is ilyesmi, inkább kikerültem, és utaltam arra, hogy személyesen majd megbeszéljük egy kávé mellett, mert ezen a felületen nem látom értelmét a vitának.
Szalay Zsuzsanna
– Reklám a pszichológusnak?
– Nem feltétlenül ez volt a kiváltó ok. De magamból kiindulva, például ha elmegyek egy orvoshoz, akkor rákeresek a közösségi oldalakon, hogy ki az. Valószínű, hogy nagyon sok kliens is rámkeres, mielőtt hozzám fordulna. Úgy gondolom, hogy fontos, hogy kapjon rólam egy képet, hogy kb. milyen vagyok, milyen az értékrendem, és dönthet, hogy akar-e hozzám jönni, szimpatikus vagyok-e számára. Ilyen értelemben a Facebook-oldalam egyfajta megnagyobbított névjegykártya.
– Nemcsak írsz, hanem mostanában sok fotót is megosztasz, magadról is.
– Igen, felfedeztem, hogy szeretek fotózni, szeretek olyan apró kis szépségeket megosztani például a természetből, ami mellett gyakran elmegyünk. Meg egyébként én egy extrovertált ember vagyok, és tényleg
úgy gondolom, hogy valamennyi személyeset is meg lehet mutatni. Nálam a határ a magánéletnél húzódik meg, most már tudatosan kevesebb fotót osztok meg a családomról.
Magamból pedig annyit mutatok meg, amennyit amúgy is láthatnak belőlem, az utcán vagy ha bárhol találkozunk.
– Hogyan állsz a hozzászólásokkal?
– Korábban én is beírtam számomra érdekes posztokhoz, de egy ideje nagyon tudatosan nem szólok hozzá olyan módon, ami esetleg a másikat bántaná, mert voltak túlkapásaim ebben. Még akkor is, ha úgy gondolom, hogy el kéne már mozdulni egy adott vitában a holtpontról, megpróbálok egy kicsit konstruktívabban hozzászólni, mert
nagyon riaszt és nagyon elkeserít az a sok agresszió és bullying, ami a kommentelők között zajlik.
Én pedig törlöm azokat a személyeket, akik minősítő, támadó módon, agresszíven lépnek fel, viszont a tisztelettel megfogalmazott ellenvéleménnyel semmi gondom nincs.
– Mit jelent neked a like?
– Jólesnek a like-ok, de inkább arra vagyok kíváncsi, hogy ki az, aki hasonlóan gondolkodik, mint én.
Magyari Tekla, aki szerint magamutató világot élünk
– Évek óta beavatod a nagyvilág népét egész személyes dolgokba is. Hogyan „beszéled” ezt meg magaddal?
– Facebook-betyárként határozom meg magam olykor viccesen, de én ezzel békében vagyok. Nem akarok más lenni, noha olykor próbálom fegyelmezni magam, háromszor is átgondolni, hogy mit, hogyan tálalok. Az általános magamutogatás mellett azonban van egy másodlagos – de cseppet sem kevésbé hangsúlyos – cél is: megosztani a munkáinkat, mert ezek a posztok hozzák a következő és következő munkáinkat is. Ez számszerűsíthető „marketing tevékenység”. Csúnyán hangzik, de felkéréseket, meghívásokat hoz a konyhára. A cikkek, videók egyfajta referenciák – de az alanyok is szeretnék viszontlátni magukat, tehát bár egy linkkel „tartozol”.
Magyari Tekla
– Egyáltalán miért tartod fontosnak itt is, ilyen módon is megnyilvánulni?
– Ha az ember videós és írott tartalmakat gyárt tizenéve, szabadidejében is azon kapja magát, hogy a saját életéről is tudósít, tartalmat gyárt abból is. Az extrovertált habitusom mellé ez még egy munkahelyi ártalom. Újságíróként szerintem nem teheted meg, hogy nem vagy aktívan jelen a közösségi médiában is.
– Egyfajta önbranding ez?
– Teljesen. Ám az, amit posztolok, csak a külvilág felé mutatott imidzsem, arcom. A közeli barátok azért tudják, hogy a sokkal mélyebb „tartalmaimat” nem tolom a világ képébe, arról maximum egy konyha- vagy kocsmaasztalnál tárgyalok. De
egyre inkább próbálom a nehézségeket, a kudarcokat is megírni, mert nem teljes és valós a Facebook-kép, ha mindenki csak rózsaszín szirupot posztol.
