– Öt évig kísérted kameráddal a főszereplőidet, anyát és lányát, akik az igazukért harcoltak. Hogyan találkoztál velük?
– Ismertük egymást, baráti viszonyban voltunk, a főszereplőnővel, aki színész, dolgoztunk együtt egy kisjátékfilmben. Egyik nap úgy döntött, elmondja nekem ezt a megtörtént esetet az életükből. Hogy a volt élettársa szexuálisan bántalmazta az akkor 8–9 éves kislányát, miközben ő a közös gyermeküket várta. Ez a férfi egy papnak a fia, és sokan a falu közösségéből ellenük, vagyis az áldozatok ellen fordultak, nem hittek nekik, sőt, a falubeliek még őket hibáztatták, amikor jogi útra terelték az ügyet.
– Tehát egy valós abúzusnak a következményeit forgattad öt évig azokkal, akikkel megtörtént. Nem lehetett könnyű nekik ilyesmiről beszélni…
– Nem, de az anya azért döntött így, mert ő és a lánya a traumafeldolgozásnak egy olyan fázisában voltak, amikor már készen álltak arra, hogy beszéljenek a történtekről. Sőt, szükségét érezték annak, hogy megtörjék azt a tabut, ami a gyermekbántalmazást övezi. A balkáni országokban, azon belül is a rurális övezetekben nagyon erős tabu veszi körül ezt a témát, és ez paradox módon ellentétben áll azzal, amit a statisztika mutat, vagyis hogy sok eset van, és Románia az európai országok között toplistás a gyermekabúzusok számát illetően. Ráadásul a covid után, az összezártság következtében a számok még inkább megugrottak. És mint tudjuk, a legtöbb eset családon belül történik, vagy nagyon szoros ismeretségi körben.
– Hogyan készültél fel a forgatásra?
– Nagyon sok pszichológiai szakkönyvet olvastam, terapeutákkal konzultáltam, beszélgettem más túlélőkkel, megnéztem egy tonna filmet, fikciós- és dokumentumfilmet egyaránt, hogy lássam, más alkotók hogyan közelítették meg a témát. Azután a szereplők életének a részévé kellett válnom, annyira, hogy gyakorlatilag észre se vegyék, hogy ott vagyok, és azokat a pillanatokat meg tudjam örökíteni az életükből, amelyek a legfontosabb fordulópontok. Nem tényfeltáró dokumentumfilmet akartam csinálni, nem ismeretterjesztő filmet, hanem karakterközpontú, megfigyelői dokumentumfilmet, amely a főszereplő nézőpontjából mutatja be a történéseket. Megmutatni, hogy akivel megtörténik ez, mit jár végig, hogyan tud ebből kilábalni és a végén hogyan tud ebből kigyógyulni.
– Szerinted ki lehet ebből gyógyulni?
– Lehet vele együtt élni. De ezt egy ember saját magától nehezen tudja megcsinálni, kell a szaksegítség. Az én szereplőimben nagyon erős volt az akarat, hogy túl tudjanak lépni a történteken, és kérték is hozzá szakember segítségét.
– Van konkrét célod a filmmel, azon túl, hogy művészként téged ez a téma megérint?
– Úgy akartam elmesélni ezt a történetet filmnyelvileg, hogy minél inkább átélhető legyen, és szerettem volna, hogy ne egy lokalizált esetként hasson, hanem a világ bármely részén, ha megnézik, érthető és érezhető legyen. Azt tapasztalom, hogy sokan a környezetemből távol tartják maguktól a nehéz témákat, a traumákról való párbeszédet, annak ellenére, hogy része az életünknek. Fontosabb egy magunkról alkotott „jó kép” megmutatása, mint egy hús-vér ember komplexitásának a felvállalása, és úgy gondoljuk, hogy hasonló esetek nem történhetnek meg a mi életünkben. Amíg meg nem történnek, és akkor semmi eszközünk nincs rá, hogy beszéljünk róla, vagy kezeljük őket. Éppen ezért a szereplőimet annyira közel akartam hozni a nézőkhöz, hogy azt érezzék, mintha saját édesanyjuk vagy testvérük lenne. Mert így, ami eddig annyira távolinak tűnt, egyszer csak átélhetővé válik. Ugyanakkor közösen a szereplőkkel az is cél, hogy fellépjünk a téma tabusításával szemben. Azzal, hogy ők felvállalják a történetük minden rétegét arccal, reméljük, másokat is inspirálnak arra, hogy megtörjék a hallgatás-spirált.
