Kultúraszervező, kultúrember, kultúrharcos – ezzel a három szóval jellemzi magát Imre Zoltán kultúrantropológus. A Körös-parti város középkori várában otthonosan berendezett irodájában lágy dzsessz szólt ottjártunkkor, és mint beszélgetésünk során kiderült, zene lengi be mindennapjait is, legyen szó családi örömzenélésről, meditáló pillanatokról vagy a rockegyüttesről, amelyben játszik.
No, de ne fussunk ennyire előre.
Imre Zoltán Nagyváradon látta meg a napvilágot, kisdiák korától képzőművészetet tanult, szülővárosában diplomázott szobrászként, majd egy rövid budapesti kitérőt követően itt találta meg küldetését. Nagy szónak tűnik, de ő olyan játszi könnyedséggel beszél róla, hogy elhisszük,
családja mellett tényleg az a legfontosabb számára, hogy valami maradandót tegyen le az asztalra.
Hazatérésében meghatározó volt, hogy felesége, Török Apollónia a Nagyváradi Állami Filharmónia fuvolistája. Előbb a Bihar megyei közgyűlésnél helyezkedett el, de azt érezte, nem akar politikai pályafutást, inkább a kultúra területén szeretne tevékenykedni.
A muzeológus
„Mindig volt egy belső láng, amiben éreztem, hogy biza van teendő itt Váradon, kiállítások terén el voltunk maradva az összes többi város kulturális szintjétől” – fogalmazta meg indíttatását, és rögtön nagyot álmodott, egyenesen azt lőtte be célként, hogy budapesti szintet kellene előbb-utóbb elérni.
Az általa „ékszerdoboznak” nevezett Ady Endre Emlékmúzeum élére versenyvizsgával került, ott pedig élőben is megtapasztalhatta, hogy a muzeális világ Nagyváradon elhalt, megöregedett. A Körösvidéki Múzeum akkor már a római katolikus püspöki palota visszaszolgáltatása után zárva volt, s az Ady-múzeumban is már-már csupán poros pannók és egy két tárgyi emlék jelentette az „attrakciót”. Innen kellett felállni, és az akadályt sikerrel vette. Amellett, hogy egy új, interaktív, a tárlatait gyakran változtató múzeum lett az egykori Széchenyi téren, a helyi kulturális életnek is központjává vált az Ady egykori törzshelyén kialakított múzeum.
Várt rá a vár
Akkor miért hagyta ott? – merül fel a kérdés, hiszen ma már a vármúzeum kulturális vezetője.
„Nagyon szerettem az Ady-múzeumot. Mondhatnám úgy is, hogy eggyé váltam ezzel a múzeummal, éreztem a rezgését, de kicsi volt a hely, én meg úgy éreztem, hogy ha lehetőség nyílik nagyobb múzeumba kerülni, akkor többet is tudnék adni ennek a városnak.
Nem vagyunk kevesebbek más városoknál, a város szépül, csak fel kell tölteni a tereket, kell egy ember, aki ezt meg tudja csinálni, és én úgy éreztem, hogy ez meg is valósítható”
– fogalmazta meg mintegy újabb „ars poeticaként”.
Az első kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeummal együtt tető alá hozott Weöres 100 című interaktív irodalmi kiállítás, de aztán jöttek – a teljesség igénye nélkül – a nagyobb feladatok, mint a Salvador Dali, Marc Chagall és Giorgio de Chirico közös, egyházi tematikájú tárlata, amelyet Lengyelországból hozott el a váradi – és nem csak – múzeumlátogatóknak, majd a Párhuzamosok találkozása című néprajzi kiállítás.
És – mint ő is megfogalmazta – a példa ragadós, az idő közben az egykori Hadapródiskolában otthonra talált Körösvidéki Múzeum is elkezdett hasonló kaliberű tárlatokkal előrukkolni. „Ez a legjobb, én azt vártam, hogy ez a motor induljon be, és Nagyváradnak legyen egy erős kulturális motorja” – húzta alá.
Az Ady-kutató
Imre Zoltánt ugyanakkor Ady-kutatóként vagy Ady-szakértőként tartják számon Kárpát-medence-szerte, se szeri, se száma azoknak a helyeknek, ahol értekezett már a költőről. Ő maga amúgy nem tartja magát szakértőnek, azt mondja, ez csak ráragadt, irodalom- és Ady-kedvelőnek nevezné inkább magát, már gyerekkorában könyvmoly volt, ha ellógott egy matek óráról, osztálytársai is tudták, hogy a könyvtárból kell előrángatni.