– Mennyiben magamutogatás, ha ennyire megnyilvánulunk a nagyvilág előtt?
– Maximálisan. Magamutogató világot élünk, szinte nem is létezik, ami nincsen a közösségi oldalon. Ám a magamutogató posztjaim több mint fele szerintem – de lehet, rosszul ítélem meg – valamilyen munkám. Egy-egy olyan cikkem, televíziós riportom, amit szinte kötelező megosztanom – hisz tévét egyre kevesebben néznek, a nyomtatott lap is csak bizonyos számú olvasóhoz jut el, sokkal szélesebb olvasó-/nézőréteget érsz el online, tehát posztolod.
– Fontosak a lájkok?
– Hazudik, aki azt mondja, hogy nem fontosak a visszajelzések számára. Az más kérdés, hogy mennyire reálisak a Facebook visszajelzések, a lájkok. Szinte semennyire. Ami azonban a munkáinkra való visszajelzéseket illeti, azokat kicsivel komolyabban veszem: ha több százan, netán ezren megosztják egy munkádat, akkor vagy nagyon-nagyon szerethető az adott alany, akiről a videó/cikk szól, vagy elkaptál valami olyan őszinte hangot, ami megszólítja a fogyasztókat.
– Mennyire tartod magad tudatos Facebookozónak?
– Csak félig. Nagyon vigyázok az adatvédelmi beállításokra, van, ahol tudatosan nem jelölök be helyszíneket, van, amit megkésve teszek fel, szintén tudatosan. De ha épp elolvadok a kutyám hétezredik cuki fotójától, megesik, hogy nem tudok ellenállni a posztolási kényszernek.
Dósa Zoltán: A világháló világfaluvá varázsolta a közösségeket
– Miért ragaszkodunk annyira a közösségi oldalakon való jelenléthez?
– Ez nem csoda, hisz az ember egy ízig-vérig társas lény, és a közösségi oldalak ingyen nyújtanak a felhasználóknak klubtagságot egy olyan társasághoz, amelyik ismerősökből verbuválódik, és felvállalja azt, hogy pletykálkodik mindenről, a kiscicáktól a politikáig, és a főzéstől a forgalomszabályozásig. Mindezt a nap huszonnégy órájában, állandóan frissülő hírekkel úgy, hogy legyen bármiről is szó, közben az ismerőseink pulzusán tarthatjuk az ujjunkat.
Ez az érzés, hogy jelen vagyok a világban, és követem a történéseit, ugyanabból az érzésből fakad, mint ami egy falusi nénikét mozgatott száz évvel ezelőtt, amikor a léckerítés mögül kilesett az útra, ha hangos szót hallott.
A világháló világfaluvá varázsolta a közösségeket, aminek az egymás iránti kielégíthetetlen kíváncsiság a motorja.
– Facebookon köszöntjük fel a gyermekünket születésnapján, a házastársunkat egy évfordulón, kitesszük, hogy mit vacsorázunk és éppen hol járunk. Miért tesszük ezt?
– Ezek a történések ugyanúgy az emberi pletyka tárgyai voltak korábban is, de most lehetőségünk van ezt örökre kimerevíteni, rögzíteni. Tulajdonképpen
az idővonalán minden aktív felhasználó az önéletrajzát írja, pontosabban egyre hosszabb vizuális emlékek sorozatába rendezi,
ami egyrészt igazolás arra nézve, hogy a klubtagság a kíváncsiaknál megérdemelt, másrészt pedig jó visszajelzési lehetőséget teremt arra, hogy mások megerősítsenek abban, hogy valamit jól teszünk. Az élet előttünk van egy tejfölös dobozban, és mi ezt megkóstoljuk: van, aki módjával és szerényen, de van, akinek ott a bajszán a nyoma, még akkor is, ha tagadja. Amikor „jó” közösségi tagok vagyunk, akkor borítékolható a cirógatás is a többiek részéről.
– Hogyan változtatott meg minket, emberi kapcsolatainkat ez a közeg?
