Kicsi lány, nagy hanggal

Székelyföldi turnéja előtt találkoztunk Budapesten. Tóth Andi élete ha nem is éppen a feje tetejére, de új pályára állt a tavalyi tehetségkutató megnyerése óta. Családjáról, éneklésről, terveiről, szerelemről mesélt.

A magyarországi X-Faktor történetének legfiatalabb győztese. Közvetlen, derűs, két lábbal áll a földön tizenöt évesen is.  Alföldi Róbert, az RTL Klub tehetségkutató műsorának zsűritagja Tóth Andi egyik bombajó produkciója kapcsán csak annyit mondott: „Menjen maga a francba, de komolyan!”

Egy budapesti kávézóban találkozom a nagyváradi születésű lánnyal. Ő persze teát iszik, kevés cukorral, mert tartani kell a formáját. Csicsergős, közvetlen, valóságos energiabomba. Ugyanaz a pozitív kisugárzás, mint a képernyőn.

– Hallom, kiszőkültél. Milyen az eredeti hajszíned?

– Vagy világosbarna, vagy sötétszőke, nem tudom megállapítani (kacag).

 

– Mennyit változott a külsőd a műsor miatt? Egyesek szerint nagyon…

– Szerintem meg csak alig. A forgatásokon nyilván extravagáns ruhákban kellett megjelenni, de ez csak jelmez, senki nem hétköznapi cuccban lép a színpadra. Kaptam egy kis segítséget az RTL Klub stylist-jaitól, fodrászaitól, és most szőkébb, természetesebb a hajam. Semmi nagy durranás nem történt a megjelenésemmel, szerintem.

 

– Akkor egyelőre se tetkó, se piercing…

– Nem, még nem bolondultam meg (nevet).

– Budapesten jelenleg van felnőtt asszisztencia az életedhez? Hogy ne is bolondulhass meg, ha kedved szottyanna?

– Persze, a családom nem hagy egyedül, a két nagymamám felváltva tartózkodik Magyarországon, és „vigyáz rám“.

 

– A családod meddig marad Nagyváradon?

– A szüleim nem hagynak ott csapot-papot, mert az én életem fenekestől felfordult. Amíg nem találnak munkát Budapesten, nem költöznek. Apukám taxisofőr, anyukám egy cipőgyárban rakodó, és reméljük, hogy a magyar fővárosban is akad majd munkahely számukra. Addig a házat sem adják el. Persze már nagyon szeretnénk, hogy ismét együtt legyen a család, jön majd a testvérem is, de felelőtlenül nem vált a família.

 

– A bátyáddal milyen a kapcsolatotok?

– Most már abszolút harmonikus, bár nem volt ez mindig így, voltunk mi kutya-macska viszonyban is. De amióta nagyobbak lettünk, rájöttünk, fölösleges harcolnunk, és már nagyon szeretjük egymást.

 

– Hogy viselte a gyerekkori énekléseidet?

– Kisebb koromban inkább táncoltam. Hatévesen az anyukám, aki szintén imád mozogni, beíratott tangóra, salsára, majd mikor tíz lettem, átmentem hip-hop-ra. Abban az időben az egyik osztálytársnőmmel készültünk egy farsangi fellépésre, de a társam az előadás napján kidobta a taccsot, és otthon maradt. Nagyon elkeseredtem, ám akkor az iskolai énektanárom előállt azzal az ötlettel, hogy ha már dugába dőlt a tánc, énekeljek valamit. Az első reakcióm az volt, hogy: én?! Nem! Miért? Azt mondta, hogy mert jó hangom van. Nekem? Kizárt, reagáltam. Végül csak énekeltem, a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű magyar népdalt választottam, és nagyon nagy sikerem lett. Utána kerestünk egy énektanárt, és azóta egyfolytában éneklek.

 

Hirdetés

– Meddig tanultál nála?

– Csak egy évig, mert nem jó technikát tanított, az volt a lényeg, hogy ordítsunk, ez pedig megterhelte a hangszálaimat rendesen. Apukám ezt megelégelte, és keresett másik oktatót. Szerencsére rátalált Molnár Mónikára, igazából ő mondta nekem, hogy „Andikám, már készen állsz arra, hogy indulj az X-Faktorban.” Rendkívül meglepődtem, tiltakoztam, ám most itt vagyok (mosolyog).

 

– Ő nagyon hitt benned…

– Már a második órán azt mondta, hogy sokra fogom vinni, és egy év után, hogy próbálkozzam meg egy tehetségkutatóval. Eleinte kisebb volumenű versenyekre neveztem be, például Déván egy egynapos megmérettetésre, ahol egész jó eredményt értem el.

 

– Mit jelent neked az éneklés?

– Mindent. Amikor felmegyek a színpadra, úgy érzem, ki tudom adni magamból az összes feszültséget. Mint amikor leülsz valakivel beszélgetni, és megkönnyebbülsz, olyan nekem az éneklés. Ez legtöbbször nálam rockban nyilvánul meg, vagy nagyon lassú, érzelgős dalokban. Azt mondták, amikor rockot adok elő, látszik a tűz a szememben. Amikor meg például a Cabaret című musicalből éneklek, akkor meg azt, hogy ez a csaj tiszta dilis. Én szeretem, ha azt látják, sokszínű vagyok.

 

– Milyen volt az első találkozás az X-Faktorral?

– Az első alkalom maga a casting volt, rettenetesen izgultam, de valahogy erőt vettem magamon, és elénekeltem a dalomat. Aztán jött a válogató, amelyen nagyon-nagyon fáradtan vettem részt, ugyanis aznap utaztunk Nagyváradról Budapestre, és éjjel 3-kor keltünk, hogy reggel 8-ra odaérjünk az RTL-be. Ment az egész család. Végül este 8-kor kerültem sorra. Hulla voltam, szerintem látszott is az arcomon. De az éneklés jól sikerült.

 

– Izgultál?

– Itt már nem. Pedig én mindig is izgulós fajta voltam, engem nem lehetett úgy kiállítani a színpadra, hogy ne remegjen a lábam, mindig is féltem a színpadtól.

Mondjuk a színjátszás jót tett, adott egy rutint, és sokat lefaragott a parázásomból. Először az iskolai produkcióban szerepeltem, a Liliomfit adtuk elő, persze erősen átdolgozva. Én voltam Mariska. Mivel ez jól ment, Váradon beiratkoztam egy színitanodába, ahová egy évig jártam,  mert közbejött az X-Faktor. De nagyon szerettem. Itt rockot is énekeltem, magamra találtam, felszabadultam, nyitottabb lettem.

 

– Hogy érezted magad az élő showk-ban? Elég lazának tűntél.

– Különösebb izgalom nélkül meneteltem végig, próbáltam minden percét kiélvezni annak, hogy a legnagyobb nézettségű, élő televíziós műsorban szerepelek. Nem munkának fogtam fel a gyakorlást és a fellépéséket, hanem hatalmas lehetőségnek. Arra gondoltam, hogy ezért dolgoztam évekig, hogy itt lehessek, és most végre megmutathatom az embereknek, hogy bár 15 éves vagyok,  meg tudom csinálni, mert a kor nem számít. Csak azzal törődtem, hogy jól érezzem magam, és a produkcióim által a nézők is.

 

– Milyen volt az utolsó adás?

A beszélgetés folytatását a Nőileg magazin 2015. márciusi számában olvashatják.