– Minden rendben van – mondja –, ésszel tudom, hogy minden rendben. Csak azok a felhők ne jönnének. Amikor jönnek és elsötétül minden, azt érzem, megfulladok.
Azután és azóta is sokat beszélünk az ő fellegeiről.
Nemrég egy baráti összejövetelt tartottunk nálunk, a kertünkben. Az egyik többgyermekes családból az apa érkezett a gyermekekkel. Jelezték, hogy az anya is csatlakozik rövidesen. Előre mentem valamiért, amikor az udvaron megpillantottam az anyát. A virágokkal bíbelődött.
– Nem vagyok jól, nem vagyok jól – ismételgette. – Képtelen vagyok összeszedni magam, és csatlakozni a vendégekhez.
Kissé fennhéjázva mindig azt gondoltam, mint aki ismeri az elméletet és megannyi bevált praktikát, hogy az ember képes és képesnek kell lennie kimászni a gödörből. Önmagáért, a családjáért. Ez nem opcionális. Aztán egy nap azon kaptam magam, hogy én ülök a gödör alján eszköztelenül.
És lehetnek ezek a világ legszebb normatív krízisei is, mint például egy új családtag érkezése vagy egy változással járó megoldás eszközlése a rég húzódó problémára. Hogyan, mibe kapaszkodva kell talpra állni, ha mintáink nem segítenek? Ha azt éljük meg, hogy elveszítjük biztonságérzetünk?
Most én kerültem hasonló csónakba, evező nélkül. Családi életünk fenekestül felfordulni látszik. Minden rendben van, minden rendben van – mantrázom –, hisz mindezek a változások a mi vállalásaink. Alapjaink szilárdak. Mégis kétségbeesett, indulatait uralni képtelen gyermekké degradálódom.
Elveszítem a realitásérzetem, és magam sem tudom, mi a valóság és melyek az alaptalan félelmeim. Olyan démonokkal harcolok, amelyeknek már nem szabadna hatalmuk legyen felettem. Megragadnak mégis minden alkalmat, előbukkannak újra és újra, figyelmeztetve, hogy még dolgom van velük.
Itt vannak a gyermekeim, a társam, az egész életem, amit megálmodtam, csak élni kellene. Levetkőzni végre a gúzsba kötő láncokat.
Innen, a szakadék széléről jól látni, milyen jó is a békeidő, amikor az ember teszi a dolgát, gondozza azt, amit létrehozott, és meg-megfeledkezik fojtogató gyökereiről.
Innen látni, hinni, hogy onnan lentről csak felfelé vezet út. És megérezni a szédülés pillanatában, hogy van, aki megfogja a kezem. Együtt zuhanunk vagy együtt emelkedünk? Csupán ennyi a kérdés, és ezen múlik minden.
korábban írtuk
Határt tartani lehet ítéletmentesen is
Többször írtunk már arról, hogy mit tehet a függő a rabságból való kitörésért, arról azonban kevesebbet beszélünk, hogy miként segíthet a tágabb környezet például egy alkoholbetegnek. Hogyan támogathat a barát, a szomszéd, a kolléga egy függőt?
