A pszichológusról a köztudatban legtöbbször olyan kép él, hogy ő valamiféle röntgensugár-tekintetével vesébe látó, pironkodva őrzött lelki szennyeseink közt turkáló mágus/boszorkány és emberkinézetű lény keveréke, akivel nem jó sokat diskurálni, mert félő, hogy rögtön kideríti, hogy nem vagyunk teljesen fixek.
– Pszichológus vagy? Huh, akkor most biztosan tudod, mit gondolok… – enyhének álcázott, de elég szembetűnő elhúzódás, a tekintetekben a „tessék vigyázni, az ajtók záródnak” metrós szöveg volt olvasható egy-egy társasági összejövetelen, ahol kiderült, mivel foglalkozom. Persze nem mindig.
A közelebbiek viszont, akikkel megosztjuk hétköznapjainkat, azt látják: jó, hogy hazajöttünk a munkából, de cseng a telefon, és még jó órát beszélünk egy hozzátartozóval vagy orvossal például, hogy lehetőleg holnap nézze meg a gyereket, mert szerintünk krízisben van. Alig öltözünk át, bekapcsoljuk a gépet, és látjuk, hogy egyik gyermekkliensünk, akit bántalmaznak, átküldte a felvételt, hogy hallgassuk meg, mialatt verik. Kihangosítva maradt a gép, miközben megy a felvétel, gyermekeim rémült tekintettel állnak elém:
– Anya, te milyen rémfilmet nézel???
A szerző
Nem film ez, kicsikéim, sajnos, ez egy gyermek valósága – mondanám az igazat, de elhallgatok, mint ahogy annyi mindenről, amiről az előírás miatt hallgatnom kell. Mosogatás közben is azon kattogok, hogy itt már nem lehet hallgatni, lépni kell valamerre. De merre, hogy minél több további sérülést előzzünk meg?
– Tanár néni, holnap le kellene menjek a kabinba (kabinet) nagyon. Zűrök vannak újra itthon. Vagy most tudunk beszélni?
Azt tanítják, hazaérve le kell tenni a munkát. Igen, az összes adminisztratív papírmunkát könnyedén leteszem, de ez már nem munka, ez valami más. Hogy miért iszonyúan nehéz, de gyönyörű ez a szakma? Olyan megtisztelve, hálásnak érzem magam, amikor egy ember, vadidegen, leül velem szembe, segítségemet kérve felfedi legvédtelenebb részét, beavat életének legszemélyesebb érzéseibe, olyan életutak, sorskönyvek rajzolódnak ki, hogy a legizgalmasabb tévésorozat is unalmas esti mesének tűnik. Rengeteget tanulok tőlük bátorságról, küzdésről, sorsalakító törvényszerűségekről, a figyelem és szeretet gyógyító hatalmáról. Együtt haladunk egy ideig az úton, életének egyik meghatározó részében bizalmi társa lettem. Ez az az ajándék, amitől ez több, mint szakma.
Fotó: Pixabay
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. júliusi-augusztusi lapszámában jelent meg.
