Oltári nők Kerekes Izabella, aki testet gyógyít és lelket ápol

Szerzetes, pszichoterapeuta, gyermekorvos Gyergyószentmiklóson. Néhány év orvosi tapasztalat után a test gyógyítása mellett egyre izgalmasabbá vált számára a lélek gyógyítása, a lelki folyamatok összetettsége. Így, az emberre egészként tekintve, jobban tudja annak egészségét szolgálni.

– Szerzetesség, orvoslás, pszichoterápia – ezek külön-külön is egy egész embert kívánnak. Hogy fér meg egymás mellett ez a három hivatás?

– Köszönik szépen, mostanra elég jól összeszoktak. Ezek egy hosszú keresési folyamat állomásai. 17 éves koromban kezdtem határozottan érezni, hogy valamiféle szolgáló életformát szeretnék választani, amelyben szerepet kap a szenvedés enyhítése, a gyógyítás, helyreállítás. Ezt akkor úgy fordítottam le magamnak, hogy orvos szeretnék lenni. Utólag gyanús nekem, hogy már akkor többről volt szó: szerzetesi hivatásom ébredezett, csak akkor még nem sokat tudtam a szerzetesek létezéséről, sőt az egyházról sem, mivel nem kaptam vallásos nevelést. A lélek működése mindig is érdekelt, de 1987-ben, amikor érettségiztem, Erdélyben még nem létezett pszichológiai kar, én nekivágtam az orvosképzésnek, és ezzel párhuzamosan ismerkedtem a kereszténységgel.

– Hogyan kanyarodtál a szerzetesség felé? Vagy hogyan ismerted fel a téged szólító Istent?

– Eleinte nem éreztem túl otthonosan magam az egyházban. Aztán ez megváltozott, amikor megismertem a Szent Ignác-i lelkiséget. Szent Ignác a jezsuita rend alapítója volt, és az a mód, ahogy ő és a követői megélték az Istennel való kapcsolatot, az a Szent Ignác-i lelkiség. Ezt egy nagyfokú szabadság, rugalmasság, sokszínűség, a belső megmozdulásokra való odafigyelés jellemzi – egyik életrajzírója szerint Ignác volt az első pszichológus –, ugyanakkor valami jó értelemben vett földhözkötöttség, a realitásban való megkapaszkodás, szolgáló szeretet.

„Istent mindenben keresni és megtalálni” – ez az egyik kulcsmondatuk. 

– Ebben benne van az is, hogy Isten mindenkit egy egészen személyes úton vezet a vele való kapcsolatra, és az is, hogy nagyon sokféle út létezik, amelyen lehet vele járni a hétköznapokban. 

Erdélyi rendtársakkal
Mire befejeztem az egyetemet, kikristályosodott, hogy ez az orvosi „foglalkozás” nem egészen az, amire vágytam, ugyanakkor megérett bennem a döntés, hogy szerzetesként szeretném leélni az életemet.

– Megismertem egy Szent Ignác-i lelkiség szerint élő női szerzetesrendet, a Segítő Nővérek Kongregációját, a tagjai akkoriban telepedtek le Erdélyben. Láttam, hogy úgy élnek, mint a többi ember a környezetükben, kisebb közösségekben, családi házban vagy tömbházlakásban laknak, nem viselnek „egyenruhát” sem szó szerint, sem átvitt értelemben, állami munkahelyeken, főleg segítő szakmában dolgoznak. Néztem, hogy itt csupa egyéniség van, éreztem, ide pont beletalálok.

– Aztán – ha jól értem – ez kezdett „kevés” lenni?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy a munkám során nagy szükségét éreztem a „többnek”, a pszichológiai tudásnak. Sokat foglalkoztatott, hogyan lehet jobban támogatni az anyát és beteg gyerekét, bevonni őket a gyógyítás folyamatába, mozgósítani az erőforrásaikat, hogy kell közölni egy rossz hírt. De az is, hogy én miben tudnék megkapaszkodni, hogy az emberi szenvedés, amivel nap mint nap kapcsolatba kerülök, ne sodorjon el, és érzéketlenné se tegyen.

Részben a betegek miatt, részben a saját lelki egészségem védelmében kezdtem el család- és párterápiát tanulni. Szakmailag és emberileg is nagyon sokat kaptam ebben a képzésben, mondhatom, hogy megváltoztatta az egész életemet. A tanulóévek alatt egy darabig párhuzamosan dolgoztam kórházi orvosként és terapeutaként, ami elég megterhelő volt, de amire letettem a záróvizsgát, letisztult bennem, hogy az orvosi munkát nagyrészt le fogom cserélni a pszichoterápiára, mert az sokkal inkább az enyém. Azóta főállású terapeuta vagyok, a kórházban pedig havi néhány ügyeletet vállalok.

