Néhány napja egy kisebb barlangot szerettünk volna meglátogatni. Alighogy megvásároltuk a belépőjegyet, egy pici lány pattant elénk, és mosolyogva mondta, hogy ő lesz az idegenvezetőnk a barlangi túra során. Először azt hittem, csak játszik, körülnéztem, kivel lehet, de olyan magabiztosan kezdte mesélni a barlang történetét, hogy szó nélkül követtük őt.
A kis idegenvezetőnk sok információval szolgált, de arra is gondja volt, hogy figyelmeztessen, ha csúszott a lépcső, vagy alacsony volt a mennyezet.
A kérdésektől sem ijedt meg. A túra végén megtudtuk, hogy Mirabela a neve és egy önkéntes csapat tagja, akiknek az a céljuk, hogy a környék látnivalóit megismertessék a turistákkal. Kiderült, hogy a nagyobb társaitól tanulta meg, mit kell tennie, mondania, és szinte minden nap „dolgozik” néhány órát, mert szereti és mert jó a társaság. Büszkeséggel a hangjában mesélt minderről. Negyedik osztályt végzett, és sajnálja nagyon, hogy el kellett válnia a tancitól.
Az egyik szálláshelyünkön egy középiskolás fiú főzte reggel a kávét, szolgálta fel a reggelit. Felhívta a figyelmünket a finom, helyi sajtokra, lekvárokra.
Szóba elegyedtünk, és kiderült, hogy azért is szeret a hegyen lenni, mert a fővárosban nem eszik ennyi finomságot, ráadásul itt a levegő is jobb, a hőség is elviselhetőbb. Ottlétünk alatt mindig volt a vendégekhez néhány kedves szava, vicces megjegyzése, két nyelven is. Egyik nap két másik társával – talán unokatestvérek lehettek – a szobákat takarították, készítették elő a vendégeknek. Porszívóztak, ágyneműt cseréltek, ráérősen. Közben zenét hallgattak, az iskoláról beszélgettek, a nagyobbik tanácsokat adott a középsőnek az új iskolával kapcsolatosan, a kicsi pedig inkább csak figyelte a nagyobbakat. Néha ő is beleszólt, nem hurrogták le, türelmesen elmagyarázták neki, amit nem értett.
Hogy miért mesélem el mindezt? Mert mindhárom esetben azt láttam, hogy a gyerekek a világ legtermészetesebb módján veszik ki a részüket a munkából.
Nem megfeszített munkát végeznek, inkább lazán, komótosan, de örömmel és öntudatosan végzik a rájuk szabott teendőket. A felnőttek szinte láthatatlanul voltak körülöttük. Bizonyára valamikor átbeszélték a teendőket, de nem voltak folyton a nyomukban, nem utasítgatták és ellenőrizgették őket fölöslegesen.
A nyarat így töltő gyerekek jutalma nem csak a zsebpénz, fontos életkészségek birtokába jutnak észrevétlenül. Azon túlmenően, hogy konkrétan megtanulnak egy-egy munkafolyamatot, egyáltalán nem mellékesen
megtanulnak kapcsolódni másokhoz, szociális készségeik fejlődnek, megtanulnak lényegretörően kommunikálni, együttműködni másokkal egy cél érdekében.
Megtanulják értékelni a munkát, megtanulják tisztelni mások munkáját. Tanulnak időmenedzsmentet, problémamegoldást, munkamorált. Csupa olyan készséget, amelynek kiemelkedő fontosságot tulajdonít a 21. század. S miközben beletesznek valamit a közösbe, megerősödik bennük a kompetencia-érzés, a saját fontosságuk, hasznosságuk érzése.
Meggyőződésem, hogy ősszel magabiztosabban, lélekben megerősödve, feltöltődve kezdik majd az iskolát.
Jó érzés volt látni ezeket a gyerekeket. Napok múltán is eszembe jutnak, és egyre jobban tisztelem azokat a felnőtteket, akik lehetővé teszik, hogy ők kibontakozhassanak, megtanulják jól végezni a munkát, néha hibázzanak, majd megtanulják kijavítani a hibákat. És a munka végeztével várják őket palacsintával, fagyival vagy főtt kukoricával. Esetenként elismerő szavakkal, vállveregetéssel, öleléssel.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Tanár néni, legyen szíves, raboljon el!
Szó szerint ezt mondja nekem egy kamaszlány nevetgélve az iskola folyosóján, a tanév vége előtt. Miért kéne elraboljalak? – kérdezem mosolyogva, bár sejtem, hogy a választól lehervad mindkettőnk mosolya. Jön a vakáció… S te nem egy felhőtlen nyárra számítasz… Hát igen… Írhatok, ha nagyon kivagyok? Persze. Amint tudok, válaszolok. Nem tudtam meg, miért nem várja a vakációt, de nem ő az egyetlen gyerek, akinek nem jó hazamenni.
