• Fotó: BBTE Magyar Film és Média Intézet
– Ha valaki megnézi az életutadat, azt látja, hogy irodalomelmélet felől érkeztél az audiovizuális kultúra, a film világába. Gyermekkori szerelem volt a mozgókép, vagy fokozatosan alakult ki az érdeklődésed iránta?
– Bölcsészképzéssel kezdtem én is, mint annyian a kilencvenes évek közepén, amikor Kolozsváron még nem létezett filmes képzés. Újságíró szak ugyan indult, frissen, de akkoriban az volt az volt az általános vélekedés, hogy írni szerető, jól író, jól szerkesztő emberként azért a magyar szak „illik”, hogy az embernek diplomaként meglegyen, úgyhogy filológiára, magyar–angol szakra mentem. De már hatodik osztályos korom óta foglalkoztam médiával: iskolaújságot szerkesztettem, a Marosvásárhelyi Rádió gyerekrovatában dolgoztam, később bekapcsolódtam a diákújságíró mozgalomba is, szóval, a média világa már nagyon korán az életem része lett. A fordulópontot aztán az jelentette, amikor a Szegedi Tudományegyetem Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékének oktatói egy intenzív szemináriumot tartottak nálunk. Ott találkoztam először a strukturalizmussal, a szemiotikával, a dekonstrukcióval és azokkal az elméleti megközelítésekkel, amelyek teljesen új perspektívákat nyitottak.
Egyszer csak világossá vált, hogy a vizuális kultúrát ugyanazzal a komolysággal lehet vizsgálni, mint az irodalmat.
Ez nekem azért is volt revelatív, mert addig is természetesnek vettem, hogy egy rádióműsor vagy egy televíziós riport ugyanolyan értékes kulturális szöveg lehet, mint egy regény, mint az írott szöveg, de az egyetem megadta ehhez az elméleti keretet is… Nagyon szerencsés időszak volt: aki hajlandó volt pluszban olvasni és dolgozni, annak rengeteg lehetősége nyílt. Így kerültem a Láthatatlan Kollégiumba, tanulhattam Szegeden és az ELTE Esztétika Tanszékén is, miközben a BBTE magyar és angol szakán is számos filmes vonatkozású kurzust hallgattunk. Pethő Ágnes órái, Liliana Pop Shakespeare-adaptációkat elemző kurzusa vagy az ír filmekről szóló előadások mind hozzájárultak ahhoz, hogy fokozatosan kirajzolódjon: ugyanúgy lehet filmelmélettel foglalkozni, mint irodalomelmélettel. Az államvizsgám is ezt tükrözte. A krimi műfajának fejlődését vizsgáltam Agatha Christie-től Paul Austerig, minden fejezethez filmes példákat is kapcsolva. Innen már egyenes út vezetett a mesteri dolgozathoz, amelyben a film noir és a neo-noir világát kutattam tovább.
– Ma már természetesnek tűnik, hogy valaki filmesztétaként dolgozik, de akkoriban ez még korántsem volt ennyire egyértelmű. Láttad magad előtt a pályát, a karrierépítés lehetőségét?
– Őszintén szólva a karrier vagy a megélhetés kérdése nem nagyon foglalkoztatta a generációnkat. Az volt a fontos, hogy azzal foglalkozhassunk, ami igazán érdekelt. Ösztöndíjról ösztöndíjra éltünk, eseményről eseményre mentünk, és teljesen boldogok voltunk attól, hogy megírhattunk egy dolgozatot vagy végiggondolhattunk egy kutatási kérdést. Közben pedig mindig volt valamilyen médiás munkám is, hiszen gyermekkorom óta dolgoztam rádióknak, szerkesztőségeknek. Elsőéves doktoranduszként Orbán Gyöngyi tanárnő hívott vissza óraadónak.
Teljes szabadságot kaptam arra, hogyan építem fel a kurzusokat, így bevihettem mindazt, ami számomra fontos volt.
Ezzel párhuzamosan szerkesztőként is dolgoztam, később pedig volt olyan időszak, amikor három különböző egyetemen tanítottam. Utólag visszanézve, azt mondhatom, hogy a karrier valahogy magától alakult. Én egyszerűen mindig azokkal a kérdésekkel foglalkoztam, amelyek érdekeltek, és örültem, ha ezekből cikk, előadás vagy kurzus született.
• Fotó: Virginás Andrea archívuma
– Az oktatás és a kutatás nálad nagyon szorosan összekapcsolódik.
– Igen, számomra az oktatás tulajdonképpen laboratórium. Azokat a kérdéseket, amelyeken kutatóként dolgozom, beviszem az órára is. Ott látom igazán, hogyan működnek, milyen új szempontok merülnek fel, mit gondolnak róluk a hallgatók. Ez a két terület nálam soha nem vált külön. Persze volt idő, amikor azt hittem, majd csak kutató leszek, de ez soha nem valósult meg. Előbb a tanítás, később az adminisztratív feladatok, ma pedig a mentorálás vált a munkám fontos részévé. Mégis úgy érzem, minden ugyanannak a gondolkodási folyamatnak a része.
