Egyik este zuhogó esőben kellett elugranom vásárolni a közeli boltba. Ahogy egyensúlyozok kifele a megpakolt neccel és a vizes esernyővel, odaszalad hozzám egy kicsi lány:
– Szia, Tünde néni! – köszönt lelkesen.
A szürkületben nem ismertem fel, de biztosan egy kisgyerek volt az oviból, ahol dolgozom. Rögtön ott termett az anyukája is, és mire köszöntem, kézen fogta és elvitte a gyermeket.
– Ez ki volt? – hallottam még elmenőben.
– Hát a néni, aki el szokta vinni a gyerekeket – magyarázta lelkesen az óvodás és én drukkoltam, hogy tegye hozzá, hogy vissza is szoktam őket vinni sértetlenül.
A kicsiket viszem és hozom, a nagyobbacskák pedig az iskolában már maguktól is odatalálnak a pszichológia kabinethez. Egyik alkalommal, mikor beléptem a terembe, egy elsős üldögélt a szőnyegen és játszott elmélyülten. Nem az ő órája következett:
– Szia! Hát te, hogy kerülsz ide? – kérdezem tőle csodálkozva.
– Bejöttem…
– Látom. De honnan tudtad, hogy ma én vagyok itt?
– A jó szagodról!
– Ööö…érződik az illatom a levegőben?
– Igen. És anyukám is mondta, hogy te egy jó szagember vagy!
– Hogy? – értetlenkedem.
– Hallottam, hogy mondta keresztmaminak, hogy az uncsitesóm, is hozzád kéne járjon!
Nem is tudom, miért csodálkoztam?
Végül is, én is azt szoktam javasolni a szülőknek, hogy mielőtt óvodába, vagy iskolába íratják a gyermeküket, menjenek be az épületbe, és kicsit szagoljanak bele a levegőbe…
Egy másik alkalommal új gyerekért megyek fel egy elemi osztályba. Szünet van, a padtársával csendben üldögélnek, firkálnak. Bemutatkozom, elmondom, miért jöttem. A kislány érthető módon vonakodik, a szülő elfelejtett szólni, hogy ma lesz az első találkozás.
– Semmi gond, akkor most elmarad a foglalkozás. Jövő héten majd jövök érted- mondom neki.
– Menjél nyugodtan! – biztatja a padtársa. Ez egy kedves néni.
– Te ismersz engem? – kérdezem, mert nem rémlik, hogy találkoztunk volna.
– Igen. A facebookról.
– Neked van facebookod? – buggyan ki belőlem, hiszen egész kicsi gyerekről van szó.
– Nekem nincs – vágja ki magát. Apukám szokott nézegetni téged, onnan ismerlek.
Nincs ebben semmi – nyugtatom magam – én is lecsekkolom újabban a facen, ha valamilyen területen „szagembert” keresek.
A szülők, ha követik a virtuális tevékenységünket, nyilván véleményt is formálnak róla. Egyik alkalommal azt kérdezi egy kicsi lány:
– Nem teszed ki a rajzomat a facebookra?
– Nem. De nézd, beteszem a gyűjteményembe és megőrzöm.
– Igazán kitehetnéd – mondja számonkérően – anyukám azt mondja, hogy minden hülyeséget megosztasz.
Máskor a tevékenység hiánya szúr szemet. Egy rajztesztet vettem fel egy kislánnyal. Amíg rajzolt, én figyeltem, jegyzeteltem. Tehát látszólag nem csináltam semmit. Meg is kérdezte a kis szemfüles:
– Te nem csinálsz semmit?
– Hm… figyelem, amint rajzolsz – válaszoltam.
– Te csak nézelődsz? – kérdezte őszinte csodálkozással a hangjában. Anyukám mindig csinál valamit, mosogat vagy legalább facebookozik.
Az is előfordul, hogy nem én vagyok az első pszichológus, akinél megfordul a gyermek. Erről a szülők nem mindig világosítanak fel rögtön az első alkalommal, de szerencsére a gyermekek ezt minden esetben megteszik:
– Azért jöttünk hozzád, mondja a kisdiák, mert a másik pszichológus nem tudott velem mit kezdeni. Anyukám érdeklődött, s azt hallottuk, hogy te is benne vagy a top 3-ban!
Ez megnyugtat és egyben fejlődésre ösztönöz. Egy gyerekpszichológustól például elvárható, hogy ismerje a gyermeknyelvet. Ez nem mindig egyszerű, ha az ember más vidékről származik. Kezdő pszichológus koromban történt velem, hogy egy csatakosra izzadt kisfiú rontott be a kabinetembe.
– Hú, te mit csináltál, hogy így meg vagy izzadva? -kérdeztem, és már néztem is körül, hogy mit adhatnék rá, hogy meg ne fázzon.
– Tuliztunk! – válaszolta boldogan.
– Tuliztatok? – kérdeztem kissé bizonytalanul.
– Igen. Nem tudja, mi az?
– Nem…
– Hát… mondja meg őszintén – tárta szét a karját – magából, hogy lett gyermekpszichológus?!
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
