– Jó pár éve Erdélyben is létezik slam poetry mozgalom. Hogyan csatlakoztál hozzá?
– Akkor indult, amikor egyetemre jöttem Kolozsvárra. Mindig tetszett, ha valakinek van bátorsága kiállni mások elé és elgondolkodtató dolgokat mondani. Engem is vonzott, de nem mertem belevágni. A barátnőmnek, Fodor Tündének köszönhetem, hogy elkezdtem, ő ösztönzött, küldözgette az eseményeket a megjegyzéssel: „Ez neked szól”. Annyit kialkudtam nála, hogy mielőtt benevezek, elmegyek egy eseményre, hogy testközelből figyelhessem a szlemmereket. Elmentem, és már ott eldöntöttem, hogy a következőre benevezek.
– Miért tudtál azonosulni a műfajjal?
– Korábban is írtam verseket, de csak pár közeli ember olvasta. Nem volt bátorságom megjelentetni, nem hittem, hogy mások számára bármit is tudnak adni. Ezért volt egyszerű választás a slam: elmész, elmondod, ha jól sül el, jó, ha nem, nem. „A szó elszáll, az írás megmarad” alapon kisebbnek tűnt a súlya, a tétje.
– Milyen volt kiállni a közönség elé?
– Nem féltem. Inkább attól tartottam, hogy szeretni fogják-e a szövegemet. Minden író ember azért dolgozik, hogy a szövege befogadható legyen. A lap nem remegett a kezemben, Csíkszeredában jártam jazzbalettre, kortárs táncra, szokva voltam a fellépésekkel.
– Miről szóltak az első szövegeid?
– Számomra az elején a slam azt jelentette, hogy mindenáron kritizálni, támadni kell. Idővel, ahogy beszélgettem író emberekkel, hallgattam-olvastam más szövegeket, ez átalakult. Rájöttem, hogy a slam tud zsigerileg őszinte is lenni, bármit fel lehet vállalni, amit az ember megél, a traumát, fájdalmakat is. Lehet, hogy épp ezzel segítesz valakinek.
Ha csak kritizál az ember, egy idő után felszínessé válik a közönség számára. Így a kritika helyett elkezdtem az őszinteségre törekedni, egy mélyebb, őszinte hangot kerestem, és rá is találtam.
De egy idő után a slam elkezdett terhessé válni, már nem találtam magam benne.
– Amiatt, hogy a szervezésbe is beszálltál?
– Igen, a szervezés megszüntetett bennem valamit, nem tudtam annyira elmélyedni az írásban. Nem jó, ha eljutsz oda, hogy a szöveg is termékké válik, és már nem számít, hogy milyen, csak legyen. „Most kell, mert most lesz esemény” – hangoztatták. Ez nem jó, akkor sem, ha mozgalmakat kell fenntartani. Egyrészt a műfaj rovására megy, másrészt sérül az alkotók önbecsülése, ha érzik, hogy a szöveg minősége nem üti a szintet.
– Volt ilyen nyomás?
– Rávettek, nem csak engem. Ezért fontos megtanulni nemet mondani. Persze, akkor még nem voltam olyan helyzetben, hogy csak úgy dobálózzak a nemekkel. De legutóbbi alkalommal, amikor már a barátaim hívtak versenyre, nemet mondtam, mert azt éreztem, hogy amit el akarok mondani, nincs megérve bennem. És csak azért, hogy mondjak valamit, nem érdemes kiállni. Tudom, utána nem fogom jól érezni magam, és az emberek is érezni fogják, hogy nem szívből teszem. A slamnek ez a varázsa: ha te nem vagy rendben magaddal, azt mindenki érzi. És ha csalódással maradsz, az a három perc teljesen megváltoztatja a napjaidat.
– Hogyan kanyarodott az utad a szépirodalom felé?