– Van olyan, hogy egyik hivatásod kiegészíti, segíti a másikat?

Hirdetés

– Igen. Nekifogok annak a feladatnak, ami előttem áll, aztán olyan szerszámot veszek elő, amilyet a helyzet megkíván. Orvosként próbálok figyelni arra, hogy a gyerekeket játékosan közelítsem meg, az ő szintjükön elmagyarázzam, mi történik velük, hogy végighallgassam az anyákat, korrektül tájékoztassam, ha tehetem, megnyugtassam őket. Ha egy gyereknek tartósan tünetei vannak, de az orvosi vizsgálatokkal semmilyen betegséget nem sikerül kimutatni, gyakran valamilyen családi feszültség van a háttérben, amit ő valahogy testben megjelenít. Ilyenkor szoktam javasolni a családterápiát, hogy együtt keressük meg az okot.

2013-ban Gyergyóban gyerekorvosként

Pszichoterápián előfordul, hogy az istenkapcsolattal, vallással, egyházhoz való viszonnyal dolgozunk. Szerzetesként kísérek időnként Szent Ignác-i lelkigyakorlatokat. Sok-sok gyógyulatlan seb előkerül ezekben a beszélgetésekben, éppen, mint a terápián, és számtalan katartikus pillanatot éltem meg emberekkel, eltemetett érzések feltörését, a gyász könnyeit, elfogadást. A program végén, ha úgy látom, jelzem a lelkigyakorlatozónak, hogy ezzel vagy azzal a kérdéssel terápiában volna érdemes dolgozni, és segítek a szakember keresésében.

A Szent Ignác-i lelkigyakorlatok olyan többnapos programok, amelyeken az emberek csendben visszavonulnak, naponta többször imádságban töltenek több időt, szentmisén vesznek részt, kimennek a természetbe, kreatív tevékenységeket végeznek, zenét hallgatnak. A tapasztalataikról mindennap beszélgetnek egy szerzetessel, aki kíséri őket az útjukon, s mindennek a célja az önmagukkal és Istennel való személyes találkozás, kiengesztelődés, újrakapcsolódás, erőgyűjtés.

– Mifelénk elég nagy az ellenállás a lélekgyógyászattal kapcsolatban. Mit gondolsz, mi ennek az oka?

– Gondolom, hogy részben kulturális okai vannak. A székelységben az emberek nem nyílnak meg olyan könnyen. Nem könnyű segítséget kérni olyan közegben, ahol a tűrés, a konok kitartás erénynek számít. Lehet, sokan nem is tudják még, mi fán terem a terápia, vagy félnek a megbélyegzéstől. De lehet egy pozitívabb olvasata is annak, hogy az emberek kevésbé veszik igénybe a terápiát, mint például tőlünk nyugatabbra. A terápiában a páciens a terapeutával való kapcsolatában tapasztalja meg az elfogadást, ennek segítségével reflektál az életére, ismer fel fontos igazságokat, merít erőt egy-egy lépés megtételéhez.

Nálunk felé, ha erodálódnak is, de még mindig vannak kapcsolataik az embereknek.

Nem azt akarom mondani, hogy egy baráti beszélgetés helyettesít egy terápiás ülést, hanem hogy ez is, az is egy kapcsolat, amelyben különböző módon, de meg lehet kapaszkodni. A terápia egy nagyon jó útja a lelki gyógyulásnak, kibontakozásnak, de nem az egyetlen útja.

Szofival, a rendi közösség kutyájával jól megértik egymást

– Tapasztaltál-e előrelépést ezen a téren?

– Határozottan igen. Amikor kikerültünk a képzésből, afféle egzotikumnak számítottunk, meg persze úttörőknek. Ma már Gyergyószentmiklóson is többen dolgozunk a szakmában. Tíz évvel ezelőtt sokkal kevesebb páciensünk volt, mint most. Gondolom, a szakma társadalmi megítélése javul, miközben az emberek körülöttünk egyre jobban leterhelődnek.

– Melyek azok a traumák, élethelyzetek, amelyekre te mindenképpen javaslod a terápiát?

– Párkapcsolati problémák, gyerek tünetképzése kimutatható szervi ok nélkül, gyászfeldolgozás, leválási problémák, pszichoszomatikus panaszok, szorongásos betegségek, depresszió – hogy csak néhányat említsek. S nemcsak hogy mikor javaslom, hanem hogy kiknek: olyan embereknek, akikben van kíváncsiság és vállalkozószellem egy belső utazáshoz, egy kis hajlandóság, hogy kívülről is ránézzenek önmagukra, az életükre, meghallják a visszajelzéseket és közel engedjék magukhoz, belenézzenek a tükörbe, új utakat próbáljanak ki…

A fotók Kerekes Izabella tulajdonát képezik.