– Sokan félnek a szégyentől.
– Persze, rettenetesen nehéz ezt felvállalni, de azt mutatjuk meg, hogy a szégyen nem azé, akit bántalmaztak, a szégyen az elkövetőé. Tehát igyekszünk a filmünkkel ezt az egész narratívát átfordítani. És szeretnénk megmutatni, hogy az áldozati szerep egy bélyeg, de ki lehet ebből a szerepből lépni. Úgy értem, hogy nyilván áldozat mindenki, akivel ez megtörténik, ám egyben harcos is, hiszen megpróbálja túlélni, küzd. Mert ahhoz, hogy ezt ép ésszel, ép lélekkel túl lehessen élni, nagyon nagy erő kell. Tehát az áldozat/túlélő/harcos kifejezések hármasa az én fejemben együtt működik.
– Hogy kié a szégyen, a környezet nagyon meghatározza. A te filmedben egészen elképesztő, hogy a falu közössége mennyire ellenáll az igazságnak, az áldozatok ellen fordul. Ennyire erős bennünk, hogy egy ilyen esettel a biztonságosnak hitt világképünk megrendül, nem bírjuk befogadni?„Azért erőszakolták meg, mert túl rövid volt a szoknyája, azért verték meg, mert biztosan kiprovokálta”?
– Ez egy összetett dolog. Egyrészt attól, amit nem ismerünk, távol tartjuk magunkat, és van az a mondás, hogy „nem gyűjtöm meg a bajomat”. Ugyanakkor láttam azt is az eset kapcsán, hogy nem mindenki a „gyenge” áldozat mellett áll ki, hanem az erősebb mellett, még akkor is, ha az egy agresszor. Nem akarunk áldozatokkal azonosulni, legalábbis addig, amíg meg nem történik velünk is valami hasonló. Azt hiszem, az empátiához kell tapasztalat, emberismeret, önismeret, különben nem tudjuk befogadni az ilyen történeteket. És pont az előbb felsoroltak miatt nehéz össztársadalmi szinten fellépni a bántalmazás ellen.
– Fontos vonal szerintem a filmedben, hogy az anya hisz a gyerekének.
– Ez így van, mert a szexuális bántalmazások egy részében az anya homokba dugja a fejét. Lehet, ő is meg van félemlítve, lehet, nem elég erős ahhoz, hogy lépjen. Egyébként valóban annyira nehéz elhinni, hogy egy felnőtt ilyet csináljon egy gyerekkel, hogy könnyebb azt mondani, biztosan álmodta, vagy hallotta valahol. Pedig a gyerek lépten-nyomon jeleit mutatja a bántalmazásnak.
– A hallgatás és a semmittevés közben pedig tönkremegy.
– Ez is tőrdöfés a gyerek számára, hogy összeszedi minden bátorságát, annak ellenére, hogy legtöbbször az áldozat meg van félemlítve, az agresszor ilyeneket mond, hogy „ez a mi titkunk, ha elmondod, nem fog anyukád szeretni, megundorodik tőled, vagy ezt vagy azt csinálom veled vagy a családoddal, ha el mered mondani” stb. A gyerek mégis veszi a bátorságot, elmondja, majd meghazudtolják. Semmibe veszik a sérelmeit, az ő világát, azokban csalódik, akikhez kötődik, akiket szeret. És akkor jön majd az önképpel, a másokba vetett bizalommal való küzdelem. Megmutathatom-e azt, amilyen valóban vagyok? Szerethető vagyok? Mert a szeretet egyenlővé vált a bántással.
– A közönség mikor láthatja a filmet?
– Magyarországon január végétől, február elejétől, Romániában márciustól. Civil szervezetekkel is felvesszük a kapcsolatot, szeretnénk rajtuk keresztül is vetítéseket szervezni, és utána panel beszélgetéseket, hogy minél több emberhez eljusson a téma. Fontos megértenünk, hogy szülőként felelősségünk van a gyerekek szexuális nevelésében, de mondjuk ez is tabutéma a Kárpát-medencében. A 6–7 éven aluli bántalmazott gyerekek esetében az egyik leggyakoribb, hogy nem is tudják megfogalmazni, mi történt velük, nem tudják megnevezni az intim testrészeiket, nem tudják, hogy a testük az övék, és hogy ezt nincs joga megérinteni másnak az ő engedélyük nélkül. Remélem, a filmünk abban is utat mutat, hogyan lehet ezt szülőként kezelni.
Fotók: Too Close