– Mikor írtad az első filmkritikádat?
– Az első kritikám valójában még nem is egy filmről szólt, hanem Vida Gábor első prózakötetéről, amiben az ragadott meg, hogy ugyanazzal a logikával építkezett, mint azok a filmek, amelyek akkoriban nagy hatással voltak rám, például Tom Tykwer A lé meg a Lola című alkotása. Az első filmes írásom is inkább összehasonlító elemzés volt, mint klasszikus kritika: két Wong Kar-Wai filmet vizsgáltam abból a szempontból, hogyan ábrázolják a heteroszexuális és a homoszexuális szerelmi kapcsolatot.
Valójában soha nem lettem hagyományos értelemben vett filmkritikus. Én ez az elemző, közös vonásokat felfedező, jelenségeket teoretizálni próbáló kritikus voltam.
Emlékszem, hogy meg is kaptam a főszerkesztőktől, hogy én nem tudok egy olyan igazi jó kritikát írni, amiben ki vannak emelve a negatív vonások. És azt kell mondanom, hogy teljesen igazuk volt. Nem voltam, és nem is lettem soha jó kritikus, tudniillik olyan alkotásokról, amelyeket nem tartottam jónak, egyszerűen nem tudtam írni. Én inkább kérdéseket teszek fel, mint ítéleteket mondok.
– A filmesztétává válásban mennyire volt autodidakta út a tiéd? Hiszen nem filmes iskolában végeztél.
– Annyiban valóban autodidakta, hogy nem jártam filmes iskolába. De azt azért nem mondanám, hogy magamtól tanultam meg mindent. A képzéseim során rengeteg médiatörténeti és filmelemző kurzusom volt, csak éppen a diplomáim nagy része nem filmes. Én inkább azt mondanám, hogy a kultúratudomány felől érkeztem. Számomra mindig az volt az érdekes, hogy egy kulturális jelenség hogyan jön létre, milyen társadalmi, történeti vagy hatalmi- és média-mechanizmusok teszik lehetővé, és mit mond el arról a világról, amelyben megszületik. Ebből a szempontból pedig majdnem mindegy, hogy filmről, irodalomról vagy képzőművészetről beszélünk.
Persze fontos ismerni az adott médium sajátosságait, de engem mindig a nagyobb összefüggések is érdekeltek. Soha nem akartam filmet készíteni vagy forgatókönyvet írni.
Viszont a médiás múltam nagyon sokat segített abban, hogy interjúkat készítsek. Az első ilyen feladatom 2002-ben Maia Morgenstern színésznővel volt a Filmtett számára, és azóta folyamatosan készítek életút- és alkotói interjúkat. Eleinte újságírói céllal, később már kutatási céllal is. A kettő módszertana hasonló: dokumentálódunk, kérdéssort készítünk, felkészülünk. A különbség az, hogy kutatási interjúban ugyanazokat a kérdéseket kell feltennem minden résztvevőnek, még akkor is, ha valaki nem akar rájuk válaszolni. Egy újságírói interjú sokkal szabadabb: ha az alany érdekes irányba viszi a beszélgetést, örömmel követem. Ebben óriási előnyt jelentett, hogy gyakorlatilag gyermekkorom óta interjúzom. A másik nagy ajándék az volt, hogy Kolozsváron létrejött a Filmtettfeszt és a TIFF. Moderátorként, közönségtalálkozók vezetőjeként rengeteg alkotóval találkozhattam, és ezek a beszélgetések idővel kutatási alapanyaggá is váltak. Tulajdonképpen az évek alatt végig újságíróként is dolgoztam, még ha nem is napi szerkesztőségi munkában. Ez ugyanolyan része az identitásomnak, mint a kutatás. A kettő nálam nem működne egymás nélkül.
– Volt olyan pillanat, amikor először neveztek filmesztétának, és úgy érezted, talán még nem vagy az?
– Abszolút. Sőt, azt mondanám, hogy ez az érzés egészen a közelmúltig elkísért. Talán 2023-ban, amikor megszereztem a habilitációmat film és média területen, akkor éreztem először, hogy rendben van, ha valaki ezt a megnevezést használja rám. Addigra már ott volt mögöttem egy több száz oldalas kutatási munka, számos tanulmány, publikáció, konferencia. Ennek ellenére
ma is közelebb érzem magamhoz a kultúraelemző vagy kultúrateoretikus megnevezést.