– Én személy szerint kedvelem a közösségi oldalakat, rendkívül funkcionálisak az információgyűjtésben és szórásban, alkalmasak arra, hogy a kapcsolattartás elhaló, kihunyófélben lévő kliséit kiseperjék, és pillanatok alatt újjávarázsolják. De ugyanitt meg kell tanulnunk bánni a betolakodókkal is, vagyis az effajta közösségi lét morálisan sokkal kevésbé kiforrott, kevésbé edzett, sőt, olykor határozottan primitívebb, mint az archaikus csoport. A személyes és virtuális kapcsolattartás nem két tőről fakad, csak míg az előbbire létezik a lombformálás és rítusalakítás technikája – ez őseinktől tanulható –, utóbbi esetén keveset tudunk, még mindig tanulunk, mi az, ami megmutatható, és mi az, ami nem, mi az, amit végképp ki kell metszeni, és mi az, ami formálható, tetszetőssé tehető. Ebben az új generációk jobbak, mint az előzőek.
Dr. Dósa Zoltán
Továbbá, tudnunk kell, hogy alapjában véve az emberi szociális agy mintegy 150 főt tud hatékonyan kezelni (Dunbar-féle szám). Ekkora csoportban a személyes kapcsolatok hálózatán keresztül még biztosítható a belső egység, a zavartalan kommunikáció. Akinek eszébe jut, hogy a közösségi oldalán jóval több emberrel barátkozik, annak át kell gondolnia, hogy mit jelent a barátság. Hiába van 1500 ismerőse, azok száma, akik iránt valóban érdeklődik, nem haladja meg a 150-et. A többi csupán gyenge kapcsolatot jelent, ami kimerül abban, hogy időnként megnézzük a profiljukat, és tudomásul vesszük, ha állapotukban változásról számolnak be.
– Miről szól az, hogy milyen képet mutatunk meg magunkról a közösségi oldalakon?
– A posztolás azt jelenti, hogy a világfalu piacán megmutatod az árudat, magyarán eladnál valamit, ami számodra előnyös. Ez a pozitív benyomáskeltésről szól. Én, több mint kétezer ismerősre kidobott hálóval rengeteg olyanra akadtam, hogy van például Család, családi ünnepek című albuma, szebbnél szebb pillanatokat megörökítő képekkel, de senkinél nem futottam még bele Családi balhék és perpatvarok elnevezésűbe, pedig ilyen pillanatok is vannak. Még a kudarcok is úgy vannak kipreparálva, hogy az elszenvedői csak nyerni tudnak belőle. Legalább részvétet.
– Mi tesz velünk a like?
– A pénz után a második legjobb lehetőség arra, hogy önbizalmunkat növeljük.
Igazi, jó oldschool viselkedéslélektani fogás, a vállveregetés virtuális formája. Le a kalappal, szépen ki van találva!
A tetszik gomb tehát azt teszi velünk, hogy vágyunk arra, hogy minél több kerüljön belőle a mi profilképünk alá. Ilyen egyszerű.
– Mit nyerünk és mit veszítünk?
– Számtalan előny mellett számos veszélyt rejt, ehhez kétség nem fér. A gyors és naprakész információszerzés, a kapcsolatépítés és -ápolás melegágya ez az áldásos pletykafészek, de nagy pénz, idő- és szívrabló hírében is jár, ezért a mértékletesség kitűnő ellenszere a kábulatnak. Aki sokat használja, az meg fogja érezni azt a pillanatot, amikor ki kell szállnia, mert azt veszi észre magán, hogy csak pörget, de nem olvas, csak néz, de nem lát. Na, ilyenkor kell a jobb felső sarokban lévő Kijelentkezés gombra kattintani.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
A tökéletesség online lenyomata – Régi-új ember: a digitális én
Facebook, Instagram, YouTube, ma már számos online fórumon mutathatjuk meg magunkat, tarthatjuk a kapcsolatot ismerőseinkkel, barátainkkal. De nemcsak az jellemez minket, hogy milyen fotót töltünk fel, hanem az is, mit lájkolunk, mihez szólunk hozzá és hogyan. Ma már köztudott, hogy digitális profiljainkat állásinterjú előtt megnézik a munkáltatók, az online térben is információkat gyűjtenek rólunk. Digitális énünk árulkodik rólunk, jó tehát, ha tudjuk, miből épül fel az online identitás. (Cikkünk a Nőil
