Főhősünk, Momo egy arab kisfiú, aki Párizs egyik nyomornegyedében él, hozzá hasonló sorsú gyerekek közt, kiknek az anyjuk a legősibb mesterséggel keresik meg mindennapi kenyerüket, és a gyerekeiket különféle emberekre bízzák, mint például Rosa mama, aki Momót is neveli. Momo meséli el élete történetét, mutatja be a nyomor világát, azokat az embereket, akik egymást segítve, összetartva próbálnak túlélni embertelen körülmények között. Perifériára szorult emberek ezek, bevándorlók, különféle nemzetiségek képviselői, akiket nem fogadott be a társadalom. Momo mentora egy öreg arab szőnyegárus, akitől egy kis műveltséget szed össze, tőle kapja a legtöbb törődést és kedvességet. Rosa mamával való kapcsolatának alapját egymásrautaltságuk adja, gondoskodniuk kell egymásról, hisz senki másuk nincsen a világon.
Rendkívül szomorú és nyomorúságos életük van ezeknek az embereknek, a félelmeik teljesen más jellegűek, mint a középosztálybelieknek, más szórakozásaik vannak, más az életformájuk, és mégis, tanulni lehetne tőlük az összetartást, egymás megsegítését a bajban, és az elfogadást. Nem nézik ki maguk közül a sérült, beteg, más nemi identitású, vallású embereket. Természetesen ők sem mind egyformák, ahány élet, annyiféle, de mindenképpen elgondolkodtató ez a fajta szolidaritás.
Momo élete is rendkívül nehéz, szüleit nem ismeri, különféle képzeletbeli alakokkal próbálja túlélni a nélkülözést, ami nemcsak fizikai, hanem lelki síkon is éri, mérhetetlenül vágyik az anyja után, a biztonság, a melegség, a szeretet után. Miközben mindezeket megtudjuk tőle, megismerjük őt, a környezetét, az őt körülvevő emberek élettörténetét, és gazdagabbak leszünk egy másik szemléletmóddal. Az átlag középosztálybeli ember fejében nem egészen ez a kép él, amit ebben a regényben találunk, és ez segíthet megérteni néhány miértet: miért lesz egy nőből prostituált, vagy egy fiatalemberből az őket futtató strici, miért lopnak a gyerekek, miért hazudnak, próbálják átverni a rendszert a nyomor utcáin tengődő emberek. Ezek nem kötelező érvényű tényezők, természetesen, de túlélni sem könnyű az ő helyzetükben.
És Hamil úrnak, aki Victor Hugót is olvasta, és többet élt, mint bárki az ő korában, neki is igaza volt, amikor mosolyogva megmagyarázta, hogy semmi se fehér vagy fekete, és hogy ami fehér, az gyakran fekete, csak titkolja, és a fekete meg néha fehér, csak átverték.”
Kiemelt kép: Shutterstock
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. januári lapszámában jelent meg.