Mit csinál a gyermekpszichológus? ARCHÍV

Általános emberi tulajdonság, hogy sokszor szeretnénk tudni, mit gondolnak rólunk mások. Ez még velünk, pszichológusokkal is megesik, még akkor is, ha tudjuk, hogy mások véleménye nem feltétlenül mérvadó. Gyermekpszichológusként viszonylag könnyű dolgunk van, hiszen – akárcsak az óvónők – időnként akarva-akaratlanul szembesülünk mi is a kendőzetlen valósággal. Ez a valóság néha elgondolkodtató, néha kínos, néha szórakoztató, de szerencsére leginkább szívmelengető.

Fotó: illusztráció: Freepik

Egyik este zuhogó esőben kellett elugranom vásárolni a közeli boltba. Ahogy egyensúlyozom kifelé a megpakolt neccel és a vizes esernyővel, odaszalad hozzám egy kicsi lány:

– Szia, Tünde néni! – köszönt lelkesen.

A szürkületben nem ismertem fel, de biztosan egy kisgyermek volt az oviból, ahol dolgozom. Rögtön ott termett az anyukája is, és mire köszöntem, kézen fogta és elvitte a gyermeket.

– Ez ki volt? – hallottam még elmenőben.

– Hát a néni, aki el szokta vinni a gyermekeket – magyarázta lelkesen az óvodás, és én drukkoltam, hogy tegye hozzá, hogy vissza is szoktam őket vinni sértetlenül.

A kicsiket viszem és hozom, a nagyobbacskák pedig az iskolában már maguktól is odatalálnak a pszichológiai kabinethez.

Egyik alkalommal, amikor beléptem a terembe, egy elsős üldögélt a szőnyegen és játszott elmélyülten. Nem az ő órája következett:

– Szia! Hát te, hogy kerülsz ide? – kérdezem tőle csodálkozva.

– Bejöttem…

– Látom. De honnan tudtad, hogy ma én vagyok itt?

– A jó szagodról!

– Ööö… érződik az illatom a levegőben?

– Igen. És anyukám is mondta, hogy te egy jó szagember vagy!

– Hogy? – értetlenkedem.

– Hallottam, hogy mondta keresztmaminak, hogy az uncsitesóm is hozzád kéne járjon!

Nem is tudom, miért csodálkoztam?

Végül is azt szoktam javasolni a szülőknek, hogy mielőtt óvodába vagy iskolába íratják a gyermeküket, menjenek be az épületbe, és szagoljanak bele a levegőbe…

Egy másik alkalommal új gyermekért megyek fel egy elemi osztályba. Szünet van, a padtársával csendben üldögélnek, firkálnak. Bemutatkozom, elmondom, miért jöttem. A kislány érthető módon vonakodik, a szülő elfelejtett szólni, hogy ma lesz az első találkozás.

– Semmi gond, akkor most elmarad a foglalkozás. Jövő héten majd jövök érted – mondom neki.

– Menjél nyugodtan! – biztatja a padtársa. Ez egy kedves néni.

– Te ismersz engem? – kérdezem, mert nem rémlik, hogy találkoztunk volna.

– Igen. A Facebookról.

– Neked van Facebookod? – buggyan ki belőlem, hiszen egész kicsi gyermekről van szó.

– Nekem nincs – vágja ki magát. Apukám szokott nézegetni téged, onnan ismerlek.

Nincs ebben semmi – nyugtatom magam –, én is lecsekkolom újabban a Facen, ha valamilyen területen „szagembert” keresek. A szülők, ha követik a virtuális tevékenységünket, nyilván véleményt is formálnak róla. Egyik alkalommal azt kérdezi egy kicsi lány:

– Nem teszed ki a rajzomat a Facebookra?

– Nem. De nézd, beteszem a gyűjteményembe és megőrzöm.

– Igazán kitehetnéd – mondja számonkérően –, anyukám azt mondja, hogy minden hülyeséget megosztasz.

Máskor a tevékenység hiánya szúr szemet. Egy rajztesztet vettem fel egy kislánnyal. Amíg rajzolt, én figyeltem, jegyzeteltem. Tehát látszólag nem csináltam semmit. Meg is kérdezte a kis szemfüles:

– Te nem csinálsz semmit?

– Hm… figyelem, amint rajzolsz – válaszoltam.

– Te csak nézelődsz? – kérdezte őszinte csodálkozással a hangjában. Anyukám mindig csinál valamit, mosogat vagy legalább facebookozik.

Az is előfordul, hogy nem én vagyok az első pszichológus, akinél megfordul a gyermek. Erről a szülők nem mindig világosítanak fel rögtön az első alkalommal, de szerencsére a gyermekek ezt minden esetben megteszik:

– Azért jöttünk hozzád, mondja a kisdiák, mert a másik pszichológus nem tudott velem mit kezdeni. Anyukám érdeklődött, s azt hallottuk, hogy te is benne vagy a top3-ban!

Ez megnyugtat, és egyben fejlődésre ösztönöz. Egy gyermekpszichológustól például elvárható, hogy ismerje a gyermeknyelvet.

Ez nem mindig egyszerű, ha az ember más vidékről származik. Kezdő pszichológus koromban történt velem, hogy egy csatakosra izzadt kisfiú rontott be a kabinetembe.

– Hú, te mit csináltál, hogy így meg vagy izzadva? – kérdeztem, és már néztem is körül, hogy mit adhatnék rá, hogy meg ne fázzon.

– Tuliztunk! – válaszolta boldogan.

– Tuliztatok? – kérdeztem kissé bizonytalanul.

– Igen. Nem tudja, mi az?

– Nem…

– Hát… mondja meg őszintén – tárta szét a karját – magából, hogy lett gyermekpszichológus?!

korábban írtuk

Iskolai bullying – ilyen helyzetben nincs vesztegetni való idő
Iskolai bullying – ilyen helyzetben nincs vesztegetni való idő

Szülői kötelességünk, hogy tudjuk, milyen jogok illetnek meg akkor, ha iskolai bullying áldozata a gyermekünk, és azt is, hogyan szerezhetünk érvényt ezeknek. Ebben a hónapban erről beszélgettünk Lukácsi Katalin ügyvéddel.