• Fotó: Benedek Helga
– Mi előzte meg a pályaválasztásodat, miért lettél pszichológus? A kétezres évek elején ez még nem volt ilyen népszerű szakma/hivatás, mint ma…
– Középiskolás koromban, a Nők Lapjában találkoztam a Pszichológus válaszol rovattal, ezt olvasgattam rendszeresen, majd egy idő után azt játszottam, hogy elolvastam a kérdést és próbáltam rá válaszolni, majd megnéztem, mit írt a szakértő.
Nagyon megérintett Vekerdy Tamás szemlélete, mély gyermeklélektani tudása, amelyet ma is használunk a szakmában.
Megragadták a figyelmemet az illusztrációk is, hiszen visszaadták a problémát rajzban, sokat hozzátettek a szöveghez. Ezeket a képeket később a munkám során használtam szülői értekezleteken, kisebb csoportos beszélgetésekben. Tizenegyedik osztályban döntöttem a pszichológia mellett véglegesen. Amikor elvégeztem az alapképzést és továbbtanultam, megismerkedtem a gyermekpszichodráma képzéssel, Kende Hanna vezetésével, aki a módszer megalkotója is. Ő akkor több, mint nyolcvanéves volt, és ma is él: olyan erővel, fantáziával rendelkezett, hogy olyan akartam lenni, mint ő. Vekerdy mellett ő lett a másik példaképem. A gyermekpszichodráma egy lenyűgöző módszer, nem tünetmentesíteni akarja a gyermeket, hanem a tünetet akarja feleslegessé tenni, mert önmagában valamit megoldott. A játék öngyógyító szerepe nagyon jól működik.
– Saját szülőfaludban kezdtél el dolgozni, itt – és az országban a legtöbb helyen – nem volt még iskolai pszichológiai tanácsadás, nevelési tanácsadói munka. Hogyan kezdtél neki, milyen környezetben, milyen támogatottsággal?
– Valóban, nagyon új dolog volt akkor ez Alfaluban is, a szülők sem tudták, mit csinálok én, és miért, hogyan dolgozom. Nem volt könnyű felépíteni egy rendszert, egy szemléletet, és a mai napig kihívás ezt működtetni. Akkor kaptam egy osztálytermet kabinetnek, és próbáltam minden szakmai újdonságot bevetni, hogy megtaláljam a hangot a gyermekekkel. Kezdetben inkább az ovisokkal értettem szót, azokhoz a pedagógusokhoz kapcsolódtam, akik elfogadtak, akik témákat ajánlottak, miről kellene beszélgetnem a gyermekekkel.
Szakmai szempontból nagy szabadságot kaptunk, ami óriási segítség volt: akkor épült a nevelési tanácsadói hálózat az országban,
és akkor kezdődtek a pszichológusképzések is. Dr. Varró Éva pszichológus nagyon megbízott bennünk, azt mondta, csináljunk bármit, mert elrontani nem tudjuk ezt a munkát. A pedagógus eszköze a saját személyisége: ha ő dolgozik a személyiségével, gyermekek között van, és akarja, hogy fejlődjenek, nincs amit elrontani… És valóban, nagyon fontos az önismereti munka, ennek segítségével tudtam később kapcsolódni, hangot találni az ovisokon kívül más korosztályokkal is.
– Nemcsak, hogy nem rontottad el, de néhány éve olyan módszereket is alkalmazol, amelyekre kevés példa van a térségünkben: az iskolai erőszak, a bántalmazás ellen követsz egy bizonyos módszert, ugyanakkor a kamaszokkal is kiemelten foglalkozol, melynek eredményeképpen Hős iskola és Kamaszbarát iskola címet is visel a gyergyóalfalvi Sövér Elek Szakközépiskola.
– Úgy gondolom, minden kollégám a maga intézményében kiemelkedően jól végzi a dolgát: nekem szerencsém van azzal is, hogy az iskola vezetősége nagyon támogat. Minden ötletemet elfogadja, és a kollégáim együttműködnek ezek megvalósításában. Enélkül falakba ütköznék, nem tudnék dolgozni. Három évvel ezelőtt találkoztam a Kamaszfesztivál versenyfelhívással: a magyarországi 8K Alapítvány bántalmazási kampányához csatlakoztunk, vállalva, hogy
minden iskolai tevékenységbe beépítjük az egymásra figyelés, a konfliktusmegoldás és a felelősségteljes kommunikáció kultúráját.
Természetesen korábban is, külön-külön osztályokkal, csoportokkal dolgoztunk ilyen témákkal, de ekkortól iskolai szinten több embert megmozgatva, arra fókuszálva, hogy az erőszak megelőzése egy értékrend legyen. A bántalmazás mindenkit érintő probléma, egymagamban, szakemberként nem tudok változást elérni, mindenkinek a saját eszközeivel, a saját helyén, a saját maga módján ki kell mondania: ezt nem tesszük a másikkal! Attól jó egy ilyen kampány, hogy az egész iskolai személyzet számára ez egy felvállalt értékrend. Ez a fajta szemléletváltás kellett ahhoz, hogy mindenki szívügyének érezze, mindenki ugyanazt képviselje. Ugyanakkor az elmúlt tanévben, a félelem leküzdéséért kifejtett tevékenységeinkért a Hős iskola címet is megkaptuk a 2025–26-os tanévre.
– Milyen változásokat látsz a közösségben?
