Reptér. Becsekk. Ja, az onlájn volt, akkor csak telefonos becsekket mutatok a gépnek. Csipog, mehetek. Levetkőzöm, nadrágszíjat le, az őr mutatja, hogy a reggel gondosan megkreált kontyomat is legyek szíves szétszedni. Nem örülök, de itt ő a főnök, inkább szedem ki a gondosan berakott hajcsatokat.
Cipőt is le. Kapun átmenni, tudom jól, hogy be fog csipogni. Mosolyogva fordulok az őrhöz, protézisem van, tudja. Elhiszi, de menjek be a fülkébe, meg kell motoznia. Hívja a kolléganőt, ketten kell legyenek, ez a protokoll. A csipogó fémérzékelővel végigpásztáznak a testemen, elölről, hátulról, oldalról, lábam között, hónom alatt. Minden oké. Nincs más veszélyes fém bennem a túlméretes protézisen kívül. Átmehetek útlevelet felmutatni egy másik fülke ablakának.
Kávét keresek, vagyonért találok. De az kell, mert laptop felnyit, még egy-két elintéznivaló, levél, rövid üzenet, minden oké, minden legyen oké. A gépen még kukucskálok az elején a távcsőnyi ablakon, a föld makettje bárhányszor izgalmas. Aztán előkapom a jegyzetfüzetet, egy-két átgondolnivaló, gondolatsorok lebetűzve papíron, mert itt tilos a wifi, és nehezebb is laptopot rámolni elő meg aztán el. Reptér ismét, más ország, de ugyanaz a világ. Minden angol, mindenki angol. Taxival a szállodába, becsekk, kedves mosolyok, angolul mindent.
A szállodában a kistasak az úr. Kávé, tea, cukor, kávétej(por), sampon, tusfürdő, szappan. Kistasakban lakik a kulcsom is, az áramot is innen kapom. Laptop kinyit, telefon berak töltőbe. Tovább dolgozni. Megbeszélést egyeztetni, lehetőleg a környéken, az lenne a legjobb, ha a hotel halljába jönne.
Zuhany. Bőröndből szedni ki az otthon ízét. De a szalonna is csak a mezőn esik jól, mert odavaló, én is otthon esnék jól ezekben a ruhákban, de most nincs más.
Bőrönd-élet van. Kompakt pakolás: csak ami igazán fontos, csak ami igazán kellhet. Vajon mi a fontos? Az igazán. A telefonom. Emlékszem, egyszer a rohanásban a szállásomon hagytam, épp utazóban voltam egy másik külföldre. Az eszem a helyére állt, amikor az állomáson kitalálta, hogy rendes, oldszkúl telefonfülkét keressek, és mivel a gazdám, aki épp az édesbátyám, telefonszámát nem tudtam fejből, a sajátomat tárcsáztam. A bátyám válaszolt, és kihozta a telefont az állomásra. Még időben. Gurultam ki az állomásból boldogan, elérem az orvosi időpontomat egy harmadik országban, telefonom a zsebben. Fontos, igazán fontos, hogy az ember képes legyen tudatni magáról.
Egyszer a cipőm hagyott el majdnem, ugyanígy vonatra sietve. Hosszú szárú vagány bakancs, zipzáras és fűzős. Én a zipzárt használtam, de induláskor bemondta az unalmast. Cserecipő nuku, arra nem volt hely a bőröndben. Gyorsan rákötöztem a fűzővel a lábamra, és iszkiri a vonatra. A vonatban fél órámba telt, míg megoldottam a zipzárkérdést. Fontos, igazán fontos, hogy az embernek cipő is legyen a lábán.
Kiemelt kép: Shutterstock
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. júliusi-augusztusi lapszámában jelent meg.
