Parentifikációnak hívják a pszichológiában azt a jelenséget, amely során a gyermek tartósan szülői feladatokat lát el, legyen szó konkrét gondozási feladatokról vagy érzelmi támogatásról. Bár úgy tűnhet, hogy a gyermek büszkén végzi a rá háruló teendőket, az életkort, érettséget meghaladó feladatok hatalmas érzelmi terhet rónak rá, a hiányzó gyermekkornak pedig mindig meg kell fizetni az árát. Nem a gyermek dolga, hogy védje szüleit a számukra megrázó, feszültséget keltő információktól. Különösen igaz ez azokra az érzésekre, gondolatokra, tünetekre, amelyektől a gyermek maga szenved.
Pedig milyen sok gyermek tanulja meg idejekorán, milyen szavakat használjon, mit tegyen, vagy éppen hogyan váljon láthatatlanná annak érdekében, hogy a szülői érzelmek megszelídüljenek.
„Én vagyok apukámnak a gyógyszere – mesélte egyszer egy kiskamasz. – Ha nem lennék, ő már a bolondok házában lenne” – folytatta nem kis büszkeséggel a hangjában. Holott
Vannak gyermekek, akik beosztják a kevéske konyhapénzt, bevásárolnak, főznek, eldugják a pálinkás üveget, nevelik a testvéreiket. Nem arról van szó, amikor a családi munkamegosztás részeként ők is kiveszik részüket a feladatokból – az nagyon is jó gyakorlat. Hanem arról, amikor a családtagokról való gondoskodás teljes terhe a gyermek vállát nyomja. Ha belegondolunk, hogy ez még egy felnőttnek is kihívást jelent néha, elképzelhetjük,
Egyes gyermekek már idejekorán megtanulják, hogy konfliktus, nézeteltérés esetén hogyan közvetítsenek a szüleik között. Bár évek alatt komoly mediátori képességekre tehetnek szert, megfelelő megküzdési mechanizmusok nélkül, komoly érzelmi terhet jelent ez a néha kimondatlanul elvárt feladat.
Talán a fentiekhez képest kisebb súlyú, mégis nehéz feladat hárul akkor is a gyermekre, ha a család más képet mutat önmagáról, mint amilyen valójában. A mosolygós családi fotók néha homlokegyenest más valóságot takarnak. A gyermekek mégis sokszor arra kényszerülnek, hogy takargassák a valóságot: hogy anya titokban az üveg mélyére néz, hogy apának szeretője van, hogy anya leginkább csak a telefonját bámulja és sírdogál, hogy mosoly csak a fényképeken van, annál gyakoribb a csend, a rideg szavak.
zongoráznak, balett órára járnak, hosszú hajukat copfba kötve hordják, mindenben elsők lesznek, és mindig jókedvűnek mutatkoznak, hogy a szüleik kedvében járjanak.
A parentifikált gyermekek sokszor nehezen mondanak le a rájuk osztott szerepről. Érthető, hiszen mi sem áll távolabb tőlük, minthogy feladva a jókislány/jófiú szerepet, szembe menjenek a bevett családi szokásokkal. Ez legkorábban kamaszkorban sikerül általában. Kisebb gyermekeknél csak akkor, ha a szülő is partner lesz, és hajlandó szembenézni az általa is közvetített toxikus családi mintákkal. Ez számára sem könnyű, mert gyakran ő maga is ilyen minták mentén nevelkedett. Éppen ezért, minden együttérzésünkre szüksége van, hogy képes legyen a szembenézésre és a változásra.
korábban írtuk
Lukácsi Katalin: A gyermeket védd, ne a (családi) titkot!
Titkolhatja-e egy anya az édesapa kilétét például? Melyek az erre vonatkozó jogi szabályozások? Lukácsi Katalin ügyvéddel ezúttal a családi titkok kérdéskörét kapirgáltuk.
