• Fotó: Borviz Attila
– Hogyan vált életed részévé a balett?
– Már kislánykoromtól vonzott az előadóművészet minden formája: a tánc, az éneklés, a színészet. Nyolcéves koromban édesanyám beíratott az akkori Hargita Megyei Művészeti Népiskola balett szakára, és ott balettoztam tíz évet. A középiskolát a Nagy István Művészeti Középiskola architektúra szakán végeztem, ám amikor eljött a pályaválasztás ideje, nem igazán tudtam eldönteni, hogy melyik az én utam. Mind a műszaki, mind a művészi oldal kedves volt számomra. Végül a műszaki oldal mellett döntöttem, és Kolozsváron tanultam topográfiát, amit egy percig sem bánok, mert több lettem általa.
Ma már azt is tudom, hogy azért nem a művészeti vonalon indultam tovább, mert akkor még ehhez nem volt elég önbizalmam.
Topográfusként már hét éve dolgoztam a szakmában, amikor felhívtak a népiskolától, és azt kérdezték, nem vállalnám-e a gyermekek balettoktatását. Sorsszerű az életemben a balett. Ez 2017 tavaszán történt, és emlékszem, azon a nyáron izgalommal, rengeteg újratanulással, táncpedagógiai képzéssel készültem arra, hogy óvodáskorú gyermekeknek hogyan lehet érdemben, az érdeklődésüket mégis fenntartva táncot oktatni. Azóta is több szálon futok: épületgépészeti tervrajzokat készítek, de becsöppent az életembe a színház is. Sokféle úton járok, és ez nekem jó. Szükségem van a változatosságra, és bár mindenik terület más-más, mindegyikben ott vagyok én.
– Határozottan érzékelhető a precizitásod a mindennapokban. A precizitásra való igényhez szorosan kötődik a maximalizmus. Maximalista vagy?
– Igen, és ma már tudom, hogy ha túl magasra tesszük a mércét, túl sokat várunk el magunktól, elvész a lényeg. Elvész az élvezet, az öröm, a sikerélmény, és akkor megtörik minden. Tudatosan foglalkozom többek között azzal is, hogy vegyek vissza a maximalizmusomból. Intő jel volt, hogy a tavaly nyári évzáró előadásunkkor azt éreztem, elfáradtam. Nagyobb volt a nyomás, mint az az öröm, amit egy idő után a munkám adott. Egyre magasabbra és magasabbra tettem a mércét, azt gondoltam, mindent megbírok. Egy mesét színpadra vinni nem a legkönnyebb feladat. Van egy elképzelésem, fejben megrendezem, megkoreografálom, és tudom, hogy ennek az elképzelésnek jó ötven százalékáról le kell mondanom, és akkor lesznek a tervek megvalósíthatók. Meg kellett tanulnom, hogy ne legyek ennyire szigorú magammal. Tavaly júniusban adtuk elő a gyerekekkel az Alíz Csodaországban – a tánc nyelvén című előadásunkat, és bár ezt a produkciót érzem mind a mai napig a legsikeresebbnek az eddigiek közül, akkor mégsem tudtam a siker adta boldogságot megélni. Ijesztően nagy ürességet éreztem az előadás után. Nem értettem, mi történik velem. Megijedtem.
A nyár folyamán terápián keresztül is foglalkozni kezdtem ezzel, hogy megértsem, mi zajlik bennem. Szépen lassan rá kellett jönnöm, hogy én viszem túlzásba, és vissza kell vennem a mércéből.