És közben a film fogalma is egyre bizonytalanabb. Rengeteg audiovizuális alkotást látunk múzeumokban, galériákban, online felületeken, miközben sok moziban vetített alkotás sem illeszkedik már a klasszikus film fogalmába. Ezért én gyakran inkább audiovizuális narrációról vagy reprezentációról beszélek.
• Fotó: BBTE Magyar Film és Média Intézet
– Mit gondolsz a mai internetes filmkritikákról, amelyek sokszor csak annyit mondanak: nézd meg, vagy ne nézd meg?
– Ez nagyon nehéz kérdés. Az ideális helyzet az lenne, ha egy filmet minél kevesebb előzetes információ birtokában néznénk meg. Ma ennek éppen az ellenkezője történik.
Mire bemegyünk a moziba, már trailereket láttunk, interjúkat olvastunk, közösségi médiás vitákat követtünk, értékeléseket böngésztünk.
Mindez óhatatlanul alakítja az elvárásainkat. Nagyon nehéz ezeket a rétegeket félretenni, és magát a filmet nézni. Éppen ezért számomra mindig nagyon érdekes, amikor alkotókkal beszélgetek. Sokszor meglepődnek azon, ha valóban a filmről kérdezem őket. Mintha már arra számítanának, hogy inkább a körülötte kialakult diskurzusról lesz szó. Pedig engem továbbra is az érdekel, ami a vásznon történik – hisz ezáltal érthetőek meg a tágabb összefüggések.
– A mai fiatalok mennyire értik az audiovizuális üzeneteket? Csak görgetik a videókat, vagy ők azok a generáció, akik már jobban értik a képeket, mint a szöveges üzenetet?
– Azt gondolom, hogy a mai fiatalok intuitívan értik az audiovizuális nyelvet, nekik ez az anyanyelvük. Számukra nem kérdés, mit jelent egy közelkép, egy gyors vágás vagy egy bizonyos kameramozgás. Sokszor csodálkozva néznek ránk, amikor ezekről külön beszélünk, hiszen számukra ezek magától értetődő dolgok. Ha valami mégis érdekli őket, pillanatok alatt utánanéznek, ráadásul ma már rengeteg jó minőségű oktatóanyag is elérhető. Éppen ezért én nem attól tartok, hogy ne értenék a mozgóképet. A formális, stilisztikai jelenségeket nemcsak felismerik, hanem gyakran sokkal kreatívabban használják és értelmezik, mint az én generációm.
Az oktatásban számomra inkább az a kérdés, amiről korábban is beszéltünk a kultúratudomány kapcsán: hogyan jön létre az a jelentés, amelyet közösen tulajdonítunk ezeknek a képi formáknak?
Mitől jelent ugyanaz a közelkép vagy ugyanaz a történet mást egyik korban, mint a másikban? A legfontosabb kérdés szerintem az, hogy ezek az értelmezések elvezetik-e őket egy olyan világhoz, amelyben otthonosan tudnak mozogni. Nekem az a benyomásom, hogy ma ebből az otthonosságérzetből, angol kifejezéssel cosinessből van a legnagyobb hiány. A fiatalok nem elsősorban technikai tudást keresnek, hanem kapaszkodókat: olyan történeteket, képeket és értelmezési kereteket, amelyek segítenek eligazodni a világban, és amelyekben valamiképpen önmagukra ismerhetnek.
– Még lehet, kell ma filmkritikával nevelni a közönséget?
– Erre őszintén azt tudom mondani, hogy nem tudom. Biztosan vannak, akik keresik ezt a fajta gondolkodást, de messze nem olyan arányban, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. A filmkritikának sincs már akkora kulturális presztízse.
Amikor én tanultam, várni kellett arra, hogy valaki kritikát írhasson. Ma inkább az a nehéz, hogy találjunk olyan fiatal szakembereket, akik vállalják ezt a munkát.
Persze ennek sok oka van. Sokkal több információhoz férünk hozzá, sokkal többen írnak kritikát, és egyre nehezebb eldönteni, kinek a véleménye mérvadó. Közben pedig ott van a profitorientált médiavilág és az AI megjelenése is, amelyek tovább bonyolítják a helyzetet. Véleményvezérek mindig lesznek, de ma már nem feltétlenül hivatásos kritikusok. Sokszor valaki utazásokról, fesztiválokról vagy hétköznapi élményeiről mesél, és közben ejt el néhány mondatot egy filmről – a közönség pedig éppen rá figyel.
Cikkünk a Nőileg magazin 2026. augusztusi számában jelent meg. Az augusztusi lapot megrendelheted innen.
korábban írtuk
Fodor Györgyi: Anya, anya, anya!
Nem mindig világos, mitől fáradsz el a nap végére főállású anyaként. Végülis csak homokoztunk, mesét olvastunk, babáztunk, a babáknak is mesét olvastunk, fodrászosat játszottunk: valamennyi hajtincsemet leellenőriztük, hogy kijön, vagy sem.