– Késői érés volt. Két éve a budapesti Négyszoba Galéria szervezett egy verspályázatot: négy héten keresztül különböző feladatoknak megfelelve kellett verset írni. Volt, hogy Moholy-Nagy László egyik munkájából kiindulva kellett dolgozni. Olyasmit hozott elő belőlem, amit más nem, és ezt életben akarom tartani. Második helyezést értem el, el kellett mennem Budapestre felolvasni a verseimet. Akkor jött a visszaigazolás: olyan emberek is értékelik a szövegeimet, akik nem ismernek. Azóta azt érzem, csinálhatom, csinálni kell. Korábban nem hittem benne, olyan közegből jövök, ahol a próbálkozásaim nem kaptak megfelelő támogatást, így csírájában elvesztek.
– Hol publikálsz, lesz-e belőle kötet?
– Még sokat kell dolgoznom, hogy kötet legyen. Először a Kulter.hu-n publikáltam, majd több másik helyen. Érdekes volt megtapasztalni ezt a folyamatot, türelemre tanít. Amikor elküldöd a verseidet, hiszel bennük, de sokszor annyi idő eltelik, mire megjelenik, hogy már idegen. Kicsit skizofrén állapot ez, a tied, de már nem érzed. Azóta írtál még párat, azt jobban érzed, legszívesebben cserélnéd, de nem így megy.
– Milyen témák foglalkoztatnak?
– Lerágott csont, de sokat gondolkodom a halálról, hogy milyen kilépni az életből. Forgatókönyveim is vannak erre. Megnyugvással teszem, nincs bennem félelem. Gyerekkoromban is volt egy időszak, amikor folyamatosan erről kérdeztem, mert korán találkoztam a látványával. Nagypapám testvére kezdett el vezetgetni az irodalom útján, meséket, verseket olvasott nekem. Másodikos koromban láttam, ahogy éppen összeesik. Tudtam, hogy már nem fogunk találkozni, valami lezárult bennem. Az ilyen élmények krátereket hagynak az emberben, amiből aztán újra kicsírázik valami.
– Terápiás folyamat is, hogy írsz róla?
– Mint misztikum. A játék része. Kiszületés egy másfajta tapasztalásba? Esély újabb találkozásokra? Totális megsemmisülés? Az írás legtöbb esetben terápia. Gyógyulni lehet vele, csak vigyázni kell, hogy ne legyen öncélú, másoknak is adni tudjon.
– Női alkotóként mennyire tartod fontosnak a női témákat?
– Nagyon fontosnak tartom, fontos női szemszögből megmutatni a tapasztalásokat.
Vannak dolgok, amiket csak mi, nők élünk át. Meg kell mutatni, hogyan szemléljük az életet, milyen vívódásaink vannak.
Nem tartottam magam feministának, de előjött belőlem a „power lady”. Vannak szövegeim, amelyekben az erőszak témával dolgozom. Van feminista vonal a szövegeimben, most már vállaltan.
– Politikai szervezetnek dolgozol kommunikációsként. Mennyire fér össze a két teljesen eltérő szövegmegközelítési mód?
– Sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan és meddig lehet összeegyeztetni. Még összeférnek. Felállítottam egy értékrendszert: nem foglalkozom politikai döntésekkel, csak üzeneteket fogalmazok meg, így a költészet és versírás valójában levegővétel számomra. A kommunikációban sablonok vannak, hogy célba érjen az üzenet. Utóbbi a versben is fontos, de ez már az én üzenetem. Párhuzamosan nem tudok dolgozni, kampányidőszakban alig írok verset. Mert sok időt töltök vele, folyamatos keresés számomra: vissza kell találjak önmagamhoz, csak a gondolataimra figyeljek. Ehhez egyedüllét kell. És örülök, hogy erre rájöttem.
Fotó: Gönczy Tamás
korábban írtuk
Sándor-Zsigmond Ibolya: „Petőfi jelen van a mindennapjainkban”
„Nagy személyiségek esetében mindig érdekes a kezdet és a vég, és ha valami kétely, bizonytalanság merül fel ezekben a kérdésekben, akkor az mindig izgalmasabb lesz a kutatás számára. Pontosan így vagyunk Petőfi halálával kapcsolatban is, tudományos álláspont létezik, de nincs száz százalékig megnyugtató válasz, bizonyíték” – indokolja, miért eredt helytörténeti kutatóként Petőfi Sándor nyomába Sándor-Zsigmond Ibolya, a székelykeresztúri Molnár István Múzeum igazgatója, Petőfi kutató. S bár a helyi legen
