Talán hatszor vagy hétszer olvastam el a Harry Potter-sorozatot. A harmadik kötettel kezdtem úgy, hogy egy tinilány szobájában aludtam egyszer vendégségben, s
„Hadd lám, mit tud ez a híres könyv!” felkiáltással belelapoztam,
aztán le sem tettem hajnalig. Gyorsan megvettem az első két kötetet, utána meg a világ összes tinijével együtt minden évben szívszakadva vártam a következő megjelenését. És végtelenül sajnáltam, amikor vége lett a történetnek.
Igen, Harry Potter rajongó vagyok. Lehet velem vitatkozni ezen, de nem érdemes.
Hogy miért szeretem még most is, sok év után is? Elmondom, de előbb azt, hogy mit mond a mellettem élő másik felnőtt, aki tőlem szerezte a Harry Potter.
„– Azért szeretem, mert az egyetlen könyv, ami visszahozza a gyermekkori olvasás élményét.
– Ami milyen?
– Hát olyan se hall, se lát. Csak olvas és vigyorog.”
Ezt azért idézem, mert ennél jobban én sem tudom megfogalmazni.
S még ez is:
„Azért szeretem, mert már az első kötet után biztosan tudod, hogy varázslók vannak, és egy kicsit te is az vagy, amikor olvasod. Hova a fenébe tettem a talárom...”
Arról (is) híres ez a könyv, hogy sok gyerek általa szerette meg az olvasást. Épp egy olyan időszakban jelent meg, amikor egyre kevesebb gyerek olvasott, mert olyan sok más alternatívája volt a szórakozásra. És van most is. Varázslat kell ahhoz, hogy ott maradjon a gyerek kezében a könyv.
Csodálatos kedvességgel kezeli a másságot. Egyik szereplő, a Luna nevű kislány, aki nevéhez mérten kicsit furcsa, kicsit más, elszállt, kiszámíthatatlan. Sokan bántják, ám ő mégis egy hős, aki sok nehéz helyzetből menti meg társait, végül nemcsak felzárkózik, de a legjobbak közé kerül.
Ahogyan nő a kis varázsló Harry, aki tizenegy éves a történet kezdetekor, úgy változik az írás hangulata. Egyre felnőttesebb a sztori, néha már-már a thriller hangulatát súrolja. Lehet félni, lehet izgulni, el lehet hinni. Lehet benne élni. Együtt lehet vele nőni.
Amikor a Harry Potter filmváltozatának utolsó részét mentünk el megnézni a moziba, felröhögtünk a közönség láttán.
Huszonéves, szakállas, jól megtermett felnőttek voltak ott, s néhány harmincas-negyvenes (az olyan későkásák, mint mi). Mert a huszonéves, szakállasak tíz évesen kezdték el életüket a varázsvilágban, s mire az utolsó film is megjelent, eltelt tizennégy év. Közben az iskolás helyett az informatikus, a tanár, a gépészmérnök izgult a vászon előtt.
Felnőtt egy generáció Harry Potterrel. Egy olyan, amely már mindig tudja, hogy „A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában.” (idézet a könyvből)
Csupa-csupa jóra, a legfontosabbra, szeretetre tanít ez a hétkötetes mese. Ezért is ajánlom könnyű szívvel a gyerekednek, és Neked is, kedves olvasó, még akkor is, ha nagymama vagy.
Mert így van ez: „Hát persze hogy mindez a fejedben történik, Harry, de attól még miért ne volna valóságos?”
Cikkünk a Nőileg magazin 2020. novemberi lapszámában jelent meg.
Fotó: Shutterstock
korábban írtuk
Szellemi táplálékot a gyereknek!
Csak az tud olvasóvá nevelni, aki egyébként is szeret olvasni. Ez a folyamat nagyon korán elkezdődik. Jóformán még a gyerek születése előtt. A szülő felelőssége ezt az örökölt kincset átadni, a gyerekkel közösen felfedezni a könyvek rejtelmeit, és belemerülni a mondókák, a mesék, az illusztrációk és a hangok világába – vallja a kétgyerekes Makkai Kinga tanárnő, aki több ízben tartott már előadást az édesanyáknak arról, hogy mikor és hogyan érdemes megismertetni a gyerekkel az irodalmat. (Cikkünk a Nőileg
