Karanténidő: Egyszer majd szólnak, hogy hazamehetünk

Az emberek nagy többségének nincs a bakancslistáján két karanténban töltött hét. Nekem sem volt, de így lassan egy hét után kezdem érezni, hogy a bukaresti karantén-szállodában eltöltött idő egyszerre élmény és tapasztalat, egy életre emlék marad. És még csak nem is rossz emlék.

Művészettörténész, újságíró vagyok, aki egy doktori kutatás miatt utazott Párizsba, ám a tervezett hat hónapos ott tartózkodásból csupán egy hónap lett, a bezárt könyvtárak, egyetemek, kutatóintézetek hazatérésre kényszerítettek. Ám világjárvány idején ez nem olyan egyszerű, három törölt járat után, az utam addig tolódott időben, hogy Franciaország vörös zóna lett: töröltek minden Franciaország – Románia repülőt, és kötelezővé tették az intézményesített karantént az onnan érkezőknek. Nem pánikoltam vagy szomorkodtam, hanem tudatosan készültem, a mosószappantól, a bicskán és a whisky-n át a portörlőig mindent bepakoltam a bőröndömbe. 

Amszterdamon keresztül, átszállással jöttem haza, hiszen így lehetett. Nem zúgolódtam, mint honfitársaim, de én is éreztem a bukaresti reptérre érve, hogy van abban egy kis logikátlanság, hogy

bár egy gépen, buszon együtt utaztunk, egy térben vártunk, amikor az útlevél ellenőrzéshez értünk, két csoportra osztottak: a pirosakra karantén várt, a többiek buszra, vonatra ülhettek, mehettek haza otthoni karanténba.

Németországból és Franciaországból érkeztek a piros zónások, többségében vendég- és idénymunkások, azt is megkockáztatnám, hogy rajtam kívül mindenki az volt. A repülőtéren két órát vártunk arra, hogy a karanténba szállítsanak, ami alatt voltak, akiket lenyugtatott, hogy a határőrök kiengedtek a mosdóba dohányozni, mások próbáltak lázadást szítani, kiabálva panaszkodtak, hogy éhesek. Nekem kellemesen telt az idő, az egyik határőr munkája végeztével, maszkját, kesztyűjét levéve, mosolyogva odasétált hozzám, hogy többek között Székelyföld szépségeiről beszélgessünk.

Miután megkaptuk a csomagokat, felzsúfoltak a buszra, és irány a négy csillagos szálloda. A közel harmincfős csoportban hárman voltunk nők, egy valaki családdal,

így én egy szimpatikus bukaresti hölggyel kerültem egy szobába. Egy szobába, ami első látásra ijesztő volt: szakadt függöny, hiányos ágynemű, rozsdás wc, amit nem lehet lehúzni, megdrótozott csap, néhány kiégett körte, por, zsírfoltok. Szappan sehol, wc papír sehol.

A hely néhány nap alatt élhető lett: kaptunk wc papírt, ágyneműt és egy fél pohár Domestost is. Nagytakarítottunk, és ötödik nap a wc-t is megszerelték.

Első este vacsorát csak külön kérésre kaptunk, de finom volt. Jól aludtam.

Az első ébredés volt a legfurcsább. Nem a szoba volt idegen – rengeteget utazom, így egy hotelszoba nem lep meg, amikor kinyitom a szemem – a másik ágyban ott feküdt egy ismeretlen nő. Előző este be sem mutatkoztunk, mindketten el voltunk foglalva a telefonálgatással, azzal, hogy kicsit belakjuk a helyet. Utóbbi meglepően hamar megtörtént, sőt az is meglepő, hogy milyen hamar kialakult az itteni, napi rutin.

 Szobatársam, Ema, tizennégyéve hajón dolgozik, negyvenes évei elején jár, nincs férje és gyereke, csak testvérei, akikkel szoros a kapcsolata. Sokat cigizik, szeret dúdolni, naponta többször tornászik. Jóval előttem fekszik le, de csak kicsivel előttem kel fel. Tudom, hogy mennyit keres, mivel foglalkozik a családja, hány unokahúga van, hogy mennyit járt személyi edzőhöz és, hogy mennyit tartott a házassága. Azt hiszem, ő jóval kevesebbet tud rólam.

Hirdetés

Megkérdezte a nevem, de aztán elfelejtette. Mondtam, hogy lehetek Irina is. De ezt is elfelejtette. Azóta nem szólít meg. Tudja, hogy sokat gépelek, hogy csak néha gyújtok rá, hogy nincsenek testvéreim, meg, hogy van egy vőlegényem. Nagyjából ennyi. Bármily hihetetlen is ezek után, de tulajdonképpen sokat beszélgetünk: az időjárásról, az ebédről, a Bravo ai stil című műsorról, a zeneszámokról, amik a tévében mennek, Bradley Cooper alakításáról a Csillag születikben. Együtt eszünk és együtt edzünk – persze mindenki a maga gyakorlatait. Tegnap, amikor a nővérével beszélt, ő is puszilt engem. Mondtam, hogy én is őt. Azt hiszem, hogy ez egy karantén-barátság.

 

A napok egész gyorsan telnek, hol cikket írok, hol doktorit, hol egy bejegyzést egy közösségi oldalra. Olvasok, filmet nézek, sokat telefonálok.

Az étkezések adnak egy időkeretet, a sport is elmaradhatatlan esti program. Az a legbizarrabb, hogy itt biztonságban érezzük magunkat: amíg Párizsban, félóránként fertőtlenítgettem valamit, addig itt a talpig beöltözött felvigyázóinktól kapott ételre, tárgyakra nem tekintünk veszélyforrásként.

Bár tévét nézünk és olvasunk híreket, itt kicsit megszűnt a külvilág. Azt sem tudjuk biztosan, hogy mikor jár le a tizennégy nap (a szomszédos szobák lakói sem), de valahogy nem is érdekel. Egyszer majd szólnak, hogy hazamehetünk.

Kiemelt kép: Shutterstock