A megfelelési kényszer magában hordozza a kiégés veszélyét is. A kiégés ellenszerét abban látom, hogy minden évben egy teljesen más előadást viszek színpadra. Ez nemcsak nekem fontos, hanem a gyerekeknek is, akikkel együtt dolgozom. Most éppen a tizedik előadásra készülünk. Vannak ötleteim, terveim, sokat gondolkodom, de még nincs döntés. És bár ott motoszkál bennem, hogy minél hamarabb neki kellene fogni, tudatosan nem siettetem a folyamatot. Ezt tanultam meg az évek során: amíg nem jön meg az ihlet, addig nincs értelme erőltetni. Lehet, hogy csak az utolsó két hónapban érkezik meg, és ez teljesen rendben van. Ezeket a dolgokat nem tudom kényszeríteni – biztos léteznek módszerek, de számomra nem működnek. Ha jön valami, akkor az azonnal jön, és akkor rögtön írok, alkotok, megvalósítom. Ha nem jön, akkor a türelem a varázsszó. De talán a legnehezebb része az egésznek az, hogy magunkkal legyünk türelmesek. Kivárni, hagyni, hogy megszülessen, aminek meg kell születnie – ez az igazán nehéz.
– Karácsony előtt egy újabb előadást vittél színpadra kis tanítványaiddal. Ez azt jelenti, hogy helyükre kerültek a dolgok?
– Sikerült visszavenni a tempót, és így jutottam el oda, hogy a decemberi Grincs című előadásunk során újra örömömet leltem a munkámban. És ez szerintem nagyon érződött a gyermekeken is, meg rajtam is. Számomra az szerez a legnagyobb örömöt, amikor egy tanítványomon azt látom, hogy felszabadultan és végre lélekkel táncol, nem pedig az, hogy végre megcsinálja az első dupla piruettjét. Nyilván fontos az is, de megtanultam más szemmel nézni, a lelkét látni a dolognak, és ma már sokkal fontosabbnak tartom a tánc örömét megélni. A Grincs című előadásunk ennek nagyon jó példája. A gyerekek kérték, és bár tudtuk, hogy nagyon kevés időnk van, belementem. Nagyon rövid idő alatt meg tudtuk csinálni, és a gyermekek olyan szinten odaálltak, hogy csoda volt nézni. Már elérték ők is azt a pontot, amikor igényesek a saját munkájukra. A kilencedik tanévet kezdtük, ez szinte hihetetlen. És sok olyan kislány van, aki velem van az első perctől. Megszeretjük egymást, ezért nehéz is elengedni őket.
– A csaknem tíz év alatt rengeteg kislány, kiskamasz, kamasz megfordult az iskola balett osztályában. A gyerekek játékossága és a te precizitásod hogyan fér meg egymás mellett?
– Volt olyan kislány, aki odajött hozzám, és azt mondta: „Tanár néni, te olyan szigorú vagy, de én szeretlek téged”. Ebben benne van minden. Kell, hogy tudják, mettől meddig mehetnek el. Azért tud működni ez ennyire jól velük, mert tényleg évről évre többen vannak, és nagyon szeretnek, mert megvan egy rendszer, és vannak szabályok. Kilenc év nem olyan sok idő, amióta tanítok, de sokat változtak a gyerekek. Lehet, hogy ma egy hat-hét évessel nem tudom megcsinálni azt, amit kilenc évvel ezelőtt egy hasonló korú gyermekkel megcsináltam. Ma rengeteg inger éri őket, egyre kevésbé lehet őket lekötni, és egyre nehezebben lehet felkelteni az érdeklődésüket, fenntartani a figyelmüket. Látom rajtuk is, hogy kellenek a szabályok, mert másképp nem érzik biztonságban magukat.
– Neked mit ad a tánc ?
– Számomra a balett, a tánc örömforrás. Olyanfajta erőforrás, ami felszabadít, önismeretre és önkifejezésre tanít, boldogsághormonokat szabadít fel, kreativitásra ad lehetőséget, és közben nagyon szépen formálja és karbantartja mind a testet, mind pedig a lelket. Felszabadít a bennünk rejlő szorongásból, feszültségből.
Fontos szerepe van az önbizalom erősítésében, a nőiesség kiteljesedésében, bár megvan mögötte a nagyon kemény fizikai munka is.
