Sára vagyok. Fejedelemasszony. Igen, ezt jelenti a nevem, és ma a boldogságomról szeretnék mesélni nektek. Mit tudnak ezek a punnyadt nők arról? Tudjátok, drágáim, engem nem is bosszant, hogy irigykednek rám, én kiválóan szórakozom.
Kuncogok magamban, amikor lesik a lift előtt, hogy már megint miféle cipősdobozokkal van tele a szatyrom, sőt olykor ott helyben ledobom a cipőm, és felpróbálom valamelyik újat, talán a pirosat. Vagy a bézst. Szinte biztos vagyok, hogy ilyenkor telekaratyolják a lépcsőházat, hogy „...bezzeg Sára mindennap forgolódhat az outletben, az én emberem meg újra knock-out lett abban a homályos és bűzös késdobálóban”. No de szegények nem is tudják, hogy a boldogságra születni kell, ezt nem lehet kikotorni egy turkálóban. Nekem már a szülészeten is rózsaszín filctollal írta be az orvos a tízest, aztán az oviban már angyalka volt a jelem, és minden kissrác nekem adta a habcsókját egy pusziért. A suliban a tanci már engem kopírozott, de énnekem nem kellett másolnom, a házi feladataim megoldotta az a stréber kis csávó, hogy is hívják, na, nem jut eszembe, de látom ritkán, az útszéleken áll azzal a háromlábú műszerrel, és leskelődik. Valami popógráfus vagy mi.
A gimiben az igazgató felajánlotta, hogy bevisz reggelente az autójával, nemet mondtam neki, mert túl korán indult. Aztán egy darabig a tesitanárral lógtam, persze nem a szeren, mert amikor meglátott a mellbevágóan szűk crop-topomban, akkor mindig távfutás következett a többieknek, abból a hosszúból. Amíg visszatértek, a tanár tartotta bennem a gyertyát, aztán átcuccoltunk az alsó hídról a felső hídra, és a bordásfalnál is meghúzta bennem a mérleget. Közeledett az érettségi, és én még nem tudtam, hogy merre billen a mérleg nyelve, de nem paráztam, nagyon jól ment nekem minden, ami opcionális, de hoztam a kötelezőt is, és belém zúgott a bizottság elnöke, akit elbűvölt a koraérettségem.
Amikor besétáltam a színire, akkor a barátnőim szülei már nem győzték ismételgetni, hogy „bezzegsára”, mert az egyik orvosira ment ugyan, de elájul a fecskendőtől, az ő kezében az egyszer használatos tű egyszer sem használatos, a másik belsőépítész akar lenni, de klausztrofóbiás, a harmadik kommunikációt tanul, de nem tudja megkülönböztetni a szóbelit a lábbelitől. Aztán van még néhány, aki elhúzott nyugatra, de azok is csak panaszkodnak, hogy az ottani kolbásznak kerítésíze van, olyan, mintha fűrészporból lenne töltve, mert az állatvédők kimentik belőle az állatot.
És mindeközben én? Lám-lám, itt az Újvilágban, a Melrose Hill közeli szállodám ablakából nézem az azúrkék eget vagy a méregzöld pázsitot. Vagy inkább azt a hibátlan stílusú, kissé göndör szépfiút, aki a nyugágyában elnyúlva naphosszat fürkészi az ablakom. Valami Banderas, de én csak Tonikámnak szólítom. Ha intek neki, kettesével lépi a fokokat a vészlétrán, hogy beugorjon az ablakon.
Bezzeg a férjem pont ekkor lehúzza rólam a takarót, és a szép, feszes fenekem a hideg falhoz ér. Hajnal van már, kimászok mellőle, nehogy hozzám érjen, és megkenem a gyerkőcöknek a margarinos szendvicset.
Fotó: pixabay.com
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. áprilisi lapszámában jelent meg.