„Én úgy mentem oda az Ady-múzeumba, hogy nem képzőművész vagyok, hanem irodalomhoz is értő, de nem irodalmár”
– ecsetelte, jelezve egyúttal, hogy az ott töltött évek alatt beleásta magát a rendelkezésre álló anyagba, olyan dokumentumokat látott, amelyek nem mindenki számára elérhetőek, mélyebben is megismerte Ady Endrét, titkokat is felfedezett, amelyek azóta már nem titkok.
Kérésünkre, hogy árulja már el a Nőileg olvasóinak egyik „felfedezését”, elmondta, Rockenbauer Zoltán művészettörténész könyvbemutatóján egy, a Csinszka hagyatékából származó festményt vetítettek ki, a kötet szerzője pedig azt bányászszobának nevezte, Imre Zoltán viszont egy korábban látott fotó alapján rájött, hogy az biza nem vájárlak, hanem Ady szobája, és ezt jelezte is.
A zenész
Tinédzserként kezdett el zenélni, még az is megfordult a fejében, hogy átnyergel a képzőművészetről zenére, és konzervatóriumot végez klasszikus gitár szakon, de ma már örül, hogy tanáraira hallgatva nem a gitárpályára lépett. Maradt a hobbizenélés, 13–14 éve a Váradon jól ismert Colombo’s Wife együttesben bazsevál.
És ott van a családi zenélés, amiből tavaly a Szent László Napok kulturális fesztivál közönsége is ízelítőt kapott.
„Mivel nagyon szeretem a zenét, olyan feleséget is választottam magamnak, aki zenész. A családi zenélés is olyan jóleső”
– avatott be a kulisszatitkokba. Kislánya, Kamilla (12 éves) hegedül, tehetségének köszönhetően pedig ősszel Budapesten folytatja tanulmányait. Kisfia, Máté (6 éves) ütős hangszereken remekel a családi „együttesben”
Kiderült, a gitározás mellett zongorázni is nagyon szeret, meditatív jellegű melódiákat komponál, nem kottázza le, de van, amikor felveszi. És játszik még ütős hangszereken, szájharmonikán, dorombon és felesége hangszerén, fuvolán is.
A képzőművész
Végzettségéhez sem maradt hűtlen, igaz, megfogalmazása szerint a képzőművészet ma már számára inkább kísérleti művészetet jelent. Szobrászatot tanult, kinetikus szobrásznak vallja magát, és nagyon szereti, mert ebben az alkotási folyamatban „összeáll” a keleti kultúra, a filozófia és az irodalom. És azért kinetikus, mert szereti, ha a természet által adott elemeket használja fel az alkotásaihoz, egyebek mellett a mágneses energiával, a szélenergiával, a vonzás-taszítás energiájával, a víz vagy éppen a fény energiájával „alkot”.
Számos kiállítása volt Európa-szerte, és köztéri szobra is áll Belgiumban, hatméteres, egyfajta perpetuum mobile, címe Hommage a Brancusi (Tisztelgés Brâncuși előtt).
Több helyszínen is voltak fénykiállításai, és volt egy luminokinetikus alkotása is. A következő projektje is hasonló lesz – avatott be, részleteket azonban egyelőre nem kívánt elárulni.
A doktorandusz
És mindezek mellett ott van a doktori disszertációjának a megírása is, igaz, erre jut a legkevesebb ideje, nógatja is tézisvezetője, Hoppál Mihály neves etnológus. Közép-Ázsia és Nyugat-Tibet szóbeli hagyománya a téma, az értekezés a buddhizmus előtti vallást boncolgatja. Ez a bön vallás, amely követőinek – mint megtudtuk – nagyon sok olyan hagyományuk van, amelyek egyeznek a mi régi hagyományainkkal, meséinkkel, mondáinkkal.
Járt a Himalájában, mint ahogy Erdélybe is hozott el szerzeteseket, buddhizmus-kutatókat. Ő maga amúgy nem buddhista, mint fogalmazott:
„van már nekem egy tiszta forrásom, az Újszövetség. Jézus ugyanazt tanítja nekünk, mint Buddha, a szeretetnek, a tisztaszívüségnek, a tisztalelkűségnek, a felebaráti odaadásnak nincs párja”.
„Talán csak annyi a különbség – tette hozzá –, hogy míg a keresztény tanítás csak annyit mond, hogy ha arcon csapnak, tartsd oda a másikat is, a buddhizmus megmutatja, hogyan tudjuk feldolgozni azt az arcon csapást, hogyan tudjuk odafordítani a másikat”.
Fotó: Lévai Dávid