Bármilyen táncstílusról is beszélünk, fontos lenne, hogy a balettalapok meglegyenek. Egyébként ezért is kezdtem el most a felnőttekkel is foglalkozni, mert látom, hogy mit ad a nőknek. Látom, ahogy a felnőtt nők is szépen, lassan kibontakoznak. Érdekes, hogy ha tudatosan figyelünk rá, mennyire összhangban van a testünk a lelkünkkel.
– Néhány éve a Csíki Játékszín egy-egy előadásában is láthat a közönség. Mennyire érzed magad komfortosan a színpadon, vagy ez egy valóra vált álom?
– A színház kapuját számomra az István, a király székelyföldi nagyprodukció nyitotta ki. Meghirdettek egy castingot, amit meglátott a férjem, és nagyon határozottan rám szólt, hogy ezt meg kell próbálni, hiszen ez régi álmom. Tényleg az volt, de én nem mertem lépni. Gyakorlatilag felrángatott a kanapéról, bevitt a stúdióba, felvettük a videófelvételt, amit aztán beküldtünk a castingra.
Egy kicsit rugdosni kellett engem, mert magamtól biztos, nem indultam volna el. Végül beválogattak, és én voltam Koppány egyik felesége, Picúr. Óriási dolog volt számomra,
nagyon sokat tudtam ott fejlődni, tanulni, énekelni. Amikor ez lejárt, nem sokkal később megkeresett itthon a Csíki Játékszín, 2021-ben behívtak egy előadásra szerepelni, és immár az ötödik színházi évadot kezdem. Nagyon szeretem, mert ez egy teljesen más közeg, más út, más dolgokban tudok fejlődni.
– Milyen jó, hogy a sorsdöntő pillanatokban ott van valaki, aki felrángat a kanapéról…
– Pontosan. És a balettoktatásban is támogatott, amikor megkeresett az iskola. Amikor otthagytam a topográfiát, akkor is támogatott. Ilyen szempontból is szerencsés vagyok, de ez oda-vissza működik.
– Érzékeny léleknek látlak. Hogyan jellemeznéd magad?
– Igen, érzékeny vagyok. Sokan talán nem gondolnák, de alapjáraton szorongó típusú ember vagyok, alacsony önértékeléssel, kevés önbizalommal. Talán helyesebb, ha azt mondom: voltam, mert ezen egy jó ideje dolgozom. Érzem, élem is már azt a változást, amit az önismereti út hozott, amin elindultam. Mindenkinek tudnám ajánlani. Meg kell tanulni jól szeretni és előtérbe helyezni magunkat bűntudat nélkül. Most ezt az utat járom. Valószínűleg
még egy évvel ezelőtt is egy hasonló beszélgetésre nemet mondtam volna, mert annyira szorongtam. Tavaly eljutottam az életem egy olyan pontjára, amikor azt mondtam: változtatni kell.
És sikerült – mind a magánéletemben, mind a karrieremben – átlépnem egy belső gátat, ami miatt most már azt érzem, hogy jöhet bármi, mert van elég önbizalmam ahhoz, hogy higgyek magamban. Nagyon vágyom arra, hogy anya legyek. Összetartó, nagy családban nőttem fel, ami fontos volt számomra, és talán emiatt is nagyon vágyom arra, hogy gyermekem legyen. Én még ismertem az ükanyámat, tízéves voltam, amikor meghalt. Nagyon szoros volt a kapcsolatunk, tőle tanultam mondókákat. Kilencvenhat évesen halt meg, és az utolsó évében még vigyázott rám. A szoros nagycsaládi kötelék nagyon erős hovatartozás-érzést adott. Számomra annyira fontos volt a család közelsége, hogy fel sem merült, hogy például Kolozsvárról, az egyetemi tanulmányaim végeztével, ne jöjjek haza Csíkszeredába. El sem tudnám képzelni, hogy más városban vagy más országban éljek.