– 2024-ben úgy indítottuk a tanévet, hogy az iskola több száz diákja magasra emelte a piros lapot, a bántalmazás megelőzéséért folytatott kampányban, mindenki aláírt egy paktumot arról, hogy felelősségteljesen viselkedik egész évben. Csatlakoztunk a Hősök Tere Alapítvány szemléletéhez, munkájához: ennek is alapelve, hogy ne bántsuk egymást, de inkább arra fókuszálva, hogy ne legyünk közömbösek, ha bántalmazást látunk, ne nézzük végig, tegyünk ellene. Elkezdtük egymásra építeni a két dolgot, majd volt egy egy hónapon át tartó kihívás, amelyben jó cselekedeteket kellett véghezvinni, ebben is több osztály részt vett. Úgy hiszem, hogy ezeknek a tevékenységeknek lenyomata marad a gyermekekben, változik az egymáshoz és tanáraikhoz való viszonyuk, fejlődik a személyiségük.
– A bántalmazás elleni munka része egy sor olyan könyv, amely ezzel a témával foglalkozik és a drámapedagógia módszereivel Te közelebb viszed ezeket a történeteket a gyermekekhez.
– Igen, valójában a téma újszerű megközelítése tud változást hozni, mert különbség van aközött, ha bemegyek egy osztályba, és azt mondom a gyermekeknek, hogy ne bántsátok egymást, vagy beviszek egy vagány könyvet, amit mindenki elolvas, utána beszélgetünk róla, és közösen gondolkodunk. Idén
összeállítottunk egy csapat diákkal egy olyan könyvajánlót, amelyek a bántalmazás ellen szólnak egy-egy irodalmi műfajba ágyazva:
ezt a listát visszük osztályról osztályra, nemcsak Alfaluban, hanem gyergyószentmiklósi iskolában is. Idén a mi kampányunk könyve Astrid Frank: Uli, a láthatatlan osztálytárs. De emellett a nyolc könyvből nekem a kedvencem még Kertész Erzsi műve is, Helló, felség!, amely egy diszlexiás gyermekről szól, aki iskolát vált, és királynak öltözve jár. A tanárok egy évet adnak neki, hogy beilleszkedjen, és levegye a palástot magáról. A gyermek akkora hittel és erővel tudja képviselni, az ő „királyságát”, hogy a nehéz napokon nekem is erőt adó ez.
– Milyen lelkiállapotban vannak a mai gyermekek, hogyan látod?
– Talán szorongóbbak, mint régen, és mindenki küzd a saját problémáival. Az online világ, a sok nem nekik való tartalom nézése problémákat hoz, amelyeket régen nem ismertünk. A szülők is elveszettebbek ebben a világban: őket abban kell segíteni, hogy higgyenek a saját szülői kompetenciájukban, higgyenek sokkal jobban magukban.
– Nagyon sok hatás ér téged a munkád kapcsán, főként az egyéni esetek kapcsán, de nemcsak. Előfordul, hogy hazaérve is ezeken rágódsz, nem tudod az iskolában hagyni a pszichológus énedet?
– Nem. Néhány évnyi munkámba került, hogy el tudjam választani az iskolai dolgokat az otthoniaktól. A férjem is ugyanitt dolgozik, ezért sem beszélek otthon iskolai dolgokról, mert az befolyásolná mindkettőnk munkáját. Nekem ez nagy nehézség, hogy ugyanott, ugyanabban a közösségben dolgozom, ahol élek, van olyan osztály is, ahol szülő vagyok – még mindig vannak új helyzetek, amelyeken sokat kell gondolkodnom, hogyan oldjam meg, hogy senki se sérüljön.
Van szupervíziós csoport, ahol átbeszéljük a nehezebb eseteket, elmondhatom, miért nehéz számomra egy-egy helyzet.
De az is nagy ajándék, hogy bármelyik kolléganőmet fel tudom hívni délután, ha meghalad egy-egy probléma. Ez a legfontosabb, hogy tudjak a munkámról beszélni olyannak, aki segít továbblépni, más szemszögből látja a helyzetet, tehermentesít.
– Milyen tevékenységek kapcsolnak ki?
– Most a Nia tánc lett a legfontosabb ilyen tevékenység, nagyon kell nekem az a heti egy óra, amikor csak én vagyok. Nagyon fontos a csend is, naponta legalább fél óra – este, amikor mindenki lefeküdt, jól esik egymagamban lenni. De az is segít, hogy még mielőtt hazamennék, az itteni dolgokat kiírom magamból – használom a gyermekeknél is az irodalomterápia egy-egy részét.
– Férjeddel, Arnolddal közösen három sportoló gyermeket neveltek, akik a sakkban érnek el évek óta kiemelkedő eredményeket. Milyen nehézségeket és milyen sikerélményeket ad ez a mindennapokban?
– Ha nem lennének sportolók, akkor is lenne olyan tevékenységük, amiben támogatni kell őket. A sport egy plusz nekik, bár sokszor nagyon nehéz, mert délelőtt iskola, délután edzés és tanulás mindennap, hétvégén pedig versenyek vannak. Tudatosságot igényel mindez, de
úgy érzem, ad nekik egy útravalót, és hogy mire használják majd, eldöntik.
A sakk által egy sor más készségük fejlődik, de arra is megtanítja őket, hogy elfogadják, egyik nap jobb és könnyebb, a másik pedig nagyon nehéz. Megtanulják a kudarcélményeket erővé alakítani: ez önismereti út és fejlődés. Ahogy a hétéves kisfiam fogalmazott a legutóbbi versenyét követően: nagyon jól játszottam, de nem nyertem.
korábban írtuk
Metz Eszter: A lelkem az egyik legerősebb „érzékszervem”
Húszas évei közepén járt, amikor befejezte doktori disszertációját hálózatelméletekből, most egyetemi oktató, és folyamatos reflexióval keresi továbbra is magát. Metz Eszter egy olyan tenni akaró fiatal, aki sokaknak adhat inspirációt életútjuk során.
