– Indítsuk a beszélgetést egy játékkal: néhány, az előadás szempontjából is kulcsfontosságú szót mondok neked, kérlek, gondolkodás nélkül mondd rá azt, ami először az eszedbe jut. Ünnep.
– Emelkedettség. Egy olyan pillanat az életben, amelyre nehéz időt szakítani, de ha ez sikerül, akkor felemelő érzés, és energiát, boldog pillanatokat jelent.
– Ego.
– Ennek terén én, és azt gondolom, hogy a közvetlen környezetem sem állunk rosszul. Fontos, hogy jól érvényesítsük, akkor szép dolgok születhetnek.
– Hagyomány.
– Az értékek, a gyökerek, a múlt, amely nélkül nem létezünk.
– Szabadság.
– Vágy. Az az érzés, amire mindenki törekszik, és szeretné elérni, de igazából azt gondolom, hogy illúzió, és nincs.
– Idő.
– Halál. Valaminek a tettenérése, végső megfogalmazása. Konkrétum.
– A Csíki Játékszín társulata egy ünnepi esemény történetét dolgozza fel óévbúcsúztató előadásában. Az előadás ismertetője szerint „a szereplők türelmetlenül várnak, ünnepkényszer van, viselkedni kell, létezni valahogy, várják a megváltást, hogy valami történjen, ami megváltoztatja eddigi életüket”. Jól érzem, hogy az ünnep és az ehhez kapcsolódó érzések sokszínűsége, kettőssége az, ami téged mint alkotót érdekel?
– A Játékszín igazgatójával, Kányádi Szilárddal írtuk meg A gála forgatókönyvét, és igen, olyan témához akartunk nyúlni, ami minket személyesen is megérint, foglalkoztat, tán aggaszt.
Nem szándékunk a társadalomkritika, csak feltesszük a kérdéseket, amelyek egy ünnepi eseményre jellemző felfokozott állapotban, a lelkünkben Felmerülnek.
Azokat az emberi érzéseket kerestük és próbáltuk meg a színpadon erőteljes, már-már absztrakt módon megjeleníteni, amelyeket az ünnepi pillanat kivált az egyénből: amikor kényszer az ünnep, viselkedési forma, amikor türelmetlen, „legyünk már túl rajta”-érzés van a csillogó fényekkel magukat körülvevő és szép ruhába öltözött emberek arca mögött. Az előadás során nem egy történetet vezetünk végig, annak dramaturgiai szabályait követve, csupán egy színházi víziót jelenítünk meg a térben, melyben kitágul és átértelmeződik az idő fogalma, férfiak és nők őrült tánca ez, nonverbális örömjáték, ahol a néző magára ismerhet.
– Azért az nem véletlen, hogy a karácsonyi ünnep időszakában tűztétek műsorra az előadást…
– Valóban nem. Az, hogy ünnepi eseményre készülnek a szereplők, és ennek érzéseit, szituációit élik meg, segít a szintén ünnepi hangulatban lévő nézőt is bevonni a történetbe. Könnyebben azonosul a színpadon történtekkel, hiszen lélekben ő is készül, várakozik, izgatott egy közelgő fontos családi esemény miatt. Úgymond nyitva van a lelke a befogadásra.
– Az idő szóra a halál gondolatával válaszoltál. Az előadásban is hasonló módon van jelen az idő kérdése?
– Igen. Az előadásnak fontos momentuma az, amikor eljátszunk a gondolattal, hogy mi történik akkor, ha megáll az idő. Mit tesz az ember a hátralévő utolsó két percében, mi válik fontossá? Hogyan reagálnak minderre a színpadon lévő karakterek…
